Igehirdetések

A kő el van hengerítve

Igehirdetés 2009. április 12. Húsvét I. nap

A kő el van hengerítve

 

Lekció: Márk 16,1-13
Textus: Márk 16,3-4

„Erről beszélgettek egymás közt: Ki hengeríti el nekünk a követ a sírbolt bejáratáról? Ekkor felnéztek, és látták, hogy a kő el van hengerítve. Pedig az igen nagy volt.”

 

Imádkozzunk!

Feltámadott Jézus, hozzád száll az imádság és a dicsőítő ének, aki legyőzted a bűnt, a szenvedést és a halált. Húsvét reggelén leborulunk előtted, akit mint Fénylő Győztest ünnepelünk. Te küzdöttél és győztél: vállaltad a kereszt gyalázatát, magadra vetted minden bűn büntetését, s egészen a végső szeretetig hűséges maradtál. Láttuk nagypénteki, véres és szenvedő arcodat, és láttuk magunkat is, milyen az ember nélküled, s ellenedben. De látunk ezen a húsvéti reggelen, mint ragyogó fénybe öltözött Megváltónkat, aki túljutottál a síron, és kijöttél az értünk vállalt kárhozatból. Fogadj minket a tiéidnek, hadd legyünk néped, és hadd legyünk az általad valóban megtisztultak gyülekezete! Imádkozunk a betegekért, a gyászolókért, az elhagyottakért, a munkájukat elvesztettekért, minden szükséget látó, vigasztalásra szoruló embertársunkért. Hajolj le hozzánk s töltsd ki ránk kegyelmedet, hogy megtapasztaljuk feltámadásod erejét, a tőled való új életet! Ámen.

 

Igehirdetés

A húsvét reggeli kő, ami a Jézus sírján van, összegzése minden emberi csődnek. Szerettünk valakit, s nincs többé itt velünk. Hallgattuk a tanítását, követtük őt, és most csak véres és összetört, lepedőkbe csavart testére gondolhatunk, amit egy súlyos sziklakő zár el tőlünk, még az illő végtisztességadást is akadályozva. Ki hengeríti el ezt a követ?

Ott van az útban, nem lehet mozdulni tőle – olyan, mintha valami legyőzhetetlen ellenség volna, minden rossz összefoglalása. Nem csak fizikai mivoltában nagy, sőt “igen nagy”, ahogy olvassuk az evangéliumban, hanem mint jelkép is hatalmas. Mozdíthatatlan súlyával a véglegesen elrontott helyzetek szimbóluma. S ha igaz az apostol szava, aki „utolsó ellenségnek” nevezi a halált, akkor ez a kő sok-sok ellenséget, de magát az utolsót, a halált is jelképezi. Kicsoda erősebb ennél, ki hengeríti el nekünk? Ezt kérdezzük húsvétkor mindannyian. S a válasz: Jézus, a Feltámadott! Az ő lényében, aki ugyanolyan, asszonytól született ember volt, mint magunk, hatalmas isteni energia koncentrálódott. Fizikailag összetörhették római katonák, amikor megkorbácsolták, lelkileg megsemmisíthették az őt kigúnyoló és leköpdöső zsidók – igazi és végleges létezésében azonban nem tudták megsemmisíteni őt sem emberek, sem pedig emberen túli, szellemi hatalmasságok! Jézus győzött, amikor volt hite önmagát adni értünk bűnösökért – s erről az ő győzelméről szól az elhengerített kő, amit a húsvét reggelén láthatunk. Legyen a kő Jézus győzelmének szimbólumává nekünk is, merítsünk erőt mi is küzdelmeinkhez az ő azelőtt nem volt, sem pedig utána meg nem ismétlődött világmegváltó győzelemből!

Merítsünk erőt mindenekelőtt a külső ellenséggel vívott küzdelmeinkhez. Mi emberek úgy vagyunk, hogy ha nincs ellenség, létrehozzuk azt. Kell valaki, akire haragudhatunk, vétkeit felsorolhatjuk – így szoktunk könnyíteni a lelkünkön. Jól esik mások hibáit felsorolni, haragunknak tárgyat találni – a tapasztalat szerint még csoportok is akkor tudnak tartósan együtt maradni, ha találnak közös ellenséget. Aztán ha van, már nehéz megválni tőle. Az ellenség bilinccsé lesz, elveszi szabadságunkat, beszűkíti az életünket, elveszi a derűs láthatárt. Szomorú kép ez rólunk, emberekről – pedig nagyon igaz. A világ történelmének gerincét a háborúk és a népek ellenségeskedései teszik ki, és sajnos, sokszor az egyes ember életének sincs nagyobb és érdekesebb témája.

