Igehirdetések

Kenyér és bor Melkisédek kezéből

Igehirdetés 2010. augusztus 22.

Kenyér és bor Melkisédek kezéből

 

Lekció: Zsolt 110,1-5

Textus: 1Móz 14,18-20

„Melkisédek, Sálem királya kenyeret és bort vitt ki (Ábrám) elé. Ő a Felséges Isten papja volt, megáldotta, és ezt mondta: Áldott vagy Ábrám, a Felséges Isten előtt, aki a mennyet és a földet alkotta! És áldott a Felséges Isten, aki kezedbe adta ellenségeidet! Ábrám pedig tizedet adott neki mindenből.”

 

Imádkozzunk!

Teremtő mennyei Édesatyánk, megköszönjük neked, hogy ismét elhoztad, ebben az esztendőben is az aratást, és az új kenyér örömét. Szívből adunk hálát minden ajándékodért, terített asztalunkért, otthonunkért, életünkért és egészségünkért. A hálaadás napján azonban eszünkbe jutnak azok is, akiknek most nem öröme van, mert elvitte az árvíz az otthonukat, és semmivé lett minden munkájuk néhány óra leforgása alatt. Imádkozunk értük. A te segítségedet kérjük, hogy méltó módon ünnepelhessünk, róluk sem megfeledkezve. Köszönjük neked a magyar haza ezer esztendejét, és imádkozunk elöljáróinkért, hogy igazságban és hűségben járva vezethessék országunkat. Imádkozunk a munkás kezekért, a családi otthonokért, és azokért az életekért, akik megszülethetnének ugyan, de nincsen hit a fogadásukra. Segítsd nemzetünket testi-lelki megújulásra, hogy valóban a te népeddé válhassunk hitünk és életünk gyakorlata, nem pedig csak nevünk szerint. Jöjj el Urunk, és áldd meg ünneplésünket! Ámen.

 

Igehirdetés

Akik valaha is tanultak bölcseletet, vagy olvastak ilyen fajta irodalmat, azok tudják, hogy a filozófiának három nagy kérdése van. Mi az, ami van – ez az első kérdés. Mi a lehetséges legjobb élet, hogyan érdemes élni az embernek, ez a második. És hogyan lehet megismerni, föllelni ezeket – tehát azt, ami van, meg azt, ahogyan érdemes élni – ez a harmadik kérdés. Mindegyikkel a bölcselet egy-egy nagy ága foglalkozik, könyvtárnyi irodalommal, de a modern embert általában legfeljebb a második kérdés izgatja, ha egyáltalán még tud kérdezni és nem gyepesedett be egészen a gondolkodása: hogyan volna érdemes élni, ha már egyszer megszülettünk? Jellemző módon az első és a harmadik nagy kérdés egészen a háttérbe szorul, azokkal nem foglalkozik a modernitás, s talán ez is oka annak, hogy így a számára fontos második kérdést sem tudja helyesen megválaszolni. Ez is oka annak, hogy sokan egész életükben nem találják meg magukat.

A Biblia népe, Izrael is kérdezte azt a kérdést, hogy milyen a lehetséges legjobb élet, de nem elvont, bölcseleti szinten, fogalmak és elméletek segítségével, hanem a maga módján, vagyis a történelembe ágyazva. A kérdés úgy hangzott, hogy mikor jön már el valaki a történelemben, aki mindenben Istennek tetsző életet él, akiben ott van Isten Lelke és ereje, aki tökéletesen isteni életet élve tölti ki a maga emberi, földi életének idejét, s hiánytalanul megvalósítja a törvényt, azaz, amit az Atya akar. Úgy ismerjük a témát, hogy a zsidók várták a Messiást, a Felkentet – és sokan közülük még ma is várják.

Az előbb hallott zsoltár messiási zsoltár, vagyis pontosan arról szól, milyen is az, akit oly nagyon vár a nép. Isten jobbján ül, tehát meghatalmazottja az Úrnak, s nyugodtan várhatja, amíg az örök Úr lábai alá veti minden ellenségét és gyűlölőjét. Nem kell hadakoznia, nem kell csatározásokba bocsátkoznia, ülhet az Atya jobbján. Erről beszél Pál is, amikor a keresztyén élet nagy többletét éppen abban fogalmazza meg, hogy mi is ott ülhetünk Jézussal együtt az Atya jobbján: ő már odaültetett bennünket. „Minket, akik meg voltunk halva a vétkek miatt, megelevenített együtt a Krisztussal (kegyelemből tartattatok meg!) – együtt feltámasztott és együtt ültetett a mennyekben, Krisztus Jézusban.” (Ef 2,5-6) A „Márta-keresztyénség” a cselekvést tenné első helyre, s nem tud megülni az Atya jobbján, pedig az első az ige szerint sosem a cselekvés, hanem az, hogy ülünk őmellette, éspedig lélekben nem máshol, hanem a mennyekben, s hallgatjuk őt és figyelünk rá. Maga Jézus mondja, hogy aki így tesz, az “…a jobbik részt választotta.” (Luk 10,42)

De nézzünk meg három arcot, akikben választ kapunk arra a nagyszerű zsoltáron kívül is, mi a legjobb élet, amit ember élhet: milyen a Felkent, a “Messiás”!

