Igehirdetés 2010. július 11.
A személyiség egysége
Lekció: Mát 27,1-10
Textus: Luk 10,41-42
„Márta, Márta, szorgalmas vagy és sokra igyekezel, pedig kevésre van szükség, valójában csak egyre.”
Imádkozzunk!
Mennyei jó Atyánk, köszönjük, hogy megtartottál minket életben és egészségben. Köszönjük, hogy eljöhettünk szent házad áhítatát keresni, és azt kérjük tőled, hogy fogadd most kedvesen szívünk alázatát és tölts el minket tőled való Lélekkel. Járja át lényünket a te igazságod és szentséged, és vegyél el tőlünk minden fásultságot, közönyt és unatkozást. Add, hogy most nagyon fontossá lehessen számunkra a te jelenléted, és életformáló erővé lehessen az ige, ami a te örök gondolatod és Krisztusban mindnyájunk számára testben megjelent. Taníts minket, erősíts és vigasztalj, hogy méltók lehessünk arra, hogy fiaidnak nevezzenek minket az emberek. Add meg nekünk, hogy meggazdagodva és új hittel mehessünk haza és te legyél életünk egyetlen igazi középpontja. Ámen.
Igehirdetés
A politikai élet egyik nélkülözhetetlen kelléke a másik oldal lejáratása, amiben kitűnő eszköz annak kimutatása, hogy ki miben és mikor került ellentmondásba önmagával. Azt a szívességet ugyanis a tapasztalat szerint sokan megteszik a másik oldalnak, hogy különböző érdekekből hazudnak, így aztán később nem nehéz kimutatni róluk a szavahihetőség hiányát. Mi, emberek valami miatt jobban bízunk azokban, és ez már csak így van a magánéletben meg a közéletben is, akik nem szoktak hazudni, hiszen aki saját magával ellentmondásba keveredik, az lejáratja magát, s arra nem szívesen bízunk értéket, nem hogy a városunkat vagy a hazánkat.
Mi rejlik ennek az egyszerű dolognak a mélyén? Milyen értéket becsülünk meg embertársainkban, amikor a szavahihetőséget értékeljük bennük? Valami olyasmit, amire mindnyájan vágyunk, amire mindenki törekszik is a maga módján, de csak kevesen érik el. Ez pedig a személyiség egysége. Ez a mai igehirdetés erről a kicsit filozofikus, kicsit lélektani témáról szól, és azt fogjuk most körüljárni, mit mond a Jézus szenvedéstörténetének az a rövid részlete a személyiség egységéről, amit az előbb hallottunk.
A személyiség egysége hitünk szerint minden emberi lélek útra indításakor adva van, hiszen Teremtőnk elrejti bennünk, az emberi lélekben a lehetőséget, hogy földi vándorútja során minden egyes lélek megtalálhassa őt, aki elindított minket és haza is vár magához a földi vándorút végén. Ez a mi Istenhez tartozásunk egy kicsi láng, lelkünk legértékesebb része, amit Teremtőnk a saját, örök Lelkéből oltott belénk, s ez ott van valahol a szívünkben, de csak igen kevés emberben látjuk szépen lobogni. Pontosan ezt a középpontot jelentő, ragyogóan világító lángot hiányoljuk, amikor ellentmondásokat és zűrzavart látunk egy másik emberben, s magunkat is rosszul érezzük, valahányszor homályt és káoszt észlelünk a saját szavainkban vagy cselekedeteinkben. Mert az ember rangját éppen az adja meg, milyen szinten tudja megvalósítani személyisége egységét, mennyire tudja leküzdeni az ellentmondásait, amiből van mindnyájunknak éppen elég – hogyan forrasztja egybe a sok apró részt, amivé a lelkünk, ha úgy tetszik a személyiségünk, az élet kényszerei miatt szinte szükségképpen szétesik.
