Igehirdetés 2010. január 31.

Többen vannak velünk

 

Lekció: 2Kir 6, 8-23

Textus: Zsid 10,39

„Nem vagyunk a meghátrálás emberei, hogy elvesszünk, hanem a hitéi, hogy életet nyerjünk.”

 

Imádkozzunk!

Urunk, légy áldott, hogy olyan sokszor megnyitottad már előttünk azt a másik, szemmel nem látható világot, amely túl van emberi érzékelésünk határain, és meghaladja értelmünk lehetőségeit is. A te világodban lehetséges, ami nekünk lehetetlen, és megtetszik mindaz, ami számunkra láthatatlan. Segíts bennünket, méltatlan embereket, hogy alkalmassá legyünk befogadni az onnan való üzenetedet, az életnek igéjét, és átalakulhasson életünk. Vedd el fáradtságunkat, kiégett szívünket töltsd meg élő Lélekkel, és szólaltasd meg számunkra igédet – mert a te igéd igazság. Adj nekünk olyan felismeréseket, amik összekapcsolják szívünket a mennyei világgal, ahol te vagy, ahonnan jövünk magunk is, és ahol igazi, örök otthonunk is van. Ámen.

 

Igehirdetés

A régi ószövetségi történetek nem mindig kezelhetők abból a szempontból, hogy találjunk bennük legalább egy valakit, akit példának felvehetünk magunknak és megpróbáljunk hozzá hasonlóan élni. Azért van ez így, mert ez a hatalmas könyv, a Biblia, mint az “Élet Könyve” folyton különböző lehetőségeket mutat fel: nem csupán jó és tökéletes lehetőségeket, hanem ezer más árnyalatot is, amik közül magunknak kell észrevennünk, melyikre hasonlítunk – és aztán tanulni abból, ami a Biblia lapjain történik.

Néhány napja olvastunk Kalauzunk szerint egy prófétáról, aki – Isten hűséges embereként – megfeddi a királyt annak bálványozásáért, és amikor az el alkarja fogatni, indulatosan kinyújtott, rá mutató karja megmerevedik, és nem tudja többé visszahúzni, amíg csak a próféta meg nem engeszteli Istent. A király aztán megpróbálja megvendégelni és megajándékozni a prófétát, de az – Isten parancsa szerint – semmit nem fogad el – nem eszik egy falatot sem a király házában. Aztán a történet folytatásában azt látjuk, hogy ugyanezt a prófétát még aznap elcsábítja egy hamis lélekkel teli másik próféta, aki – Isten akaratára hivatkozva – sikeresen asztalhoz ülteti őt, vagyis engedetlenségre viszi, és még aznap széttépi az engedetlenné vált prófétát egy oroszlán, s meg is hal.

Súlyos és megdöbbentő képek: arról szólnak, hogy „Isten emberének” lenni nem foglalkozás, hanem állapot. Talán még azt is mondhatnánk, hogy állapotnál is több: esemény. Az engedelmesség eseménye. Ezért aztán, aki feladja az engedelmességet és Isten szavát fölcseréli egy hitető beszédére, amint azt a történetbeli prófétánál látjuk, vagyis nem becsüli meg az igét, amit maga Isten mondott neki személyesen, az ennek következtében kikerül az ő személyes és közvetlen védelme alól. Isten védi övéit amíg engedelmesek hozzá, de sokszor tapasztaljuk a magunk életében is, hogy leveszi róluk a kezét, amint elfordulnak tőle.

