Igehirdetések

Méreg és méz

Igehirdetés 2010. november 14.

Méreg és méz

 

Lekció: 5Móz 8,1-20

Textus: 5Móz 29,17

„Ne legyen azért közötted olyan férfi vagy nő, nemzetség vagy törzs, amelynek szíve ma elfordul az Úrtól, Istenünktől, és elmegy, hogy szolgáljon e népek isteneinek. Ne legyen köztetek mérget és ürmöt termő gyökér!”

 

Imádkozzunk!

Istenünk, köszönjük, hogy eljöhettünk szent házadba, hogy téged keressünk. Tudjuk, hogy te mindenütt jelen vagy, mi sokszor mégsem találkozunk veled, mert elfoglal bennünket a saját életünk ezer eseménye és szívünk érzései. Köszönjük, hogy eléd hozhatjuk csalódásinkat és félelmeinket is, mindent, ami életünket érinti. Hallgass meg minket, és tisztítsd meg szívünket az ige által, ami az életnek beszéde, és tőled való igazság. Nyisd meg szívünket Szentlelkeddel, és add a mi lelkünkbe Megváltó Jézusunkat. Az ő szeretetéért tedd áldottá ezt az órát mindnyájunknak! Ámen.

 

Igehirdetés

Több mint egy évtizede annak, hogy egy balatoni pihenés idején a szomszédban nyaraló elektrofizika-professzor odaintett magához a kerítésen át, s megmutatta a darazsat, amely egy perccel előtte megszúrta a karján. Kezében fogta a kis állatot, és összesen ennyit mondott ő, a természettudós: A darázsnak kevés a hárommilliárd év arra, amikortól az életet nagyjából számoljuk, hogy magától tudja, milyen anyagokat, milyen mérget kell a fullánkjára gyűjteni ahhoz, hogy hatékony lehessen. Megegyeztünk ebben – ő bement a házba és ecettel lohasztotta a dagadó darázscsípést, én pedig egy évtizede gondolkodom mondásán.

Valószínűleg a természetes kiválasztódás és a spontán evolúciós elmélet kritikája volt, amit mondott. Nemrégiben olvastam Goethe egy mondatát, amely továbbvitte gondolataimat, így hangzik: “Minden, ami látható hallható, csak metafora.” (Alles Vergängliche ist nur ein Gleichniss – Faust II.) Ha valakinek túl tömör e filozofikus, ráadásul idegen szót is tartalmazó mondat, hadd fordítsam le a magam értelmezése szerinti mindennapi szavakkal: Minden, ami látható és hallható alkalmas arra, hogy elgondolkozzunk felette: ugyan milyen más dologról szól, mint önmaga! Mire utal, mi felé mutatva beszél arról, hogy valami „olyan, mint”. Egyszóval tehát emberi tulajdonságokat, sőt éppenséggel saját viselkedésünket is viszontláthatjuk különböző élőlényekben, különös alakú tárgyakban, épületekben, műalkotásokban! Állapotokat, minőségeket lelhetünk fel a zakatoló, a siránkozó vagy a lelkünket felemelő muzsika motívumaiban. Lehet így nézni s így hallgatni a világot, a különböző műveket: rólunk szólnak, nekünk szólnak, s arra valók, hogy elgondolkodtassanak életünkről.

Ha így nézzük a világot, akkor az oroszlánokat szemlélve egy természetfilmben elgondolkodhatunk, milyen is a kemény és kíméletlen célratörés, amit más nem vezérel, csak a saját haszon. Egy tengeri polipot látva, mely másodpercek alatt tudja változtatni színét s az alakját, a mérge pedig százszor erősebb a kobrakígyóénál – elgondolkodhatunk azon, nincsenek-e a szellemi életben, a gondolatok világában is olyan „lények”, amik hasonlókra képesek. S nekünk bizony felvértezettnek s óvatosnak kell lennünk, milyen vizekben mártóztatjuk meg  lelkünket – még ilyen ellenfelekre is akadhatunk…

A darázs fullánkján gondosan összegyűjtött méreg problémája azonban, ahonnan indultunk oly régen foglalkoztat, hogy elhatároztam, egyszer megkeresem s összegyűjtöm a bibliai gondolatokat e tárgyban. Amint azonban hozzáfogtam, hamar ráleltem a méhecskékre is, amik viszont mézet is gyűjtenek, nem csak szúrni tudnak! Így lett ennek az igehirdetésnek most kettős a magja – méreg és méz. Kezdjük a rosszabbikkal.