Akik ismerik az egyiptomi mitológiát, azoknak eszébe juthat az Ozirisz-mítosz, ami a létezés legfontosabb titkát szintén a személyiség egységében látja. Oziriszt, az ország jótevőjét saját testvére és gonosz ellensége, Széth vendégségbe hívja, és csellel megöli, majd feldarabolja, egyes források szerint kilenc, mások szerint tizennégy darabra és szétszórja Egyiptom különböző részein. Izisz, aki szintén testvér, de egyszersmind hűséges felesége is Ozirisznek, megkeresi és összerakja a darabokat, és méltó módon eltemeti a testet. Ozirisz feltámad és elfoglalja helyét a Holtak Birodalmának trónusán, a szíve azonban mozdulatlan marad. Eddig a mítosz, amiben nem nehéz felismerni a mélységes emberi drámát, hogy életünk útja a vereségeink miatt elkerülhetetlenül a lényünk szétesésével jár, elvész a személyiségünk “egyszer volt” szép egysége, és végül valami nagy jó tétemény és kegyelmes segítség kell ahhoz, hogy ha későn is, de valaki ismét összerakja azt. Mai evangéliumi történetünk értelmezése hitem szerint mindnyájunkat segíthet abban, hogy ne utólag és ne későn álljon össze az ember életének elveszett szép egysége, „egy-volta”.
Kétféle diagnózist is kapunk arról, milyen az, amikor az ember meghasonlik, és ellentmondásba kerül saját magával. Egyik a Júdás személye, akinek sötét titkát sokan próbálták már megérteni az évszázadok alatt. Vannak, akik benne egyszerűen a kapzsi, pénzsóvár embert látják, aki pénzért mindenre hajlandó, és hogy nem volt tőle messze ez a dolog, azt onnan tudjuk, hogy az evangéliumi híradás szerint értett a pénzhez. Jézus minden bizonnyal ezért bízta rá a tanítványok kasszáját, amit azonban Júdás nem hűségesen kezelt, hanem elcsent belőle saját használatra. Mások, mostanában felkapott apokrif híradásokra hivatkozva társmegváltóvá emelik, mondván, hogy összebeszéltek Jézussal és együtt tervelték ki azt, ami megvalósult, vagyis Júdás maga is részese a megváltásnak. Ez a balga és cseppet sem jó szándékú tanítás nagyon távol van a valóságtól. Legvalószínűbb, hogy Júdás csalódott Jézusban, bár először nagyon hitt benne, és árulását azért követte el, mert nem hitt a szenvedő Messiás ószövetségi ígéretében. Júdás katonai Messiást várt, aki kiűzi a rómaiakat és újra felállítja a Dávid király idején volt nagy országot – ezért egyszerűen minél hamarabb szembesíteni akarta Jézust a főpappal, lássuk, ki tulajdonképpen a nép legitim és valóban győztes, erős vezetője.
Júdás személyében a maga nevében intézkedő, a saját feje után cselekvő ember áll előttünk, akiről egyetlen egyszer sem olvassuk, hogy imádkozott volna, kereste volna Isten akaratát. Semmi jele nála az alázatnak – még Jézust is szinte számon kérő hangot szólítja meg, amikor a drága kenetet az asszony reá tölti, miért nem adták a szegényeknek az árát, mire való a kenetnek ez a tékozlása. Júdás ugyanis nem hisz a feltámadásban, ő az intézkedésekben hisz, és maga is ezen az úton, az intézkedések útján jár. Ellentmondást ellentmondásra halmozva jár ezen az úton, hiszen először egy álmodó vándorprédikátor tanítványa, aki az istengyermekséget hirdeti, aztán az árulója lesz, majd ezt is megbánja. Amikor a főpapok nem oldozzák fel a felismert vétkéből, bosszúból a templomot is megszentségteleníti, a vérdíjat szétszórja az előcsarnokban: ez is egy dühödt akció, intézkedés. Végül pedig felakasztja magát, ami a legvégső és legsúlyosabb önellentmondás cselekedete, és igen, megint csak cselekedet, nem egyszerűen sírás és bűnbánat, mint Péternél látjuk, amikor vétett – Júdás a saját élete ellen is cselekvőként, gyilkosként fordult.
Végeredményben az önhittségében mindig akciózó, és mindent maga, a saját feje után megoldani akaró ember áll benne előttünk. Intézkedés intézkedés hátán, és ebben a kifelé fordulva élésben sehol nincs a személyiség egysége, csak meghasonlás és önellentmondás mindenütt.
