Igehirdetés 2010. április 18.
Vénségemig és megőszülésemig is
Lekció: Luk 2,25-38
Textus: Zsolt 71,18 Ézs 46,6
„Vénségemig és megőszülésemig se hagyj el engem, ó Isten, hogy hirdessem hatalmadat e nemzetségnek, és minden következőnek nagy tetteidet.”
”Vénségetekig is ugyanaz maradok, megőszülésetekig is én hordozlak benneteket. Én alkottalak, én hordozlak, és megszabadítalak.”
Igehirdetés
Távoli helyről szokás mondani, hogy “Isten háta mögötti.” Van a kifejezésben valami kedélyes: mosolyogva emltjük, bár a helyről ott a “világ végén” esetleg tényleg nem lehet semmi jót megállapítani. Mikor azonban a költő szól úgy, hogy “Isten is elhagyott”, vagy a Biblia népe mondja magáról, hogy “elfordult tőlem az Úr” – akkor súlyosabb dologról van szó. Kétségbeesés idején gondolunk ilyet, s ha jobban megfontoljuk a legszomorúbb állapot, amit ember átélhet.
Hatalmi erőszakkal mindent el lehet venni tőlünk: a ruhánkat, házunkat, bármi tulajdonunkat, sőt még az életünket is – egyet kivéve, hogy magunk határozzuk meg, miként viszonyulunk azokhoz, amik érnek bennünket…! Ez a szabadság az ember kiváltsága, méltóságunk, amit közvetlenül Alkotónktól kaptunk – az egész mindenségben páratlan lehetőség – szokás is az ember “önvalójának” nevezni, mert ettől ember az ember. Ám lehetnek pillanatok, amikor még ez is elvész.
Így vagy úgy, de az ember eljátssza szabadságát, elveszíti ezt az “önvalóját.” Jön a kudarc, a megfeneklett élet, az elhagyatottság, talán az öregedéssel növekvő tehetetlen kiszolgáltatottság. Ilyenkor lényegében egyetlen kérdés marad: van-e Istene – vagyis megőrizte-e “önvalója” égi, nagy szabadságát! A szikrát, amit Teremtője adott – lelkének lángoló életmagvát. Ezt éltetni a legnagyobb feladat. A mostani órát is úgy adta, hogy táplálhassa a tüzet, vagy ha már kialudt volna, újra meggyújthassa bennünk.
Igénk öregségről és megőszülésről szól, ami némelyeknek közöttünk nem is távoli dolog, mert így vagy úgy, talán csak pár ősz hajszál erejéig, de már benne élünk. Mások az élet derekán járva, vagy az út elejét taposva még azt gondolják, soha nem fog eljönni az az idő. A Biblia azonban arra figyelmeztet eljön, éspedig elég hirtelen: „Az ember élete hetven, vagy ha feljebb, nyolcvan esztendő, és nagyobb részük nyomorúság és fáradtság, amely gyorsan tovatűnik, mintha repülnénk.” (Zsolt 90,10) Az elsuhanó évtizedek sorsát éljük mindahányan, ahogyan a költő is mondja:
„…és az évek szálltak, mint a percek,
Kihulló véred harmatával irgalmazz nékünk, Jézus herceg!”
(Faludy Gy.: Haláltánc-ballada)
Erről az elkerülhetetlen állapotról beszél két felolvasott igénk is: egyik egy kérés, a másik pedig egy isteni ígéret formájában. Az előbbi így hangzik: „Vénségemig és megőszülésemig se hagyj el engem, ó Isten, hogy hirdessem hatalmadat e nemzetségnek, és minden következőnek nagy tetteidet.” Az ígéret pedig, szinte válaszként: ”Vénségetekig is ugyanaz maradok, megőszülésetekig is hordozlak benneteket. Én alkottalak, én hordozlak és én megszabadítalak benneteket.”