Ahogyan akadnak a világon mérgező élőlények, amik ellenfelüket megbénítják, így mi, emberek is tudunk mérgező hatásokat okozni.  Gondoljunk egy csípős szóra, egy-egy megalázó gyanúsításra, vagy egy-egy megsemmisítő ítéletre, amit mások felett emberek elmondtak már. Vagy gondoljunk a kiskorúak megrontására, amit azok évtizedeken át sem tudnak kiheverni. Megmérgezték a lelkét valakinek. A Biblia ürömnek nevezi a keserű mérget, és érdekes módon egyetlen mondatában is előfordul a méz és a méreg, mégpedig két helyen is. Ezékiel Isten kijelentését kapta (Ez 3,3  Jel 10,9), hogy egyen meg egy Izraelre vonatkozó próféciával beírt könyvet (akkoriban bőrre írtak). A prófécia a szájában méz volt – a gyomrában azonban üröm lett! A Példabeszédek könyvében pedig, amikor a mester a házasságtöréstől óvja fiatal tanítványát ezt halljuk:  „Színméz csepeg a más asszonyának ajkáról, és ínye simább az olajnál. De a végén keserű lesz, mint az üröm, éles, mint a kétélű tőr. Lábai a halál felé visznek, léptei a holtak hazájába tartanak, nem az élet ösvényét járja; ösvényei változókká lettek, s maga sem tudja.” (Péld 5,4-6) Lám, ezek szerint megeshet, hogy valami az elején édesnek s csábítónak tűnik, olyan mint a méz, s csak utóbb lesz belőle üröm és méreg –  idő múltával derül ki valamiről, mi is az igazából.

Nyugodtan kimondhatjuk, minden létrontás a “méreg” világának körébe tartozik. Magyar nyelvünk szerint a mérgelődés, mint a dolog legenyhébbnek tűnő formája is, ebbe a körbe esik. Kimutatták, hogy azok az emberek, akik sokszor dühösek, sokat “mérgelődnek”, hamarabb kapnak keringési elégtelenségeket s rövidebb ideig is élnek – mert az ember normális állapota a békesség és a nyugodt kedély. De ide tartozik a testünk különböző szerekkel való mérgezése, s a korszakunkra oly jellemző túlzott gyógyszer-fogyasztás is. Lelki tekintetben feltétlenül a méreg jelenlétére utal az irigység, ami ráadásul mindig álarcot is tart maga elé. Sok emberre haragszunk ezért vagy azért, de ha megnézzük a dolgot közelebbről kiderül, hogy valójában csak irigyek vagyunk az illetőre, azért tarjuk magunk elé negatív tulajdonságait, s nem akarjuk feledni rosszul sikerült gesztusait.

Lelki tekintetben aztán a méreg terjedését okozza az, amire egyébként sokan büszkék, hogy „ami szívükön, az szájukon is” – vagyis mérlegelés és körültekintés nélkül vágják egymás fejéhez a fogyatkozásokat, a felróható dolgokat, s nem foglalkoznak azzal, mit okoznak a másiknak kíméletlenségükkel. A létrontás körébe tartozik a trágárság is, amivel emberek egymást arra bátorítják, legyél te is ilyen, hiszen az ember mindig is ilyen volt. Aztán mérget bocsát ki maga körül minden érzéketlen lény, amikor felmondja a szolidaritást és cserbenhagyja a másikat – nem gondoskodik róla, csak addig kell neki, amíg érdekeit szolgálja. A méreg világának ügyét erősíti minden felfuvalkodottság: amikor azt hiszi magáról ey ember, hogy ő már valaki, pedig senki. Amikor jóllakásig eszik s szép házakat épít, de  elfelejtkezve az ajándékozóról azt hiszi, hogy saját ereje s hatalmas keze szerezte a gazdagságot.