A másik diagnózist nem egyetlen emberről festi elénk az evangélium, hiszen a főpapok köre több embert, valójában egy egész közösséget testesít meg. Ezek az emberek a törvényre hivatkoztak, amikor Jézus halálát követelték Pilátustól: egyenlővé tette magát Istennel, és a mi törvényünk szerint meg kell halnia. Miután Júdás árulását kihasználták és elveszítették Jézust, irgalom nélkül visszautasítják az áruló késői bánkódását – te lássad. S megint a törvényre hivatkoznak, amikor az elhajított ezüstöket gondosan összeszedik a templom előterében – hiszen a vérdíj nem kerülhet vissza a templom kincsei közé, vegyünk belőle idegeneknek való temetőhelyet a városon kívül. Őbennük a törvény megtartásának álarcát viselő hitetlenség áll előttünk. Hihettek volna Jézusban, ahogy akadt egy Nikodémus meg egy Arimáthiai József is, akik főemberek voltak ugyan, a Nagytanács tagjai – mégis várták Isten országát és tudták, hogy Jézus Istentől jött hozzájuk tanítóul. Ez egy pillanatig nem látszik a többieken. Amit belőlük látunk, az egy maszk, a telhetetlen igazság és törvénymegtartás támadhatatlan maszkja, ami mögött kényelmesen el lehet rejtőzni. Érdekes, hogy a (hitetlenségből fakadó) egyéni indulatok kiélése hányszor bújik a túlzott buzgóság álarca mögé – ezt a közelmúlt történelme is számtalanszor felmutatta. Minél rendezetlenebb valaki belül, annál inkább igyekszik az igazság bajnoka lenni. Erre mondta valaki ironikusan azt a mondatot egy túlbuzgó hitvédőnek, hogy “Nem hallom, amit mondasz, mert olyan hangosan kiabál az, aki vagy…”
A főpapok telhetetlenek voltak a törvény megtartásában, Jézus azonban átlátott rajtuk. Ezt mondta felőlük: “Nehéz és elhordozhatatlan terheket kötöztök egybe és az emberek vállára vetitek, de magatok az ujjatokkal sem akarjátok azokat illetni.” (Mát 23,4) Sőt, azt is mondta az igazság bajnokainak álarca mögé rejtőzők felől, hogy “Magatok nem mentetek be Isten országába, és akik pedig be akartak menni, azokat megakadályoztok abban.” (Luk 11,52) Úgyhogy van min elmélkednünk, amikor a szép látszatokkal, akár az igazság és a törvényesség maszkja által elrejtett belső ellentmondások felől szól az evangélium. Ilyenkor nem csak magunk maradunk kívül Isten királyi uralmán, hanem másokat is megakadályozhatunk abban, hogy bemenjenek oda! Hiába van kívül a legszebb és legvallásosabb buzgóság, ha a szívben harag, ellenségesség, sőt gyilkos indulatok élnek. Az ember azt nézi, ami a szeme előtt van, ezzel mindnyájan így vagyunk – de Isten azt nézi, ami a szívben van! (1Sám 16,7)
Hol van jelen Jézus, mint a világ Megváltója ebben a történetben? Összesen ott, hogy megkötözik és elviszik Pilátushoz. Semmi többet nem mond róla ez a tíz versszak, de ez is teljesen elég. Hiszen a 21. század emberének életében maga Isten is csak a hiányával, a távollétével van jelen – s ebben a történetrészletben Jézus is csak a hiányával van jelen. Megkötözték és elvitték – utána már csak az ellentmondásaiba keveredett Júdásról, és a hasonlóan ellentmondásaikban gúzsba kötözött főpapokról hallunk. A Jézus nélkül magára hagyott élet – ilyenek vagyunk őnélküle, értünk való, minket gondozó szenvedése nélkül, mi magunkban… Ő szenvedett értünk, a mi helyreállításunkra és gondozásunkra, s az Apostoli Hitvallás ezért semmi mást nem is mond Jézus földi életéről, mint ezt az egyet, hogy “szenvedett.” Nem mondja, hogy tanított, nem mondja, hogy itt és ott megfordult – összesen ezt az egyet mondja, hogy szenvedett. Mert ő a szenvedésével az egész embervilágot gondjába vette!
Ez a mi reménységünk, hogy ő nem hiába szenvedett. Ő méltó módon szenvedett, nem panaszkodva és vádaskodva, mint a bűnbe merült ember szokott, ezért az ő szenvedése mindnyájunk menedéke lett. “Az ő sebeivel gyógyulunk meg” – ahogyan Ézsaiás mondja. Ma is minden bajunkkal ehhez az értünk való szenvedéshez kell visszatérnünk, mert nincs más gyógyulásunk. Személyiségünk a Jézus szenvedése nélkül véglegesen és gyógyíthatatlanul darabokra hullik és önellentmondásaiban megmarad.
