Igehirdetések

Az öröm három arca

Igehirdetés 2009. március 22.

Az öröm három arca

 

Lekció: Zsolt 107,1-16
Textus: Luk 15,8-10

„Ha egy asszonynak tíz drachmája van, és elveszít egy drachmát, vajon nem gyújt-e lámpást, nem söpri-e ki a házát, és nem keresi-e gondosan, míg meg nem találja? És ha megtalálta, összehívja barátnőit és szomszédasszonyait, és így szól: Örüljetek velem, mert megtaláltam a drachmát, amelyet elvesztettem. Mondom nektek, így fognak örülni az Isten angyalai egyetlen megtérő bűnösnek.”

 

Imádkozzunk!
Mennyei Édesatyánk, ma reggel is megköszönjük neked megtartó jóságodat. Megköszönjük az elmúlt éjszaka pihenését és biztonságát, otthonunkat, a fedelet, amit te adtál fölénk. Megköszönjük, hogy újra itt a te szent napod, a hetedik nap, és hogy mi közeledhetünk te hozzád. A te kezedben és mintegy a tenyereden érezhetjük magunkat, és úgy tapasztaljuk, nem hagysz minket magunkra, még ha pusztán és próbákon át is vezeted olykor az utunkat. Köszönjük, hogy hozzád kiálthattunk már oly sokszor, és a te hűséged változatlannak bizonyult. Megvalljuk előtted szívünk nyugtalanságát, belső békétlenségünket. Azt, hogy nagyon is telhetetlenek vagyunk, és mindig többre vágyunk. Köszönjük, hogy ezt a többet ott találhatjuk meg, ahol valóban van, tenálad. Engedd, hogy most igazán feléd forduljunk, és hozzád közeledjünk. Így áldd meg ezt a mostani órát épülésünkre, neked pedig dicsőségedre! Ámen.

 

Igehirdetés

Ez a mai igehirdetés az örömről szól. Életünknek arról az ajándékáról, amelyet a Biblia a Szentlélek gyümölcsei közt rögtön a szeretet után, a második helyen említ, amikor a kilenc gyümölcsből álló felsorolást így kezdi: „A Lélek gyümölcsei pedig szeretet, öröm, békesség….” (Gal 5,22) Tehát az öröm Isten köztünk való jelenvalóságának, a Szentléleknek gyümölcse is lehet, nem pedig csupán valami élvezet vagy éppen feslettség, ezt mindjárt elöljáróban le kell szögeznünk. Sok ember számára ugyanis úgy áll a hit dolga – tévesen – hogy vagy Isten, vagy pedig az öröm. Nem így van! Mi, emberek Teremtőnk által szeretetre, örömre és békességre vagyunk szánva, és ezek a nagyszerű dolgok, hogy szeretet, öröm és békesség kizárólag a bűn által váltanak előjelet, lesznek gyűlöletté, örömtelenséggé és békétlenséggé. De szó sincs arról, hogy az öröm önmagában valami gyanús dolog lenne, vagy, hogy a hívő ember számára kizárólag az lehetne a jó, amiben véletlenül sincs semmi öröm.

Az biztos, hogy az örömnek is két arca van, hiszen egyik változatában, az Isten nélkül való örömben tényleg elválaszt minket az életünk igazi lényegétől, Urunktól. De egyértelmű, hogy van olyan öröm is, ami tőle magától jön és így még szorosabban hozzá is kapcsol minket. Most erről az utóbbiról, a jó örömről szeretnék szólni, éspedig azt a három arcát felvillantva ennek, amire az evangéliumban, Jézus szavai közt lelhetünk.

Az első, és a hozzánk legközelebbi fajta öröm az, amikor valami sikerül. Az asszony elveszt a tíz drachmája közül egyet, de hozzáfog, kisöpri a házat, gondosan keresi, és amint megtalálja, örül neki. Talán jó azt tudnunk, hogy egy drachma egy napszámos egész napi munkájának bére volt akkoriban, vagyis mai viszonyok közt valahol öt és húszezer forint közötti érték. Volt hát mit örülni, ha egy drachma elgurult, de aztán mégis meglett. A házakat akkoriban rendszerint döngölt padlóval látták el, amire gyékényt terítettek, hogy mezítláb is kellemes legyen a szobában. A drachmák pedig olyan kis méretű pénzek voltak, mint a mi nemrégiben megszüntetett egyforintosaink, és ha ez elgurult valahová a gyékény szövete közé, tényleg volt mit keresni rajta.