A Jelenések könyve szerint eljöhet az idő, amikor a folyók és a forrásvizek harmada keserű ürömmé változik (Jel. 8,10-11), sőt sokan meghalnak a mérgezett forrásoktól. Néha az a benyomása az embernek, amikor az újságokat olvassuk, vagy a híreket hallgatjuk, hogy ez az állapot nincs is olyan messze: körülöttünk mindenhol harag és gyűlölködés, ami folyamatosan mérgezi a levegőt és tönkreteszi az embereket: elveszi jóságukat, s kiöli belőlünk a lelket. Ettől óv leginkább az ige, amikor azt mondja: „Ne legyen közötted olyan férfi vagy nő, nemzetség vagy törzs, amelynek szíve ma elfordul az Úrtól, Istenünktől, és elmegy, hogy szolgáljon más népek isteneinek. Ne legyen köztetek mérget és ürmöt termő gyökér!” (5Móz 29,17)

Vagyis nem más, mint az Istentől elfordulás növeszti fel a méregtermő üröm-gyökeret. Ezt úgy is mondhatjuk, hogy ha eluralkodik rajtunk a mérgelődés és a dühösködés, a másik ember megvetése és a gyűlölés, ami Jézus szerint azonos a gyilkossággal (Mát 5,21-26) – az  mind a mi saját istentelen lelkünk gyümölcse.

Ugyanezt mondja az ige, amikor a bennünk megtelepedett keserűség gondozására, kézben tartására buzdít, emlékeztetve, hogy belőlünk, emberekből hatások áradhatnak ki, mégpedig olyanok is, amik másokat is megfertőzhetnek. Megzavarhatnak, sőt, a mai szavunknál maradva, egyenesen mérgezhetnek másokat: „Ügyeljetek arra, hogy senki se hajoljon el Isten kegyelmétől, hogy a keserűségnek akármi gyökere felnövekedve meg ne zavarjon (kárt ne okozzon, az új fordítás szerint) és sokakat meg ne fertőzzön.” (Zsid 12,15) Ez megint csak azt mondja ki, ha egyszer elhajolunk Istentől, az ő kegyelmétől – amit a Biblia eredeti szövegében legtöbbször a hűség szó jelenít meg, akkor nem csoda, ha a „keserűség gyökere” először magunkban nő föl, vagyis szinte forrunk és fövünk a saját dühünkben, aztán pedig az másokban is kárt okoz. Pedig csak arról volt szó, hogy valaki csöndben, bent a szívében „elhajolt” Isten hűségétől: ami azt jelenti, nem volt már olyan fontos neki az a hűség, talált fontosabbat magának. Ez a létrontás szokásos menetrendje: a fő helyre valami más kerül, már nem érdekes Isten hűsége, vannak az életben izgalmasabb dolgok – így először a mi szívünkbe talál utat az „üröm”, majd magunk is rongáljuk már mások életét, s észre sem vesszük, mert érzéketlenné váltunk.

Érdemes a mérges darázs “hasonlatának” párjával, a mézet gyűjtő méhecskével is foglalkoznunk – minden rossznak megvan a maga pozitív változata, s mindig azt kell keresnünk. Amikor az Úr a legszebbet akarja mondani választott népének, milyen lesz az ígéret földje, ahol otthonra talál majd a sátorozó beduin törzs, akik akkoriban a zsidók voltak- azt mondja nekik, hogy “tejjel és mézzel folyó” lesz. A tej gondoskodó édesanyánk jóságára emlékeztet, a méz pedig édességével gyermeki örömöt ad. Az ígéret földje, mely “tejjel és mézzel folyik” azért fontos kép, mert az üdvösségre utal; végleges otthont ad, földi paradicsomot ajándékoz egy nyugtalan, vándorló, mindig otthontalan népnek. Azt mondhatjuk, az emberek közti gondoskodó jóság, ami a szeretetlenség és az ítélgetés ellentéte, mindig a “méz” jelenléte életünkben. Amikor egy közösség képes embereket megtartani a tiszta életben, pedig mindenkit húznak lefelé a destruktív erők – akkor az lelki értelemben édes ízt lop szájunkba. Amikor egy hivatalban nem néznek rajtunk keresztül, s nem azt mondják, köszönésünket sem fogadva, hogy “harmadik emelet huszonhét, tessék odamenni” – hanem barátságosan mosolyogva jönnek velünk, amíg meg nem győződnek arról, valaki tényleg el fogja intézni ügyünket – akkor részünkké lett “az egy csepp méz”, az élet méze. Ilyen egyszerű.