Miért olyan fontos a személyiség egysége? Nem csak azért, mert minden ország, ha magával meghasonlik, elpusztul (Mát 12,25), hanem ezért is, mert az „Egy”, mint szám maga Isten. Senki sem jó, csak egy, az Isten (Mát 19,17), mondja Jézus, ami azt jelenti, hogy az egység isteni minőség. A megszámlálható, a „Sok” a világ száma, Isten száma azonban az Egy. Ezért minden, amiben egység jelenik meg, legyen az egy szép vers, jó festmény vagy egy békés család, Istenből részesedve tudja felmutatni az egységet. Mindez talán túl filozofikusnak hangzik, de mindjárt értjük, miről is van szó, ha eszünkbe jut, miként veti magát egyik nap az ivásba a szerencsétlen alkoholista, és miként utálja magát másnap az ivásért ugyanaz az ember… Mi hiányzik nála? A személyiség egysége. De eszünkbe juthat akár a legszentebb hívő ember is, aki az egyik oldalon buzgó a vallásában, a másik oldalon azonban a szíve tele van haraggal és alig várja, hogy valahol hibát találhasson emberekben vagy ügyekben, és kiönthesse a maga vigasztalhatatlanságát támadások és megsemmisítő ítéletek formájában.
Fejezzük be ezt a közös gondolkodásunkat most egy igaz történettel, ami azt mutatja fel, hogy a megsebzett Jézus módján mi emberek sem csak akkor élhetünk személyiségünk egységében, ha éppen fut a kocsi, ha szakadatlanul folyik az anyagi gyarapodás és csupa egészség és öröm az élet. A hatvanas években történt, hogy a Központi Fizikai Kutatóintézet igazgatójának fia azt mondta apjának, én számítógépekkel akarok foglalkozni, és azt itthon nem lehet rendesen, elmegyek Amerikába. Rendben van, fiam, mondta az apa, ezért én el fogom veszíteni a kutatóintézeti igazgatói állásomat és az egyetemi katedrámat, majd megélek pár évtizedig szakszövegek fordításából is, neked pedig jó szívvel aláírom a szülői kezességvállalást az útlevélkérelmedhez. Menj, és foglalkozz a számítógépekkel úgy, ahogy szeretnél. Mindez így is történt, a fiú elment Amerikába, ahol Bill Gates legközvetlenebb munkatársaként a Microsoft második embere lett, aki pár évtized múlva megengedhette magának, hogy milliárdokat költsön még űrhajós utazására is, ha ahhoz volt kedve, s az űrből rádión üzenjen nekünk, itthon maradt honfitársainak… Édesapja valóban évekig a nincstelenség szélén élt, és csak a 70-as években került vissza az egyetemre, 1990-ben pedig, az új szelek jeleként Teller Edével együtt vehette át a Magyar Tudományos Akadémia nagydíját, a legnagyobb magyar tudományos elismerést. Ez az ember évtizedekig megsebzett életű volt, nem tehette, amihez tehetsége volt, képességei ellenére peremre szorítva élt: de mégis érezzük, hogy megvalósította és megőrizte személyisége egységét. Azt tette, ami legtöbbet egy szülő a gyermekéért tehet – áldozatot hozott.
Valahogy így értjük jól a jézusi mondást, hogy “egy a szükséges dolog.” Kevésre van szükségünk, valójában csak egyre, és ez az egy maga Isten. Aki őt megtalálja, az a szeretetet találja meg, és az ilyen embernek akkor is teljes az élete, ha emberileg megsebzetten vagy éppen nincstelenségben él. Ámen.
Fohász
Istenünk, semmit nem titkolsz el, hanem mindent ránk bízol titkaidból, ami üdvösségünket szolgálja. Köszönjük, hogy te, aki Egy vagy, azt akarod, hogy meghasonlott és darabjaira hullott lényünk is újra megtalálja egységét. Köszönjük az ige erejét, ami egybe tudja forrasztani életünk részeit, és összefogja a bennünk élő sokféleséget értelmes egységgé, hozzád méltó emberi személyiséggé. Te hűséges Isten vagy, aki nem hagyod magára az embert, hanem be is akarod fejezni, amit elkezdettél teremtő munkáddal. Add meg a megszentelődést, a szép és világos, egyértelmű életet, amely rólad és a te gyógyító szeretetedről tanúskodik. Vezess minket és add, hogy örömmel és mindenkor szeretettel élhessük életünket! Ámen.