Most én is hadd osszak meg valamit a testvérekkel egy elgurult és megkerült drachmáról. A szentendrei reformátusoknak az írásos feljegyzések szerint legalább 1825-től volt iskolájuk. Saját lelkészt ugyan nem tudtak tartani akkoriban, de azért református tanítót minden évben fogadtak, hogy gyermekeiket írni-olvasni meg zsoltárt énekelni tanítsa. A tanító sorkoszton volt – vagyis egyik héten egyik, másik héten másik családnál étkezett, lakni pedig általában valamely tehetősebb református polgár otthonában élt. 1825-ben például a Paprikabíró utcában, “nemes és nemzetes Akócs Pál” otthonában lakott, ahogyan ezt a ház évszázaddal későbbi újjáépítésekor a padláson gerenda alá rejtett feljegyzésből megtudtuk. Aztán 1855-ben a Szamárhegyen építettek református eleink imaházat és iskolát, ami két szobából állott: egyik volt hét közben az “iskola”, vasárnap pedig a “templom”, másik szobában lakott a tanító az egész családjával… A nehéz körülmények miatt szinte évenként új és új fiatal, frissen végzett tanító próbálkozott itt életét megkezdeni. Az egyházközség 1905-ben átvett egy csőd szélén álló városi magániskolát fenntartásra, végül pedig 1929-ben, az akkori gazdasági világválság kellős közepén nyolc tantermes, immár valódi iskolát építettek, ez lett a város egyetlen polgári iskolája – ma átépítve a Petzelt József Szakmunkásképző. 1950-ben a hozzá tartozó kollégiumokkal, és a templomudvarban működő református elemi iskolával együtt államosították – vagyis a drachma elgurult…

Negyvenkilenc év telt el, pontosan hétszer hét év, míg eljött a bibliai „kürtölés esztendeje”, és 1999-ben hozzáfoghattunk, s immár tíz éve építgethetjük újjá református iskolánkat, éspedig nyolcosztályos gimnázium szintjén. Az elmúlt héten elnyertük az EU 250 millió Ft-os támogatását, hogy tornatermet is építhessünk  Református Gimnáziumunkhoz. A pontos részletekről és az ezzel kapcsolatos, nem is kis gyülekezeti feladatainkról a mához egy hétre megjelenő Kehely hasábjain olvashatunk majd. Most csak annyit, hogy nekünk is olyan örömünk van, mint amikor az asszony megtalálta a maga elgurult drachmáját…! Újra teljes értékű iskolánk lehet, sőt szebb és magasabb szintű, mint amilyet elvettek tőlünk 1950-ben. Egész szívünkkel örülhetünk, meghívhatjuk a szomszédjainkat, de legfőképpen megköszönjük Istennek, aki az elgurult drachmát ilyen módon, bátran mondhatjuk,megsokszorozva – visszaadta!

Azt mondhatná valaki, hogy ez tényleg öröm, de azért teljesen eföldi öröm. Igaz. De minden nap így kellene köszöntenünk a reggelt, amikor kinyílik a szemünk – Urunk, lám, adtál nekünk ma is e földi életet, íme, dolgozhatunk, szolgálhatunk, szerethetjük mieinket…! Milyen jó lenne, ha meglátnánk, mennyi, de mennyi „eföldi” örömben részeltet minket mennyei Édesatyánk, ha nem is minden nap ilyen méretűben, mint amit mindnyájunk közös örömeként elmondhattam az előbb. Milyen jó lenne, ha nem engednénk, éspedig hitünkből fakadóan nem engednénk, hogy fásultság vagy rosszkedv uralja el a mindennapjainkat!

Ez ugyanis az öröm, a jó öröm első arca: Isten ad nekünk valamit itt a földi életben, és mi nem megyünk el mellette, mintha semmi nem történt volna, hanem hálás szívvel és örömmel megköszönjük neki, egymással pedig megosztjuk örömünket, mint az asszony is tette a szomszédnőivel. Mert nem csak a panaszainkat, hanem az örömeinket is jó megosztani…!

