Igehirdetések

Vénségemig és megőszülésemig is

Igehirdetés 2010. április 18.

Vénségemig és megőszülésemig is

Lekció: Luk 2,25-38

Textus: Zsolt 71,18  Ézs 46,6

„Vénségemig és megőszülésemig se hagyj el engem, ó Isten, hogy hirdessem hatalmadat e nemzetségnek, és minden következőnek nagy tetteidet.”

”Vénségetekig is ugyanaz maradok, megőszülésetekig is én hordozlak benneteket. Én alkottalak, én hordozlak, és megszabadítalak.”

 

Imádkozzunk!

Istenünk, te úgy alkottad a mindenséget, hogy benne helyet készítettél nekünk, embernek, aki képmásod hordozói, és szereteted hírnökei lehetünk. Nehéz szavakat találni, milyen nagy megbízatás ez, aminek nem is tudunk igazán megfelelni. De látjuk a Bibliában, és ez nagyon vigasztaló számunkra, hogy mégsem lehetetlen, hisz a gyermek Jézus körül is ott voltak a templomban az élemedett, idős emberek, akik felismerték őt, és öregségük minden terhe ellenére is áldottak téged az ő elküldéséért és azért a szabadulásért, amit Megváltónk hozott a világnak. Megköszönjük, hogy mi is azért jöhettünk most szent igéd hallására, hogy ismét ebben a nagy szabadulásban örvendezzünk. Tedd lelki igyekezetünket áldottá és megszenteltté, hogy hirdetett igéd a Szentlélek által mindnyájunkat építsen, tisztogasson és vigasztaljon. Jézusért kérünk, hallgass meg minket! Ámen.

 

Igehirdetés

Amikor egy elhagyott, távoli helyről van szó, szokás róla mondani, hogy Isten háta mögötti. Van ebben a meghatározásban valami kedélyes: mosolyogva mondjuk, bár a helyről ott a világ végén esetleg tényleg nem lehet semmi jót sem elmondani. Amikor azonban egy költő szól úgy, hogy “Isten is elhagyott”, vagy a Biblia népe mondja magáról, hogy “elfordult tőlem az Úr”, akkor sokkal súlyosabb dologról van szó. Ilyet a legnagyobb kétségbeesésben gondolunk, s e mondatok talán a legszomorúbb szavak, amit ember megfogalmazhat.

Hiszen mindnyájan tudjuk, hogy külső hatalommal mindent el lehet venni tőlünk, emberektől: a ruhánkat, a házunkat, bármi tulajdonunkat, sőt még az életünket is – azt az egyet kivéve, hogy magunk határozzuk meg, miként is viszonyulunk a dolgokhoz, amik érnek bennünket…! Ez a lelki szabadság az ember nagy kiváltsága, ez a mi méltóságunk, amit örök Alkotónk adott számunkra – az egész mindenségben valóban páratlan lehetőséget, amit szokás az ember “önvalójának” is nevezni, merthogy ettől ember az ember. Ám lehetnek pillanatok, amikor még ez is elvész.

Így vagy úgy, de az ember rendszerint eljátssza a szabadságát, elveszíti igazi “önvalóját” – és jöhetnek aztán helyzetek, kétségbeejtő magányosság, elhagyatottság, talán éppen az öregedés és vele a növekvő tehetetlenség, a kiszolgáltatottság érzete, az, hogy fölösleges vagyok, csak teher mindenkinek, amikor egyetlen kérdés marad: van-e Istene az embernek, vagyis megőrizte-e még az “önvalójának” égi, nagy szabadságát! Az isteni szikrát, parányi lángocskát a lelkében, amit a Teremtő nekiadott, mikor megalkotta! Ezt a lángot megőrizni magunkban a legnagyobb emberi feladat – és áldjuk Istent azért, hogy ezt az órát is úgy adta most nekünk, hogy táplálhassa bennünk ezt a tüzet, vagy ha kialudt volna, újra meggyújthassa azt a szívünkben.

Mai igénk öregségről és megőszülésről szól, ami némelyeknek közöttünk már nem is távoli dolog, mert így vagy úgy, talán csak pár ősz hajszál erejéig, de immár benne élünk. Mások még az élet derekán járva, vagy éppenséggel az út elejét taposva azt gondolják, soha nem fog eljönni ez az idő. A Biblia azonban arra figyelmeztet, mindnyájunkra eljön, akarjuk-e vagy sem, éspedig elég hirtelen: „Az ember élete hetven, vagy ha feljebb, nyolcvan esztendő, és nagyobb részük nyomorúság és fáradtság, amely gyorsan tovatűnik, mintha repülnénk” – mondja a zsoltáros. (Zsolt 90,10) A tovatűnő évek, az elsuhanó évtizedek sorsát éljük mindahányan, ahogyan a költő mondja:

 

„…és az évek szálltak, mint a percek,

Kihulló véred harmatával irgalmazz nekünk, Jézus herceg!”