Az első arc Ábrámé. Még nem hívják Ábrahámnak, mert egyelőre nem kapott Istentől új nevet. Előtte vannak a nagy próbatételek, amikben esetleg igaznak bizonyulhat, s előtte elhívásának és az ígéreteknek örökre szóló megerősítése is. Azt mondhatjuk: egy ember, aki félúton van. Éppen úgy, mint mi is, akik elindultunk, bementünk a szoros kapun is, meghoztuk a hit nagy döntését és odaszánását – de még sok minden előttünk áll. Járnunk kell még sokat a keskeny úton, nem elég tudni róla. Próbák jönnek, amiknek meg kell felelnünk, feladatok, amiket el kellene végeznünk, lelki fejlődés következik, melynek ha az elején járunk – magunk is útközben vagyunk.

Ha valaki veszi a fáradtságot, és délután elolvassa odahaza Mózes első könyvének 14. fejezetét, látni fogja, hogy Ábrám nem hagyta cserben unokaöccsét Lótot, mikor azt foglyul ejtette Kedorlaomer király. Felfegyverezte háromszáztizennyolc legényét, akik házában születtek, és utána eredve kiszabadította rokonát a pusztai emberrabló kezéből. Ebből a győztes csatából jön haza, amikor találkozik egy különös emberrel, aki magát a Magasságos Isten papjának nevezi. Ábrám hittel fogadja az állítását, és zsákmánya minden részéből tizedet ad ennek Melkisédeknek. Ez éppen olyan hitbeli döntés, mint amikor három idegent befogad a sátrába, s nem is tudja, azok Isten angyalai!

Mit érdemes megtanulni e ránk nagyon is hasonlító, “úton járó” Ábrámtól? Azt, hogy érdemes a jó ügyért kockáztatni – a hadviselés akkoriban ugyanis azzal járt, hogy az egyik fél megmaradt, a másik pedig odaveszett. Ábrám felkél, mert kész életét odaáldozni az emberség  ügyéért. Elrabolt unokaöccse, Lót után megy, s kiszabadítja. Velünk ez kevésbé drámai körülmények között szokott történni: meg kell vívni a magunk győzelmét saját természetünkkel, türelmetlenségünkkel, talán önzésünkkel – de érdemes! Mert aki ott helytáll, ahol éppen győznie kell, az számíthat további segítségre, amint a csatából hazatérő Ábrámot, lám csak, a Magasságos Isten papja áldja meg, s látja el étellel-itallal. Pontosan úgy, ahogyan Jézus böjtölt negyven napig, ellenállt három súlyos kísértésnek, győzött – s akkor “angyalok jöttek hozzá és szolgáltak neki…” (Mát 4,11) A győzelmet mindig égi támogatás „jelzi vissza”, amiből azonnal érezhetjük, hogy érdemes volt. Csak éppen oda kell figyelni az embernek saját életére, számon kell tartani a csöndes támogatásokat, jelzéseket, és komolyan kell venni azokat! Ábrám ezt tette – s folyamatosan fejlődött, növekedett az élete, s vele együtt a hite is. Érdemes követnünk őt ebben. Íme, egy feladat, ami az egész jövőre érvényes: lehet győzni a lelki csatákban, s észrevenni a támogatást, amit válaszként küld az ég!

A második arc Melkisédeké, aki a Magasságos papja: kenyeret és bort hoz ki Ábrám elé. Ez a valaki, bár pontosan olyan asszonytól született ember, mint Ábrám, mégis fölé magasodik, hiszen mindenkor a nagyobb áldotta meg a kisebbet, s nem fordítva. Ábrám elismeri ezt, és tizedet ad Melkisédeknek, de e papi személyben sokkal több áll előttünk, mint egy klérikus. A neve azt jelenti, hogy az igazság, vagy más értelmezés szerint “a béke és üdvösség az én királyom” – azaz Isten! Akkoriban az emberek neve elsősorban nem szülői örökség volt, bár mindenkiről tudták, ki volt az apja. Személyneve mindenkinek arról szólt, ki is ő valójában, mi az ő hite – milyen fontos dolog formálta olyanná életét. Melkisédek neve arról szól, hogy ismerte az Urat, s pontosan tudta, hogy Isten az igazságot és az üdvösséget egyszerre adja. Ezek összetartoznak, nem lehet őket szétválasztani. Az én Uram az igazságnak és üdvösségnek egyszerre királya! Aki csak az üdvöt szeretné, de mellőzi az igazságot, az csalatkozni fog. S aki az igazság bajnoka, de az üdvöt nem tartja fontosnak, az sem jár jó úton – Melkisédek neve ezt jelenti.