A szentíró bizonyára azért írta le a kérést a Zsoltárok 71. fejezetében, mert biztatni akar, mi is kérjük ezt bátran imádságunkban. Nem fölösleges az imádság – ahogyan már önmagában az sem mindegy, mit forgatunk a fejünkben, min jár az eszünk. Mennyivel fontosabb, amikor gondolatainkkal, szándékainkkal, céljainkkal magunk is odaállunk az Örökkévaló elé! Akinek kihalt szívében az imádság, az kezdje ma újra. Ha megszokottá, gépiessé vált volna – fényesítse ki, tegye igazivá és szívből fakadóvá. Mert az kap, aki kér, az talál, aki keres, és annak szoktak ajtót nyitni, aki bezörget – nem pedig annak, aki ott álldogál az ajtó előtt szótlanul! (Mát 7,7)
Sokkal nagyobb lehetőség rejlik az imádságban, hogy megpróbáljuk megszólítani teremtő Urunkat, mintsem a kihűlt szívű ember azt egyáltalán sejtené. Ahhoz hasonlítható, amikor egy kiskorában szüleitől elszakított gyermek felnőttként mindent megtesz, hogy megtalálja szüleit, elmegy a világ végére is – és amikor sikerül, nagyon örülnek egymásnak. Vagy gondoljunk gyermekkori pajtásokra, akik az elemi iskolában egy padban ültek s valamikor nagyon jóban voltak – micsoda öröm a találkozás negyven, ötven év múlva! Ehhez hasonlíthatjuk, amikor visszatalálunk az élő Istenhez, aki a találkozás öröméhez visszaadja régen elveszett “önvalónkat” is – más szóval újra megtaláljuk legjobb énünket, szabadságunkat!
Ennek jegyében biztat az ige arra, mi is kérjük imádságban: „Vénségemig és megőszülésemig se hagyj el engem, ó Isten, hogy hirdessem hatalmadat e nemzetségnek, és minden következőnek nagy tetteidet!”
Amikor e nagyszerű fohászt végiggondoljuk, észreveszünk valami fontosat. Ebben nem csak magunkért imádkozunk, hosszú és egészséges életért. Nem csak azt kérjük, ne kelljen sokat szenvednünk, amikor eljön a vénség és a hazatérés is itt a küszöbön. Sokan félnek, hogy fájdalmak és kétségbeesés közt kell majd távozniuk. Igénk többre tanít, mint hogy ennek elkerülése legyen az egyetlen jó, amit magunk előtt látunk s amiért imádkozunk. Azt mondja, azért ne hagyj el vénségemig és megőszülésemig, hogy “hirdethessem hatalmadat ennek a nemzetségnek, és minden következőnek is nagy tetteidet!”
Többről van szó tehát egyéni életünk fájdalommentes lebonyolításánál. Aki így imádkozik, aki ezért kéri öregedésében, az elsuhant évtizedek után is Isten közelségét – ne hagyj el, Uram, hadd hirdessem hatalmadat és nagy tetteidet azoknak, akik még nem ismernek téged – annak élete már kinyílt a többiek számára. Az ilyen nem magáért él, nem csak kisebb-nagyobb dolgokban próbál nekik segíteni – hanem a legfontosabbat, Isten megismerését, az ő nagy tetteit akarja a kezükbe adni.
Egyáltalán nem mindegy, miként öregszünk. A múltkorában hallottam valakitől, aki éppen válófélben volt, hogy a párja „nem jól öregszik.” Találó megfogalmazás, amikor másik emberről van szó, és arra vonatkozott, hogy az illető zsémbes, gyanakvó, ellenséges vagy indulatos – arról természetesen nem esett említés, ő maga ugyan miként öregszik. Áprily verse juthat eszünkbe, mint minimális program, amit jó megszívlelni:
„Öregség, bölcs fegyelmezője vérnek,
taníts meg, hogy Csendemhez csendben érjek.”