                                                                            (Faludy Gy. Haláltánc-ballada)

 

Erről az elkerülhetetlen állapotról szól ma két igénk is: az egyik egy kérés, a másik pedig egy ígéret formájában. A kérés így hangzik: „Vénségemig és megőszülésemig se hagyj el engem, ó Isten, hogy hirdessem hatalmadat e nemzetségnek, és minden következőnek nagy tetteidet.” Az ígéret pedig, szinte válaszként így szól: ”Vénségetekig is ugyanaz maradok, megőszülésetekig is hordozlak benneteket. Én alkottalak, én hordozlak és én megszabadítalak benneteket.”

Induljunk ki abból, hogy a szentíró bizonyára azért írta le nekünk ezt a kérést a Zsoltárok könyve 71. fejezetében, mert arra akar biztatni, hogy mi is kérjük ezt a dolgot bátran imádságunkban. „Vénségemig és megőszülésemig se hagyj el engem, ó Isten, hogy hirdessem hatalmadat e nemzetségnek, és minden következőnek nagy tetteidet.” Azért biztat erre bennünket az ige, mert nem fölösleges dolog az imádság, ahogyan már önmagában az sem mindegy, mit forgatunk a fejünkben, min jár az eszünk! Hát még mennyivel fontosabb az, amikor gondolatainkkal, szándékainkkal, céljainkkal odaállunk az Örökkévaló elé! Akinek kihalt volna a szívében az imádság, az kezdje ma újra. Akinek megszokottá, gépiessé vált volna – fényesítse ki, tegye igazivá és szívből fakadóvá. Mert az kap, aki kér, az talál, aki keres, és annak szoktak ajtót nyitni, aki bezörget, nem pedig annak, aki ott áll az ajtó előtt szótlanul! (Mát 7,7)

Sokkal nagyobb lehetőség rejlik az imádságban, vagyis abban, hogy mi megpróbáljuk megszólítani teremtő Urunkat, mintsem azt a kihűlt szívű mai ember egyáltalán sejtené. Leginkább ahhoz lehet hasonlítani, amikor egy kicsi korában szüleitől elszakított gyermek később mégis mindent megtesz azért, hogy megtalálja a szüleit, és amikor ez sikerül, akkor kölcsönösen nagyon örülnek egymásnak. Vagy gondoljunk a régi barátokra, a gyermekkori pajtásokra, akik az elemi iskolában egy padban ültek és valamikor nagyon jóban voltak – micsoda öröm az újra találkozás negyven, vagy ötven év múlva…! Hát ehhez az örömhöz hasonlíthatjuk, amikor visszatalálunk Teremtőnkhöz, az élő Istenhez, aki a “találkozás öröméhez” még azt is mindig hozzáteszi, hogy visszaadja nekünk a régen elveszett “önvalónkat” is – más szóval újra megtaláljuk a legjobb énünket.

Így, és ennek a jegyében biztat bennünket most az ige arra, hogy mi is kérjük imádságban: „Vénségemig és megőszülésemig se hagyj el engem, ó Isten, hogy hirdessem hatalmadat e nemzetségnek, és minden következőnek nagy tetteidet!”

Amikor azonban e nagyszerű fohászt alaposabban végiggondoljuk, hamar észreveszünk valami fontosat. Ebben az imában nem csak arról van szó, hogy mi magunkért imádkozunk, hosszú és egészséges életért. Nem csak azt kérjük, hogy lehetőleg ne kelljen sokat szenvednünk, amikor eljön a vénségünk és a megőszülésünk, és a hazatérés a küszöbön áll. Sokan nagyon félnek, hogy fájdalmak és talán lelki kétségbeesés közt kell majd elmenniük innen. Ez az imádság azonban valami többre tanít minket, mint hogy ennek elkerülése legyen az egyetlen jó dolog, amit magunk előtt látunk, s amiért imádkozunk. Azt mondja, azért ne hagyj el vénségemig és megőszülésemig sem, hogy “hirdethessem a te hatalmadat ennek a nemzetségnek, és minden következőnek is, a te nagy tetteidet!”

Ugye, érezzük, hogy itt többről van szó az egyéni életünk fájdalommentes lebonyolításánál. Aki már így imádkozik, aki ezért kéri öregedésében is, az elsuhant évek és évtizedek után is Isten közelségét – azt, hogy ne hagyj el, Uram, hadd hirdessem hatalmadat és nagy tetteidet azoknak, akik még nem ismernek téged – annak az élete már kinyílt a többiek számára. Az ilyen ember már nem magáért él, éspedig nem csak abban az értelemben, hogy néha próbál nekik segíteni ebben vagy abban, kisebb vagy nagyobb dolgokban – hanem abban az értelemben is, hogy éppen a legfontosabbat, Isten megismerését és az ő nagy tetteinek meglátását akarja a kezükbe adni.

Ne felejtsük el, egyáltalán nem mindegy, hogy miként öregszünk. A múltkorában hallottam valakitől, aki éppen válófélben volt, hogy a párja „nem jól öregszik”. Találó megfogalmazás, amikor a másik emberről van szó, és talán arra vonatkozott, hogy az illető zsémbes, gyanakvó, ellenséges vagy indulatos – de arról természetesen nem esett említés, hogy ő maga ugyan miként öregszik… Áprily szép verse juthat ilyenkor az eszünkbe, mint “minimális program”, amit mindnyájunknak jó lenne megszívlelnünk:

 

„Öregség, bölcs fegyelmezője vérnek,

taníts meg, hogy Csendemhez csendben érjek.”

