Igehirdetések

A rajtunk túli döntésekről

Igehirdetés 2009. február 22.

A rajtunk túli döntésekről

 

Lekció: Zsolt 41,1-14
Textus: Ján 16,7-11

„Jobb nektek, ha én elmegyek, mert ha nem megyek el, a Pártfogó nem jön el hozzátok, ha pedig elmegyek, elküldöm őt hozzátok. És amikor eljön, megfeddi a világot bűn, igazság és ítélet tekintetében. A bűn az, hogy nem hisznek énbennem, az igazság az, hogy én az Atyához megyek, és többé nem láttok engem, az ítélet pedig az, hogy e világ fejedelme megítéltetett.”

 

Imádkozzunk!

Mennyei jó Atyánk, álmélkodással csodáljuk végtelen nagy irgalmadat, mert az emberi nemet annyira becsülted, hogy egyetlen Egyedet érte elküldötted. Köszönjük a tőled való drága tudást, hogy nem magunk vagyunk romlásunkkal, hanem a te irgalmas szereteted hordoz minket napról-napra, és még egy hajszál sem eshet le a fejünkről akaratod nélkül. Így jöttünk ma is elébed, hálásan az ajándékokért és szégyenkezve vétkeink és mulasztásaink miatt, hogy nem éltünk mindenben hozzád méltóan. Szeretnénk most áldott csendet találni, hogy megtisztuljunk előtted és világosabban lássunk életünk dolgaiban. Adj ehhez alázatot minden téged keresőnek, és tölts el a szívünket mennyei üzenettel és Szentlelkeddel! Ámen.

 

Igehirdetés

Emberi életünk elkerülhetetlen velejárója, hogy folyamatosan döntéseket kell hoznunk. Felkelünk reggel, s elhatározzuk, mit fogunk ma tenni. Eljön a nyári szabadság és elhatározzuk, mivel szeretnénk tölteni. Ám vannak döntések, amikor érezzük, hogy valami sokkal nagyobb dologról van szó, mint ami felől biztos hozzáértéssel és könnyen tudnánk határozni. A döntés léptéke néha nagyobb, mint amit jól belátunk, és amit valóban a kezünkben is tartunk. Ezek során általában meg is torpanunk, látva, hogy milyen félelmetesen dolog is dől most el. Elhatározzuk sorsunkat, életünk útját alapjaiban határozzuk meg…

Ilyen, amikor a munkánk, hivatásunk felől döntünk – általában fiatalként, tizenévesen, indulva az életnek. Ez vagy az a hivatás rokonszenves, el is tudjuk benne képzelni magunkat, de az mégis más, amikor elhatározzuk, egyetlen egy életünket mire is fogjuk majd elpazarolni. Ilyen döntés az is, amikor életünk párjára mondunk igent, hiszen magunkról sem, róla sem tudjuk pontosan, ki is lesz ő mondjuk tíz év múlva… S jönnek utunkon erkölcsi kérdések, olykor egészen súlyosak is, amik megállítanak. Azt érezzük, ez most nagyobb nálam, túl van rajtam, nem nőttem fel hozzá, nem vagyok elég érett hozzá…

Amikor a János evangéliuma a Szentlélekről, mint Pártfogóról szól, aki eljön és “megfeddi a világot bűn, igazság és ítélet dolgában” – akkor csupa olyan dolgot említ, amik túl vannak rajtunk, nagyobbak nálunk. Aki vergődött már bűnben, az tudja, hogy néha emberen túli erőt tudják fogva tartani a lelket, amikkel magunkban, pusztán a magunk erejével nem tudunk úgy szembeszállni, hogy győzni is tudnánk. Az “igazság” a Biblia szóhasználatában egyszerre jelenti a valóságot, meg a jogosságot is, olyasmi, hogy becsületes ember nem mondhatja róla, hogy csak úgy a zsebében hordja, mert az igazság mindig fölöttünk van! Az ítéletről pedig már ne is beszéljünk, hiszen annyi trükköt kitalálunk, hogy ne kelljen szembenéznünk akár csak a magunk feletti őszinte ítélettel, miközben mások felett persze reggeltől estig ítélkezünk – hogy ez a dolog is, igazi természete szerint, messze túl van rajtunk…