Mai történetünk is arról szól, mit jelent tulajdonképpen Isten emberének lenni. Most azonban nem arról az oldalról világítja meg az ige ezt a dolgot, mint az előbb idézett történet, hogy el lehet a nagy kiváltságot játszani, „Isten emberének lenni” – hanem egy egészen pozitív oldalról: hogy tovább is lehet adni belőle valamit! Azt halljuk ebben a történetben, hogy Elizeus megjelenti Izrael királyának, merről vonulnak fel az arámok – így azok támadásait sorra ki tudja védeni a király. A feldühödött arámi uralkodó erre egy megerősített kommandót küld  elfogására, de amikor az elitalakulat körülveszi a várost, és a próféta szolgája már rettegve jajgat, mi lesz velünk – akkor Elizeus azt mondja: “többen vannak velünk, mint ellenünk.” Aztán imádkozva megnyitja szolgája szemét, aki így maga is mepillantja, hogy tele a hegy az ő oldalukon álló tüzes lovakkal és harci kocsikkal.

Arról szól ez a történet, hogy ahol valaki valóban Isten embere, ott abból előbb-utóbb tud közölni valami fontos ajándékot másokkal is. Ebben a történetben a szolga szemének megnyílása olyasmi, amit a jézusi gyógyításokban látunk viszont, ahol a vak lát és maga is tanítvánnyá válik – vagyis valójában a hitre jutásról, ha úgy tetszik, egy magasabb erkölcsi és szellemi szintre való emelkedés csodájáról van itt szó.

Elizeus tovább tudott adni a szolgájának valami, akiért előbb persze imádkozott is. Jó lenne hinnünk, hogy ez a történet is üdvösségünkre íratott meg, tehát mi magunk is részesei lehetünk ennek a csodának. Akár abban az értelemben is, hogy azoktól, akik inkább „Isten emberei”, mint mi, vehetünk indításokat akár a szemünk megnyílására magunk is. Ők látnak valamit hitben – aztán mi is megpillantjuk azt a dolgot hitben. Mint Mózes, aki erős szívű volt, és „látta, ami láthatatlan”. De abban az értelemben is, hogy hihetjük, ha nekünk magunknak van mit továbbadnunk, mert közel vagyunk az Úrhoz, akkor Isten minket is fel tud, és fel is fog használni ennek a továbbadására, és mások is részesednek abból a jóból, amit magunk kaptunk az ő közelében. A szolga nem volt „Isten embere”, mint Elizeus, ő nem tudta a távolból is, hogy mit beszél az arámi király a hálószobájában – de a gazdája imádkozik érte, és a szolgának megnyílik a szeme – ő is látja, hogy többen vannak velük, mint ellenük! Azt is mondhatjuk, hogy a szolga hitre jutott és ő is „látta, ami láthatatlan” (Zsid. 11,27), tehát azt, ami „csupán” lelki-szellemi valóság, mégis fontosabb, mint a Dótán városát körülvevő arám elitalakulatok…!

Milyen tanulságokkal gazdagít bennünket e történet? Mindenekelőtt azzal, hogy Isten embereinek nem szabad föladni. Annyi elkeserítő dolog történik mindenhol, a közéletben is, az emberek között is, hogy néha legszívesebben kiszaladnánk a világból. Hányan számolnak be arról, hogy ilyen gondolatok is átszaladnak néha fejükön! De Isten embereinek nem szabad feladni, ha körülveszi is az ellenség a várost, és úgy tűnik, nincs kiút. „Nem vagyunk meghátrálás emberei, hogy elvesszünk, hanem hitéi, hogy életet nyerjünk.” A jajgatás pedig, bármennyire is jól esik néhanap, legtöbbször csak a levegőt rongálja.

Nem szabad föladni, mert a meghátrálás emberei elvesznek – s lehetőleg nem kell jajgatni. Mindig van kiút, akkor is, ha mi azt egy bizonyos pillanatban nem is látjuk. “Embereknél lehetetlen, de minden lehetséges Istennél” (Mát 19,26), ahogy Jézus mondja! Aki föladja, az saját veszedelmét segíti elő. Legalább magunk ne legyünk önmagunk ellenségei! A hit „tartása” döntőnek bizonyulhat bizonyos helyzetekben. Az embertől mindent elvehetnek, még az életét is, egyedül azt nem, hogy saját maga döntse el, miként viszonyul azokhoz a dolgokhoz, amik őt érik! (V.E. Frankl) Nem vagyunk a meghátrálás emberei, hogy elvesszünk, hanem a hitéi, hogy életet nyerjünk.” Amikor a viharos tengeren a tanítványok jajgatnak, hogy mi lesz velünk, süllyedünk, akkor Jézus azt kérdi tőlük, hol van a ti hitetek. Minden élethelyzet egészen más akkor, ha hitetlenül, s akkor, ha élő hittel közeledünk hozzá! Aki föladja, és például saját életére is nemet mond, az mindig Istenre is nemet mond, aki az életet adja és aki az életünk igazi tulajdonosa!