 

Milyen nagy és jó dolog, amikor az Örök Csendre készülő ember már tanul maga is halkabb lenni, nem másokat okolni, vádolni – hányan tévednek ebbe a csapdába, mikor elszaladnak fölötte az évtizedek…! A költő mindenesetre így folytatja kérését az öregséghez:

 

„Ne ingerelj panaszra vagy haragra,

hangoskodóból halkíts hallgatagra.

Ne legyek csacska fecskéhez hasonló,

ritkán hallassam hangom, mint a holló.

A közlékenység kútját tömd be bennem,

karthauzi legyek a cella-csendben.

Csak bukdácsoló patakok csevegnek,

folyók a torkolatnál csendesednek.”

                                                  (Áprily: Kérés az öregséghez)

 

Lehetséges-e ez az átalakulás, ez az igazi, aranyló beérése a léleknek? Minden bizonnyal, hiszen a Szentírás nem csak kérés formájában őrizte meg ezt a dolgot, hogy „Vénségemig és megőszülésemig se hagyj el engem, ó Isten!” – hanem ígéret formájában is. Azt olvassuk Ézsaiás könyvében, és bizonyára voltak, akik felfigyeltek már rá és mélyen a szívükbe is írták: ”Vénségetekig is ugyanaz maradok, megőszülésetekig is én hordozlak benneteket. Én alkottalak, én hordozlak, és én meg is szabadítalak.” (Ézs 46,6)

Miért olyan erős ez a pár szó? Mert a földi élet legnagyobb tényével, a változékonysággal állítja szembe Isten hűségét. Körülöttünk minden változik: új történelmi szakaszok kezdődnek, megszokott állapotok megszűnnek, társaink, még a leghűségesebbek is, elhagynak a mulandóság következtében. Mi magunk is változunk, és nem csak az arcunk, hanem a tulajdonságaink és a belső állapotunk is. Ahogy egy régi magyar ének mondja: „Ez világ miolta’ fennáll ő mivolta, sűrű változás! / Minden dolga ínség, bánat keserűség, és áhítozás. / Nincsen benne állandóság, minden hiábavalóság.”

Mai igénk nem állítja azt, hogy ez nem így van. A világ tényleg változik, és valóban nem léphetünk kétszer ugyanabba a folyóba, ahogy az ókori görög filozófus megállapította.  A világban nincs állandóság, de a világ alkotójában igen! ”Vénségetekig is ugyanaz maradok, megőszülésetekig is én hordozlak benneteket. Én alkottalak, én hordozlak, és én meg is szabadítalak.” Ezek a szavak nem az igehirdető szavai, ez maga az ige, amit Isten mond nekünk! Arról biztosít, hogy ő nem változik. Szeretettel indított minket életünk útjára, szeretettel kíséri minden lépésünket, és még akkor is az ő jósága fog őrködni felettünk, amikor a testünk porrá lesz… Ahogy Berzsenyi mondja a Fohászkodásban: „…zordon, de ó, nem, nem lehet az gonosz: mert ott is elszórt csontjaim kezeid takarják.”

Ennek a hitében forgassuk szívünkben az öregedésről és a megőszülésről szóló kérést és ígéretet. Találjunk vissza az imádkozáshoz, mint emberi életünk legmagasabb rendű tettéhez! Legyen az ima azonban nem csak önmagunkért szóló, mint amiben magunknak kérünk kedvezményeket, hanem legyen a szív kinyílása azok felé is, akik még nem ismerik őt. Azt a nagy szeretetet és jóságot, Aki életünket akarta, teremtette, aki naponként hordozza és mindenek felett – meg is tudja szabadítani Krisztusban, minden félelemtől, kételytől és szenvedéstől! Így is legyen. Ámen.

 

Imádkozzunk!

Köszönjük Urunk, hogy te nem csak tanítasz bennünket imádkozni, hanem magad is könyörögtél értünk véres verejtékkel, mérhetetlen szenvedéseid közepette, mert szerettél bennünket, mindvégig szerettél! Légy áldott, hogy ma is imádkozni tanítasz bennünket és arra biztatsz, lélekben szakadatlanul keressük közelségedet. Köszönjük, hogy egymásnak teremtettél minket, embereket, akik ott állhatunk azok mellett, akiknek erősítésre és támogatásra van szüksége. Könyörülj a megtört szívűeken, vigasztald a gyászolókat és gyógyítsd a megsebzett lelkeket. És megköszönjük neked azt is, hogy nem csak egymásnak, hanem a magad számára is teremtettél minket, és ezért a legnagyobb mélységben, szomorúságban és elhagyatottságban is a tiéid vagyunk és örökre azok is maradunk. Ebben a hitben erősíts mindnyájunkat, és vezesd lépteinket a most következő hét napjain! Ámen.