Az ige azonban más úton jár, amikor azt mondja, hogy nem test és vér ellen, nem egy másik ember ellen van nekünk tusakodásunk, hanem a bennünk lakó lelki és szellemi erők ellenében! (Ef 6,12) Azt mondja ki ezzel, hogy rossz úton járunk, ha rokonokban, ismerősökben, szomszédokban vagy munkatársakban, egyszóval emberekben ellenségeket látunk, a lelki életünk részévé tesszük az ellenségeskedést – tehát külső ellenségek által határozzuk meg magunkat. Biztos vagyok benne, hogy így kell érteni a felfoghatatlanul magas krisztusi mércét:  “Szeressétek ellenségeiteket!”

Ez nekünk nem megy, s nem is mehet, mert mi nem ilyenek vagyunk. Nekünk, ó-emberünkben, élve szükségünk van az ellenségre, s ha nincs, hát keresünk magunknak. Így van ez – nagyon sokan tényleg ebben élik le az életüket, s ebben is halnak meg. Egészen a Jézus győzelméig! Amikor a kő azonban, ami a mi szívünket is elzárja, végre elhengeredik, mert a Jézus feltámadásának ereje átalakítja a valóságot – attól kezdve magától értetődő, hogy igenis tudjuk szeretni ellenségeinket. Azokat, akiket hagytunk, hogy az élet, vagy akár a saját lelkünk megtegyen ellenségnek. Valaki azt mondta, jól tennénk, ha gyakrabban szembesítenénk az ellenségeinkről bennünk élő képet valódi mivoltukkal, mert kiderülne, nem is olyanok, vagy nem csak olyanok, amilyeneknek mi akarjuk látni őket!

Húsvét reggele ennél is többet mond: teljesen szabad az ember lelke – Jézus győzött, nincs többé ott a kő a sírján! Egy gyermekeknek és fiataloknak szánt evangéliumi filmben láttam a képet, amint hatalmas harsonaszó mellett fényoszlop tör elő a sziklasírból, és mint valami könnyű papírdarabot röpíti el a sír szájáról a súlyos követ, amikor a Feltámadott előjön. Őt magát alig látjuk, fényből van a teste, de a tonnás kő játékszerként engedelmeskedik a Feltámadott erőinek! Ezt a felismerést, ezt a tapasztalást kívánom minden, még külső ellenséggel küszködő embertársamnak!

Ő azonban legyőzte nem csak a külső, hanem a belső ellenségeket is. Azokból is akad bőven. Soroljuk őket? Félelem és gond, a világ bizonytalansága, ami beszivárog a lelkünkbe és megmérgezi néha még a hitünket is. Mainapság van okunk rá épp elég. Nem tudjuk, meddig tart, és hogyan lesz vége. De ezek az ellenségek már igazán nem kívülről valók, valóban bennünk magunkban teremnek. Egészen úgy, mint a kertben a gyomok – akkor is ott vannak, ha senki nem veti őket. A mi szívünkben is sok minden megterem, aminek nem lenne ott a helye. Persze, a világ segít ebben, hiszen csak az nem látja, aki behunyja a szemét, hogy alig van műsor, ami nem arról szólna, hogy most mitől kell aggódni: mérgezéstől, fertőzéstől, aszteroidától, a nap kihülésétől, árdrágulástól, tönkremenéstől. Aztán azt is látjuk, mert nem lehet nem látni, hogy délutáni főműsoridőben tudatosan züllesztik gyermekeinket, tanítanak nekik olyan életpéldákat, amik hosszú távon mérgezik a lelküket s teheti őket lelki roncsokká. Aztán a kilátástalanság sugalmazása, hogy úgyis tehetetlen az ember – soroljuk tovább?

De még ez is mind semmi ahhoz képest, ami a mi saját kertünkben, azaz szívünkben gyomként megterem. Mi is tartozik ide? Bármi, ami eluralkodik, és olyan súlyos szerephez engedjük jutni, ami nem illeti meg. Az aggódás például biztosan ilyen. Nem véletlen, hogy Jézus Isten országa egyik legnagyobb ellenségének látja az aggódást, s azt mondja, ne aggódjatok a holnapi nap miatt sem, elég minden napnak a maga baja: keressétek először Istennek országát s az ő igazságát, és minden egyebek megadatnak néktek. Az elhengerített kő húsvét reggelén azt jelenti, hogy nincs belső ellenség, rosszkedv, szégyen, magánosság, szenvedély vagy kilátástalanság, ami felett ne lenne úr a Feltámadott! Vigyük csak oda őhozzá ezeket, beszéljük meg vele a dolgot – és szépen kiderül majd mindről, amint a Feltámadott uralkodhat a szívünkben, hogy nincs már hatalma felettünk. Így lesz az elhatalmasodott vágyakkal, a megindokolhatatlan félelmekkel, s így lesz az önmagunk értéke felőli kétségeskedéssel is. Jézus már legyőzte ezeket – nincs ott a kő sírján húsvét reggelén!