Ezért kérdezi Jézus a bajok idején, hol a ti hitetek, mert valóban ez a legfontosabb kérdés. Nem vagyunk a meghátrálás emberei, hogy elvesszünk, hanem a hitéi, hogy életet nyerjünk. A meghátrálás hitbeli értelemben annyit jelent, mint elveszni. Az ember eljut valahová, aztán ő maga is legyint arra a magaslatra és – letesz róla… Ez az, amiért nagyon kár. Az embernek nem szabad eltékozolnia a jót, amit összegyűjtögetett. Szegény kis fázós madarak a télben lehetőleg keveset mozognak, inkább csak üldögélnek valami védettebb zugban, hogy minél tovább tartsanak a tartalékaik, amiket felhalmoztak zsír vagy más formában a testükben. A méhek is behúzódnak a kaptárba és a nyáron összegyűjtött mézből élnek egész télen… Nekünk is meg kell becsülni, amink van, amit egyszer már összegyűjtöttünk, ahová hitben és lélekben eljutottunk, mert éltető erő lehet a fontos pillanatokban, a próbák idején. Nem föladni, hanem nemet mondani a meghátrálás kísértésére!

Hanem – mit tenni? Engedni, hogy Isten felnyissa a szemeinket. Nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy ebben a történetben is lelki szemekről és lelki látásról van szó. Elizeus szolgája olyasmit lát meg, amit csak hitben lehet meglátni: Isten ügyét az egész hegyet beborító tüzes lovak és harci kocsik védelmezik! E seregeket mi általában nem látjuk. Isten nevét szabadon gyalázzák, kinevetik, gúnyolódnak rajta, azt látjuk továbbá, hogy a hazug ember sikeres, a tolvajnak nem lesz semmi baja, a tisztességes emberek szegények maradnak, a fürge huncutok pedig meggazdagodnak. Testi szemeinkkel ilyeneket látunk… Valóban nagy szükségünk van arra, hogy legyen lelki látásunk, hogy feltáruljanak szemeink „látni a láthatatlant”, Istenünk tüzes lovait és harci kocsiit…! Attól a pillanattól már nincs szükség arra, hogy jajgassunk, mi lesz velünk. Ő megmutatja nekünk, hogy többen vannak, akik velünk vannak, mint azok, akik ellenünk.

Ezek a „többek” pedig mind lelki hatalmasságok. Erők, akik a mi oldalunkon állnak, de még nem kerültek bevetésre, s talán éppen azért, mert nem is igényeltük még a segítségüket. Kevés olyan jótétemény van, mint ha valakinek megnyílik a szeme, s látja ezeket a segítségre kész, mennyei erőket! Egész hadsereg áll pedig belőlük készen a rendelkezésünkre. Belátás, igazságosság, szelídség, békesség, okosság, tisztesség, hűség – ilyesfajta hadoszlopokról van itt szó. Mindegyik hatalmas erő, csak nem látjuk őket és legtöbbször nem vesszük igénybe a segítségüket. Pedig értünk tanyáznak ott a környező hegyeken! Maga Isten küldte őket védelmünkre. Mert ő nem azt akarja, hogy elvesszünk, hanem hogy éljünk. A lelki látásunkat nyitogatni, élesíteni elsőrendű feladat. Ez nem azonos az intellektussal, az úgynevezett józan ésszel, vagy értelemmel. Itt egy magasabb megértésről van szó. Arról a megértésről, amelyben jelen van maga az Úr is. Amikor értelmünket nélküle használjuk, mindig hamis eredményhez jutunk. Ha az úgynevezett eszünkkel gondolkodunk például magáról  az életről, lemondással vagy dühösen azt mondjuk, milyen borzasztó, egyszer vége lesz. De ha ővele együtt gondolkodunk a halálról, akkor olyasmire juthatunk, mint amit a költő oly szépen mond:

 

„Bizton tekintem sírom éjjelét.