Azt is hozzátehetjük, minden ember tud naponta legalább “egy csepp mézet” adni valakinek. Sokan megtartják maguknak, s aztán nem tudnak mit kezdeni vele. Mások meg olyan helyre adják életük mézét, amiért kár, ott nincs is rá szükség, vagy nem is örülnek neki. Legyen mai kérdésünkké: hova adom életem napi egy csepp mézét? Hol édesedik az élet attól, hogy ott vagyok, s teszem, amit tenni lehet? Mert az élet méze a nagylelkűség, a megbocsátó gesztus, a türelmes meghallgatás; de lehet egy jó beszélgetés, ami visszaadja a hitünket és bizakodásunkat. Lehet egy alkotás is, amiben benne van az egész szívünk és lelkünk – bármi, aminek köze van Isten hűségéhez. Bármi, ami segít visszatalálni örökkévaló önmagunkhoz. Mert az élete mindenkinek összekeveredik. Ahogy a költő mondja: „Zavaros harcba sodródik az ember / Most magával, majd a környezettel…” (Goethe) – s igen, e “kétes harcban” mi, emberek adhatjuk egymásnak a legtöbb segítséget a kiút megtalálásában. Nem is mindig szavainkkal, bár nagyon kell a jó szó is, inkább a lényünkkel – annak pedig tisztultsági fokával. Amikor egy-egy tiszta életű ember szavát halljuk, abban mindig ott a csöndes biztatás – te is lehetsz ilyen!

Hát vegyük fontolóra a sok mérget, amit magunkban gyűjtünk, s a sok zavart és homályt, amit mások életének rongálásával okozunk – legtöbbször úgy, hogy még csak észre sem vesszük. Mindez pedig abból fakad, hogy odahagyjuk Isten hűségét, nem örülünk már neki és nem keressük abban az erőink forrását. Pedig arra születtünk valahányan, hogy áldássá legyünk. Még az imádság is kevés, mert áldássá, mézzé kell lenni! Ahogy Dante mondja az Isteni színjátékban: Boldogabb ott az élet, ahol több a jóság. Hát így legyen, s majd meglátjuk, az élet mézéből egyetlen csepp is elég minden napra! Ahogy Eötvös József mondja szép versében:

 

„Oh, nézd a rózsafát, téli napokban

Oly búsan áll, virágtalan, komor,

De zöld borítja újuló tavasszal,

És száz virágtól vidám a bokor.

S e szív, mely hajdan elragadva érze,

Mely forrt, feszült gyönyör érzelminél,

E szív ne vetné messze téli álmát,

Ne hajtana új virágokat? Remélj!”

 

Így legyen! Ámen.

 

Imádkozzunk!

Köszönjük Urunk, hogy te nem hagyod el népedet a pusztában a próbatételek idején sem, ahová azért viszel minket, hogy megtudjad, mi van a szívünkben. Bocsásd meg, hogy olyan sokszor nem tartottuk meg parancsolataidat és rendelkezéseidet, hanem a saját utunkra tértünk, és amikor szép házakat építhettünk és jól lakásig ettünk, akkor felfuvalkodtunk és magunknak tulajdonítottuk, mintha a saját kezünkkel szereztünk volna mindent. Kérünk, adj nekünk sokkal több alázatot és taníts meg a hálaadásra és a dicséretmondásra. Imádkozunk beteg testvéreinkért, hogy gyógyulhassanak testileg-lelkileg. Imádkozunk a szolgálókért, hogy örömmel végezhessék munkájukat. Imádkoztunk a megfáradtakért, hogy nálad új erőt találhassanak, és kérünk tőled való, mennyi táplálékot mindnyájunk számára. Ámen.