Az elhengerített kő azonban nem csak a külső, s nem csak a belső ellenségek feletti Úrról szól, hanem arról is, aki az „utolsó ellenséget” – a halált is legyőzte. Ezt a témát nem szokás érinteni; ahol lehet, el is kerüljük, nem beszélünk róla. Mintha valami szégyenletes és alattomos ellenségről lenne szó, akivel szemben a legfőbb fegyver az, hogy nem beszélünk róla – s akkor nincs… Ami persze önáltatás reggeltől estig, még akkor is, ha a halál a mindennapjainkban éppen ritka vendég volna.

De azért végigkíséri egész életünket: mindig gondolunk rá, s amikor nem beszélünk róla, akkor is sokszor róla van szó. A muzulmánok egyik szent irata úgy szól a halál angyaláról, mint amelynek 4000 szárnya és 70 000 lába van. Egész testét szemek és nyelvek borítják. Minden lelkes élőlénynek, embernek ott van az ő testén egy arca, füle, szeme és keze. A számok az ember számával megegyeznek. Az ember lelkét éppen az a kéz viszi el a haldokló testétől, amelyik a halálangyal testén az övé, és azzal az arccal néz rá, amelyik a szemlélőhöz tartozik. Ami képbe öltözött megfogalmazása annak, hogy mindnyájan a saját halálunkkal halunk meg – vagyis nem csak életünk, hanem a hálunk is pontosan a miénk. Van ebben valami vigasztaló, hogy ily közeli, személyes tartozékunk a saját halálunk – pedig nem is tudunk róla. Mi eltávolítjuk magunktól, nem gondolunk rá és főleg nem beszélünk róla. De jön velünk egy titokzatos árnyék formájában, s nem véletlen, hogy a költő így kiált fel, amikor a dolgok értelmére, az élet végső kifutására gondol: „Csak az a vég! – csak azt tudnám feledni!” (Madách: Ember tragédiája, 15. szín)

Aki Krisztusban van, annak nem kell azt a véget elfeledni. Húsvéti hittel vallhatja, amit az előbb énekeltünk is:

 

„Hol van, koporsó hatalmad? Elvesze nyert diadalmad.
Hová lőn, ó halál a fúlánk, Melyet fensz már régóta reánk?
Már nem rettegünk miatta, Mert Jézus meghódoltatta
Ama félelmek királyát, Megnyitván sírjának száját.”

                                                                                     (347. dics. 2. v.)

Ezt a hitet azonban nincs ember, aki kisajtolhatná magából. Ez a feltámadott Krisztus közvetlen és szabad ajándéka: azoknak, akik a fő helyet átadták a szívükben őneki. Az ilyen ember tudja, hogy nem a betegségben fog meghalni, hanem addig él, ameddig az élő Isten adja neki az életet! Az pedig pontosan úgy és akkor lesz jó, ahogyan ő adja. Így lehet a halál uralta emberből Krisztus megszabadítottja, olyan lény, akin nem a halál uralkodik többé, hanem a feltámadott s élő Krisztus. Az ilyen, bár maga is mulandó, de nem retteg már ettől, mert új életre támadott fel Krisztussal. Megtalálta élete sebezhetetlen központját: igazi énjét, tulajdonképpeni önmagát. A lelket, mely Istenből való, s amely visszatér majd hozzá, aki adta. (Préd 12,7)

Kívánom, hogy a húsvét reggelén elhengerített kő jelentse nekünk is a győzelmet, amit Jézus hozott! Külső ellenségeinken, hogy egyre kevésbé, végül egyáltalán ne legyenek – a szeretet által, amit ő ad. Belső ellenségeinken úgy, hogy másnak nagyobb uralmat ne adjunk lelkünkön, mint őneki. A halál felett, az „utolsó ellenségen” pedig úgy, hogy biztatására hittel hisszük, s boldogan valljuk: Jézus valóban feltámadott! Rajtunk, övéin nincs már uralma annak, akit ő legyőzött – általa meghalt a halál! (Jel 20,14)  Így legyen! Ámen.