Zordon, de óh, nem lehet az gonosz,

Mert a te munkád. Ott is elszórt

Csontjaimat kezeid takarják.”

                                                    (Berzsenyi: Fohászkodás)

 

Igen, így jutunk a legszebb állomásig: a hit révén az ember „életet nyer”. Olyan életet, ami méltó erre a gyönyörű megnevezésre. Az ószövetségi próféta is azt mondja, az “igaz ember hitből él”, és Pál is idézi ezt a nagyszerű mondatot. Mert a hit nem öncél, hanem egy magasabb élet eszköze. Hit által értjük meg a teremtés csodáját, hit által fogjuk fel, miért volt szükség Isten népét éppen azon az úton végigvezetni, amelyen Isten végigvezette őket. És hit által értjük meg, miért kellett Jézusnak szenvednie ahhoz, hogy minket is elvezessen a méltó életre. De minden azért van, hogy ne maradjon az életünk ott lent, ahol Isten nélkül volnánk.

Nem szabad tehát feladni, nem szabad elkedvetlenedni – ez az első. Amíg a próféta szolgája jajgat, addig fogalma sincs a titokról, ami feltárulhat előtte. A szemeknek meg kell nyílnia, vagyis az embernek látnia kell, amit láthat. Hogy a bűn az bűn, a szabadulás pedig szabadulás. És amikor ez így megtörténik, akkor már az is bizonyossá válik, hogy mi nem vagyunk a meghátrálás emberei, hogy elvesszünk, hanem a hitéi, hogy életet nyerjünk. Hát nyerjük el ezt az életet attól, aki adni tudja:

 

„Ó, vonj Atyám, Fiadhoz engem,

Hogy szent Fiad is hozzád elvigyen.

S míg jó voltodat áldva zengem,

Keblem Szentlelked hajléka legyen!

Add békességed ízét érzeni,

És dicséreted vígan zengeni!”

                                            (228. dics. 2.v.)

 

Így legyen!Ámen.

 

 

Fohász

Istenünk köszönjük, hogy a bajok idején, a nagy mélységben megfogod kezünket és azt mondod: ne félj, én veled vagyok. Köszönjük, hogy tapasztalhatjuk, te vigyázol ránk, úgy is, hogy mi észre sem vesszük, és nem engeded, hogy elkeseredjünk és feladjuk. Köszönjük, hogy nyitogatod szemünket arra a másik, jobb világra, ahol a te erőid maradéktalanul uralkodnak és ahol te tüzes lovakkal és harci kocsikkal állasz a tieid oldalán, hogy győzelemre vidd őket. Adj megújulást hitünkben, hogy ne legyünk a meghátrálás emberei, hanem a hitéi, hogy éljünk. Imádkozunk a sok feladatért, ami ránk vár ebben az esztendőben, úgy egyéni életünkben, mint lelki családunkban, az anyaszentegyházban és gyülekezetünkben. Áldd meg választott elöljáróink, a presbiterek szolgálatát. Légy a szomorúak vigasztalója, a betegek gyógyítója, a fázóknak melegsége és a szegényeknek támasza. Segíts bennünket, hogy mi is megtehessük mindazt, ami csak tőlünk telik a világban lévő szenvedések enyhítésére. Vezess minket, hogy alázatban, szelídségben és igazságban járhassuk útainkat, amint az a te gyermekeidhez méltó. Ámen.