Különös szó, amit Jézus használ ezekkel a rajtunk túli dolgokról, amikor azt mondja, hogy az általa küldött Szentlélek majd “megfeddi a világot” ezek tekintetében. Itt a jogi eljárásrend szavát használja ugyanis az ige, ami a kétségbevonhatatlan és cáfolhatatlan bizonyítékok előtárására, ha úgy tetszik, a “nagy leleplezésre” vonatkozik. A bíróság előtt mindenki beállítja a dolgot, mármint ahogy ez szokás, hogy lehetőleg neki legyen igaza, s elérje a célját, de aztán megszólal valaki, akinek a bizonyítékai megdönthetetlenek. Ilyen az, amikor a Szentlélek, a mi Pártfogónk (és igazi ügyvédünk!) tényleg eljön, és valóban megszólalhat. Akkor vége a látszatoknak, a beállításoknak, az ideológiáknak és vége a magyarázatoknak, de még az önáltatásnak is – fejet kell hajtani a valóság előtt… Nyilván nem véletlen, hogy Károli Gáspár ezt a nagyon erős szót találta ideillőnek, hogy a Szentlélek „megfeddi” a világot bűn, igazság és ítélet tekintetében – vagyis aki őt hallja benn a szívében, ahová Jézus ígérete szerint eljön, az már csak lehajthatja a fejét és szégyenkezhet, mint a pirongatást kapó gyerek – mit is gondolt ő eddig ezekről a dolgokról… De ez a feddés értünk van, áldott módon szégyenít meg – hogy felemeljen. Ebben a Szentlélektől jövő “feddésben” mindig ott a jövő, a megújulás – ez a megtisztulásunkat szolgálja.

Nézzük hát, mit mond Jézus a bűnről! Azt mondja a bűn az, hogy nem hisznek őbenne. Általában azt szoktuk gondolni, hitünk aztán tényleg magánügy, s majd mi eldöntjük, miben hiszünk és miben nem. Ez a korszak is, amiben éppen élünk, szeretné a hit dolgát bezárni a magánügyek közé, vagy, ha az nem megy, legalábbis a templomba, s azt mondja, senkinek semmi köze ahhoz, mi emberek hiszünk-e vagy sem. Ez a vélekedés egy hosszú időszak után, amikor évszázadokig emberekre kényszerítették a hitet, némileg érthető, bár már régen lejárt a szavatossága ennek az érvelésnek. Jézus azt mondja, őbenne nem hinni olyasmi, hogy eltakarjuk szemünket az örök szeretet maga-kijelentése elől, mert nem akarjuk meglátni azt. A hatalmas kényszerítő erővel, amit az ő teljes szeretete jelent, csak szándékosan szállhat szembe az ember, véletlenül nem. Az nem látja meg Jézusban a világ Megváltóját, aki nem is akarja őt annak látni, talán, mert elvakult a pénz imádatában vagy másban, ami neki egyszerűen fontosabb. A kijelentés világos és egyértelmű, amit az Atya ad a Fiúban – akinek ez nem kell, magát sorolja, a saját felelős döntésével, a bűn világába…