De van tovább. Az öröm második arca, hogy nem csak pénzt, épületet lehet visszakapni Istentől, amit elvettek tőlünk, hanem a lelki egészségünket is, amit esetleg éppen magunk játszottunk el. Az elgurult drachma ezen a szinten már jelkép, ami az elgurult igazi életünket ábrázolja ki. Tényleg van olyan, hogy nem csak valami értékünk gurul el, hanem szinte saját magunkat veszíthetjük el. Tudjuk, ez cseppet sem ritka dolog. Ha körülnézünk, látjuk, milyen sok feldúlt életű ember van a világban. Békétlenül járnak, egymással és önmagukkal is elégedetlenül, mindig háborogva valamin, és rendszerint egymást vádolva. Az örömnek (sajnos, többnyire az ilyen öröm hiányának…) erről a másik, közvetlenül már üdvösség-ügyet érintő szintjéről se felejtkezzünk el. Legyen gondunk lelki egészségünk, szívbéli boldogságunk visszanyerésére, sőt, keressük – egymásra is nagyon odafigyelve ilyen tekintetben, mert a mérték: ő is csak olyan ember, mint mi… (3Móz 19,18)

Itt már nem az értékeinkről, hanem közvetlenül magunkról, lényünkről, az újra megtalált életről van szó, ami nem más, mint az Istenhez visszafordult lélek. Aki tudja, hogy ő elveszett volt, de már nem az, ha vannak is küzdelmei – mert az élete “a megfordulása” óta alapjában jó felé halad. A visszanyert tiszta lelkiismeret ehhez jó párhuzam, vagy a családi béke, de az örömmel és szeretettel végzett munka is. A megváltott ember immár nem csupán magával foglalkozik, hanem más boldogulásán is munkálkodik. Igazi életünk, vagyis üdvösségünk ügyében (ez a két dolog egy), mindig valami idillien szép dologról van szó. Arról, ami olyan, hogy már el sem tudjuk hinni. (1Kor 2,9) A megtérő bűnös élete ilyen! Egyszerűen hihetetlen – de ilyen is van. Nem is kevés!

Az örömnek ez a „második” arca már nem csak e földi dolog, hiszen pontosan arról van szó, hogy a lélek újra összekapcsolódik Istennel, és általa egy fölfelé húzó erőtérbe, a Szentlélek erőterébe kerül. Ez az öröm az Istenhez tartozás belső, lelki öröme. Minden gyarlóságunk, bűnünk és elbukásunk mellett is szépen kiábrázolja ezt, hogy noha nem vagyok tökéletes, szégyellni valóim is akadnak néhanap, mégis van közösségem, Szentlelkes otthonom, ahová tartozom, ahol az ő szavára együtt figyelünk. Hirdetjük és hallgatjuk az igét, Megváltónk szentségeiben kiábrázoljuk és erőt kapunk általuk, sőt, megpróbáljuk a mindennapok engedelmességében megvalósítani.

Az elveszett, de megtalált drachma a megtérő bűnös ember öröme, hogy van kegyelem és van megbocsátás. Nem csak ítélet és nem csak igazság van, hanem olyan főpapunk is van Krisztusban, aki meg tud indulni a gyengeségeinken, mert hozzánk hasonlóan ugyanezekben ő is kísértést szenvedett és – győzött. (Zsid 4,15) Ő tudja, mit jelent embernek lenni. Örüljön tehát minden megváltott, amikor a jézusi példázatot hallja a drachmáról, mert itt a mi Krisztusban megújuló életünk hirdettetik meg!