Milyen nagy jó, amikor az Örök Csendre készülő már tanul maga is halkabb lenni, nem másokat okolni, vádolni – hányan tévednek ebbe a csapdába, mikor elszaladnak fölötte az évtizedek! Ő mindenesetre így folytatja kérését az öregséghez:
„…Ne ingerelj panaszra vagy haragra,
hangoskodóból halkíts hallgatagra.
Ne legyek csacska fecskéhez hasonló,
ritkán hallassam hangom, mint a holló.
A közlékenység kútját tömd be bennem,
karthauzi legyek a cella-csendben.
Csak bukdácsoló patakok csevegnek,
folyók a torkolatnál csendesednek.”
Lehetséges-e az átalakulás, a léleknek ez az aranyló beérése? A Szentírás nem csak kérés formájában őrizte meg a témát, hanem isteni ígéretet is tartogat hozzá. Azt olvassuk Ézsaiás könyvében, s bizonyára akadnak, akik felfigyeltek rá és mélyen a szívükbe is írták: ”Vénségetekig is ugyanaz maradok, megőszülésetekig is én hordozlak benneteket. Én alkottalak, én hordozlak, és én meg is szabadítalak.” (Ézs 46,6)
Miért olyan erős ez a pár szó? Mert a földi élet talán legsúlyosabb tényével, a változékonysággal állítja szembe Isten hűségét. Körülöttünk minden alakul: új történelmi időszakok kezdődnek, megszokott állapotok megszűnnek, társaink, a leghűségesebbek is, elhagynak a mulandóság következtében. Magunk is változunk, s nem csak az arcunk, hanem a tulajdonságaink és a belső állapotunk is. Ahogy egy régi magyar ének mondja:
„Ez világ miolta’ fennáll ő mivolta, sűrű változás!
Minden dolga ínség, bánat keserűség, és áhítozás:
Nincsen benne állandóság – minden hiábavalóság.”
Mai igénk nem állítja, hogy ez nem így van. A világ változik, valóban nem léphetünk kétszer ugyanabba a folyóba, ahogy az ókori filozófus megállapította. A világban nincs állandóság, de a világ Alkotójában – igen! ”Vénségetekig is ugyanaz maradok, megőszülésetekig is én hordozlak benneteket. Én alkottalak, én hordozlak, és én meg is szabadítalak.” Ezek nem az igehirdető szavai, maga, amit Isten mond nekünk! Arról biztosít, hogy ő nem változik. Szeretettel indított minket életünk útjára, szeretettel kíséri minden lépésünket – és még akkor is jósága fog őrködni felettünk, amikor a testünk porrá lesz! Ahogy Berzsenyi mondja a Fohászkodásban:
„…zordon, de ó, nem, nem lehet az gonosz: mert ott is
elszórt csontjaim kezeid takarják.”
Ennek hitében forgassuk hát szívünkben az öregedésről és megőszülésről szóló kérést és ígéretet. Találjunk vissza az imához, mint életünk legmagasabb rendű tettéhez. Legyen az nem csak önmagunkért szóló, mint amiben magunknak kérünk kedvezményeket, hanem a szív kinyílása azok iránt, akik még nem ismerik őt: a nagy szeretetet és jóságot, mely életünket akarta, naponként hordozza és -Krisztusban meg is tudja szabadítani minden félelemtől, kételytől és szenvedéstől! Így is legyen. Ámen.
Fohász
Urunk, te könyörögtél értünk mérhetetlen szenvedéseid közepette – mert szerettél, mindvégig szerettél bennünket! Légy áldott, hogy ma is arra biztatsz, szakadatlanul keressük közelségedet. Egymásnak teremtettél minket, hogy ott állhassunk azok mellett, akiknek támogatásra van szüksége. Könyörülj a megtört szívűeken, vigasztald a gyászolókat és gyógyítsd a megsebzett lelkeket. De nem csak egymásnak, hanem a magad számára is teremtettél, ezért a legnagyobb szomorúságban és elhagyatottságban is a tiéid vagyunk, s örökre azok is maradunk. Ebben a hitben erősíts, és vezess mindnyájunkat! Ámen.