Mi az evangélium ebben az igazságban? Az, hogy szabadok vagyunk jól dönteni is. Amint eldönthetjük, mi nem akarjuk őt látni, éppen úgy mondhatjuk az is, amit szintén a János evangéliumában olvastunk: görögök jöttek Jeruzsálembe imádkozni, akik odamentek a Betsaidából való Filephez, és azt mondták neki: “Uram, látni akarjuk Jézust!” (Ján 12,20) Az ember küszködhet vétkeivel, hadakozhat az ürességével vagy elkeseredhet a csődtömeg láttán, amit az élete jelent, de bármikor kimondhatja ezt is: “Mi látni akarjuk Jézust!” Nem is kívánhatok ennél jobbat senki emberfiának, mint hogy akarja csak látni ő is Jézust! Akkor meg fog gyógyulni az összetört szíve, el fog múlni a szégyene, egyszerre csak lesz ereje a jóhoz, és derűs lesz a szíve – mert aki őt annak látja, aki ő valójában, a világ Megváltójának, annak a szívéből már más nem származhat, mint derű és békesség… Ő mondta: “Az én békességemet adom nektek, nem úgy adom, ahogy a világ adja. Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, se ne féljen!” (Ján 14,27)

Azt is halljuk, hogy a Szentlélek, amikor eljön, megfeddi a világot igazság tekintetében. Amikor emberek egymással beszélnek, gyakran hallani valakitől, hogy „Az az igazság, hogy….” Ezt emberek gyakran mondják hangosan, olykor gúnyosan és egymás megszégyenítésére és leleplezésére. Pedig „az igazság” mindig felettünk van, nekünk pedig csak a „magunk igaza” jut… A kettőt könnyű összetéveszteni, és az élet lendületében ezt az összetévesztést rendre meg is tesszük. A bírósági folyosókon például szinte mindenki meg van győződve arról, hogy neki van igaza, nem pedig az ellenfelének, s ez olykor az eszelősségig is elmegy. “Elmegyek Strassbourgig” -mondják, mikor kifogynak az érveikből. Egy huszadik századi magyar író regényében olvasható a félmondat, amikor az egyik szereplő az emberek fonákságaira panaszkodik, ezek ilyenek, amazok meg olyanok és hát ez borzasztó, a világ tele van visszás dolgokkal – hogy a beszélgető partnere, aki alapjában kívülálló, azt válaszolja: “Ezt éppen ön kifogásolja, akinek az ön által felidézett fonákságokban oly sok része van?” (Hamvas B: Karnevál) Kimondja a bibliai igazságot, hogy a világ fonákságait és visszásságait leggyakrabban éppen magunk idézzük fel, s azokban így nagyon is sok részünk van…

Jézus azonban visszautasította, hogy őt ilyen értelemben bírónak vagy örökség-felosztónak (közjegyző) tekintsék, éspedig azért, mert ez a terület mindig a „magunk igaza” körébe tartozik, az igazság pedig, amit tényleg érdemes annak nevezni, az, hogy ő “az ő Atyjához megy!” Igen, ez a legfontosabb igazság, ami mellet csak bátran sápadjanak el a „magunk igazságai”, kinek hány négyzetméter jár a szülői örökségből kit  mennyire sértettek meg méltatlanul egy bizonyos helyzetben… Azt mondja az ige: felejtkezzetek el már végre a magatok igazáról, és feledkezzetek végre bele az igazságba, mit is jelent az: “Jézus az ő Atyjához ment!”

Heidelbergi Káténk, aminek e kérdését mai konfirmálóink is megtanulják, így kérdezi: “Micsoda vigasztalásod van abból, hogy Krisztus eljön ítélni eleveneket és holtakat?” A felelet pedig így hangzik: “Az, hogy minden háborúságomban és üldöztetésemben fölemelt fővel várom őt az égből ítélő bírámul, aki előbb érettem Isten ítélőszéke elé állott, és rólam minden kárhoztatást elvett.” Ez az igazi igazság, testvérek! Jézus odaállt helyettünk az igaz ítélőszék elé (1Pét 2,23) – s rólunk minden kárhoztatást elvett! Elgondolkodtunk-e már ezen, micsoda kegyelem ez? “Nincsen immár semmi kárhoztatásuk azoknak, akik Krisztus Jézusban vannak, akik nem test szerint járnak, hanem Lélek szerint!” (Róm8,1) – kiált fel az apostol. Az igazság tehát, hogy mi a kegyelem idejét éljük: a méltó ítéletet felfüggesztették, nem kapjuk a fejünkre, ami a kárhozat lenne, hogy kárba megy az életünk, hiába volt az egész… Nem volt hiába, s nem megy kárba, hanem, mivel Jézus az Atyánál van, a mi életünk is az Atyához fog menni! Már itt elkezdődik, s odaát még inkább folytatódik, ahová most még a szemünkkel nem láthatunk. De ez “az igazság” – és nekünk ezzel kell foglalkoznunk a “magunk igaza” helyett!