Végül van az örömnek egy harmadik, immár egészen mennyei arca is. Azt halljuk, az ég angyalai is örülnek, éspedig nem azon, hogy annyi, de annyi igaz ember van a világon, hanem azon, ha egyetlen bűnös visszatalál Istenhez. Ez a bepillantás Isten világába végtelen boldogsággal szokott eltölteni, valahányszor hallom vagy olvasom. Nagyon remélem, a jelenlévők szíve is megdobog erre a pár szóra. Az égben Isten angyali így örülnek egyetlen megtérő bűnösnek! Olyan ez, mintha kinyílna egy ablak, s egy magasabb, jobb világba nézhetne be az ember. Az angyalok nem csak kivont karddal állnak az elveszett Paradicsom kapujában; nem csak visszarettentik Bálámot, hogy mire is készül ő most éppen; nem csak némaságra kárhoztatják Zakariás papot, hogy ha neki jel kell, holott az Úr angyalával találkozott, hát legyen néma egy évig, és nem csak a végítéletkor válogatják szét a juhokat a kecskéktől – hanem az angyalok örülnek és mosolyognak is…!

Ahogyan Karl Barth, a nagy svájci református teológus kifejezte, az angyalok Isten dicsőségére Bach fenséges és hatalmas muzsikáját játsszák a mennyben – ám amikor ő nem figyel oda, a saját örömükre Mozart zenéjét játsszák… Érezzük, mit is mondott ezzel a nagy gondolkodó… Hitem szerint azt, hogy az öröm még az áhítatnál is angyalibb tulajdonság…!

Ne vegyük hát el egymás örömét. Vigyázzunk rá, hiszen isteni dolog, olyasmi, ami még az angyalok számára is a legfontosabb. Úgy is mondhatjuk, akkor válik angyalibbá egy élet, ha egyre több örömöt tud elfogadni Istentől – mondjuk így, átáramoltatni magán. A sok összevont szemöldökű ember, akinek arcán harag és ellenségesség van, a szavából szinte fröccsen az indulat, s nincsen nap, amikor valakiről ne mondott volna rosszat – ugye, nem igazán angyali látvány… Magunk is része vagyunk ennek, sőt sokszor szaporítjuk is… Hát engedjük inkább, hogy megváltott életünk felhőtlen öröme átáramoljon a szívünkön! Engedjük, hogy lágyabbak lehessenek a vonásaink, több legyen a bátorító, derűs pillantásunk, igazibb a mosolyunk akkor is, amikor nem minden olyan az életben, mint ahogy azt éppen szeretnénk.

Mert az öröm az égben is fontos: egyetlen megtérőn, meggyógyult lelken is összejönnek az angyalok örülni! Legyen etikánkká, hogy azt kérdezzük magunktól este, elalvás előtt: okoztam-e szívemből örömet egyetlen embertársamnak is ezen a napon, vagy sem. Elvettem-e az örömét valakinek a figyelmetlenségemmel, erőszakosságommal, igazságtalanságommal – vagy tettem érte valami jót!

Mert az örömnek valóban legalább három arca van. Az eföldi örömök a minket érő ajándékokban jelennek meg. Áldjuk ezekért Istent mindenkor méltó módon! Aztán a helyre zökkent élet öröme, a lelki gyógyulásé. Milyen jó, amikor ezt is megkapjuk – törekedjünk rá! Üres nélküle a földi élet, hiszen ez tölti meg mennyei tartalommal. És végül az angyaloknak is van öröme az égben, ahol a mi igazi otthonunk van. Oda készülünk egész földi utunkkal, és ott lelünk majd végső hazát mindahányan. Ott van csak valóban öröm: akik ott laknak, azok valóban tudják már, milyen az igazi.

Jézusunk így tanított erről – legyen áldott az ő mindenkor szent neve! Ámen.

 

Imádkozzunk!

Köszönjük Urunk, hogy annyi, de annyi okunk van az örömre, mert kegyelmeddel mellettünk állsz, és így amibe belefoghatunk, azt segítségeddel be is végezhetjük. Köszönjük földi életünk ajándékait, de leginkább a helyrezökkent lelket, a belső gyógyulást. Köszönjük, hogy magunk is törekedhetünk erre, s azt kérjük, töltsd meg a üres szívünket tőled való Lélekkel, mennyei tartalommal. Add, hogy hitünkkel belekapcsolódhassunk az angyalok örömébe, s az itt a földön is megjelenhessen! Segíts, hogy igazán megleljük lelki hazánkat a földön, és egykor tenálad, az örökkévalóságban is!  Ámen.