Nem tudjuk a történet alapján, ki az apja, honnan jön – titokzatos a lénye. Mindenesetre még nem a Lévi nemzetségéből származó “hivatalos” pap, hiszen az csak a dédunokája lesz majd Ábrámnak, még meg sem született. Melkisédeket azonban nem csak Ábrám ismeri el papjának, amikor minden dolog tizedrészét neki adja. A 110. zsoltár is úgy beszél a Messiásról, hallottuk az előbb, hogy az majd a Felséges jobbjára ül, s nyugodtan várja ott az Úr győzelmét minden ellensége felett: vagyis saját cselekvésnél előbbre teszi az Úr közelségét és szavára figyelést – ő is a Melkisédek módján, „rendje szerint” lesz pap, nem pedig beleszületéses alapon. Vagyis előre mutat egy nála nagyobb és fontosabb érkezőre: aki az egész világ Megváltója lesz.

Egy igen fontos vonását ne hagyjuk még figyelmen kívül. Melkisédek kenyeret és bort hoz ki Ábrámnak, amit utóbb maga Jézus választott az úrvacsora két szimbólumának. A kenyér a mindennapokat jelenti, a bor pedig az ünnepeket. Bennünket mind a köznapokra, mind az ünneplésre az Isten kezéből vett kenyér és bor táplál! Ma, amikor az új kenyérért hálát adunk, különösen is jó erre gondolnunk. Mennyi okunk van a hálára a sok megtartó szeretetért, ahogyan annyi köznapon megerősített munkánkban! S milyen sokszor adott kezünkbe teli poharat, hogy ünnepeljünk… Csordultig volt poharunk, a hálaadás pohara, amire áldomást mondhattunk! Mert mind a köznapok, mind az ünneplés akkor ér valamit, ha az ő kezéből vesszük hozzá a kenyeret és a bort. Ezt ábrázolja ki az úrvacsora, ezen belül a mai napon különösen is az új kenyér az asztalunkon: Isten ajándékaként megköszönjük és megszenteljük azzal, hogy mint Jézus testét vesszük magunkhoz, s az örök életre táplál bennünket.

A harmadik arc azok sorában, akik felmutatják számunkra, miként érdemes embernek lennünk, maga Jézus. Ő volt az, aki nem csak beszélt a legjobb életről, hanem élte is azt. Önmagát adta, hogy elvegye a világ bűneit. (Ján 1,29) Testét áldozata, hogy mi éljünk. Jézus ezért felette áll Ábrámnak és  Melkisédeknek is, e nagyszerű embereknek, kik előremutattak rá példájukkal. Ő a beteljesedése annak, amit a régi nagyok tudtak és hittek. Míg ők csak készültek arra, amit Jézus beteljesít majd, nekünk már itt a megváltás kincse, csak merítenünk kell belőle s élhetünk általa!

Szomorúan szegény, aki nem tud, vagy nem is akar élni ezzel. Eljött az Isten Báránya, s elvette a világ bűneit – emberek mégis önmagukkal küszködnek, meg egymásra haragszanak, ahelyett, hogy élnének a megváltásban nekik adott örök élettel. Ne így legyen! Itt a terített asztal, a bocsánat és a kegyelem vendégsége. Miért ne lehetne újat kezdeni, amikor áhítatban megállunk körülötte? Miért ne fogadhatnánk el egymást testvérünknek, miért ne újulhatna meg a szövetségünk Istennel is, aki már megkeresztelésünkkor kiterjesztette ránk az ő örök szövetségét? Van-e ennél a falat kenyérnél, s ennél a korty bornál gazdagabb vendégség? Öröm és hála jár át, amint felfogjuk, miről van szó itt. Eljött az Isten Báránya, aki “Melkisédek rendje szerint” volt pap, s elvette a világ bűneit. (Zsid 5,6  Zsid 5,10) Amikor szerdán vagy pénteken nehéz a taposómalom, honnan merítenénk máshonnét  erőt, ha nem ebből az egyszerű vendégségből, mely Jézussal kapcsol össze? Azzal, aki feltámadott és él, s aki mindnyájunk Megváltója és Üdvözítője. Töltse el az új kenyér örömében ő maga a szívünket! Ámen.