Végül ítélet tekintetében is feddést, azaz leleplezést kap a világ. Az ítélet nem az, hogy bűnhődjön mindenki a vétkei mértéke szerint, ahogy keserűségünkben szívesen vennénk néhanap, hanem az, hogy “a világ fejedelme megítéltetett.” Mi megérdemelnénk ezt és azt – ezt mindenki tudja. De “nagyobb az Isten a mi szívünknél” (1Ján 3,20), és ha vádol minket a szívünk, akkor ítélet tekintetében ezt kell igazán látnunk. Aki minket vádol, emlékezzünk csak Jób történetére, azt Jézus már látta “lehullani az égből, amint a villámlás alázuhan.” (Luk 10,18) És ő ezt elmondta nekünk… Micsoda kép: a Sátán alázuhant az égből, nincs helye ott, nem egyenlő Istennel! Ő már bukott fejedelem, helye a mélységben van seregeivel együtt! Ítélet tekintetében ezt kell látnunk: a világ fejedelménél erősebb a Békesség Fejedelme, aki legyőzte őt. Ezt a győztes vezért, aki küzd értünk, őt kell látnunk. “Bízzatok, mert Jézus eljön, ő a fővezér!”– pontosan úgy, amint énekeltük ezt istentiszteletünk elején!

Szükségünk van-e feddésre? Méltán kérdezhetjük. Hiszen annyi a baj a világban: erőszak, csalás, lopás és hazugság…. Igen, egy igaz. De ez nem mentesít az alól, hogy bűnnek mindenek fölött azt lássuk, hogy nem hiszünk őbenne, holott hihetnénk! Őt az Atya azért küldte, hogy higgyünk benne. Igazságnak azt lássuk, hogy ő az ő Atyjánál van, és ott nekünk is helyet készített – miért nyugtalankodnánk hát és miért félnénk? Ítélet tekintetében pedig úgy áll a helyzet, hogy a fő dolog: Krisztus legyőzte a Gonoszt. Nagyobbnak bizonyult őnála, elvette az erejét – “…reá ítélet vár, az ige porba dönti.” Ez a győztes a mi Urunk, Jézus! Neki legyen dicsőség most, és mindörökké. Ámen.

 

Imádkozzunk!

Istenünk, olyan jó színed elé állnunk, ahol megszólalhat igéd, s ahol eljöhet hozzánk Szentlelked, hogy nevünkön hívjon. Köszönjük a tőled való feddést, ami életünket szolgálja, ami nélkül eltévedünk kicsik és nagyok egyaránt. Áldunk, hogy eljöttél hozzánk Krisztusban, hogy ne a semmire épüljön hitünk. Áldunk, hogy az Atyához mentél, és bár nem látunk szemünkkel, mégis tudjuk, hogy ez mindennél fontosabb. Áldunk, hogy legyőzted azt, aki “emberölő kezdettől fogva, s hazug és hazugság atyja.” Erre hivatkozunk, amikor erőt és vigasztalást kérünk: segíts győzedelemre te, akiben bízhatunk, aki valóban az egyetlen igaz fővezér vagy. Vezesd lépteink, hogy rád figyelve járhassuk a következő hét napjait dicsőségedre, magunknak és egymásnak pedig üdvére! Ámen.