Igehirdetések

Megbízottnak lenni

Igehirdetés 2011. január 16.

Megbízottnak lenni

 

Lekció: Luk 12,41-48

Textus: 1Kor 4,1-2

„Úgy tekintsen minket minden ember, mint Krisztus szolgáit, és Isten titkainak sáfárait.

Márpedig a sáfároktól elsősorban azt követelik, hogy mindegyikük hűségesnek bizonyuljon.”

 

Imádkozzunk!

Mennyei Édesatyánk, köszönjük földi életünk megbízatását, hogy azért küldtél ide minket, mert valamit éppen mi általunk akarsz elvégezni ebben a világban. Áldunk téged testi erőnkért, a lehetőségek sokaságáért, amiket mind azért adtál, hogy azokból áldás és öröm fakadjon. Megvalljuk, elborzaszt minket ennek a világnak elfordultsága, és az a sok szükség, amit éppen az emberi megromlottság hoz be ebbe a világba. Bocsásd meg, ha az elmúlt héten magunk is méltatlan módon tettünk vagy szóltunk valamit. Nincsen ember bűn nélkül, de tudjuk, hogy ez nem mentség, hanem súlyos igazság. Vegyél el most a szívünkből mindent, ami akadálya lehet a te igédnek – önhittséget éppen úgy, mint fáradtságot és kiábrándulást. Hozd el a te országodat, dicsőséges uralmadat először a gondolatainkban, aztán a megértésben és végül az elhatározásban és a véghezvitelben egyaránt. Jézusért kérünk, légy velünk irgalmas és töltsd meg ezt az órát tőled való, mennyei tartalommal. Ámen.

 

Igehirdetés

Kevés olyan elemi erejű ösztön van a világon, mint a birtoklás ösztöne. Nézzük meg a kisgyermekeket a homokozóban: micsoda ribillió támad, ha valamelyik gyermek elveszi a másik kis lapátját – már háromévesen is tudjuk, mit jelent az, hogy „az enyém”. S ha valaki ezt az enyém-ügyet semmibe veszi, mindjárt komoly összetűzések támadnak, a birtoklás ösztöne ugyanis nagyon erős és mélyen belénk írt dolog. Ha jobban odafigyelünk, az is hamar kiderül, hogy a birtoklás nem csak tárgyakra vonatkozhat, amiket a kezünkben foghatunk, hanem egy területre is, amit a sajátunknak tekintünk, mint a ragadozók a vadászterületüket. Megfigyeltek párducokat a maguk élőhelyén, s azt találták, hogy gyakran megesik: az anya fölneveli kicsinyét – az pedig három-négy éves kora táján elűzi a területéről a saját anyját, amely szülte, szoptatta és vadászni is megtanította. Ha már elég erős, úgy dönt, a vadászterület mostantól egyedül az övé lesz!

A Biblia tud erről a nagyon erős ösztönről, ami az életet minden szinten áthatja, és meglepő irányban átértelmezi a kérdést. Azt mondja, hogy nekünk egymás tulajdonát tiszteletben kell ugyan tartanunk, a „ne lopj” a törvény egyik sarkalatos parancsa; ugyanakkor a saját tulajdonunk felől mindig úgy kell gondolkodnunk, hogy az valójában nem is a miénk, csak megbízatásként, egy időre kaptuk. Azért kaptunk mindent egy nagy ajándékozó szeretettől, hogy szépen gazdálkodjunk vele, jóra használjuk, s állandóan legyünk tisztában azzal, majd számot kell adnunk felőle, mire használtuk. Sáfárságnak nevezi a Biblia e dolgot, aminek lényege az értelmes gazdálkodás, többek közt a jó beosztás. Pénzben, időben, erők beosztása értelmében is a szeretetteljes, odafigyelő gondoskodásról van szó, amivel mindannak tartozunk, amit csak kaptunk.

Az első keresztyének így tekintettek arra is, hogy nekik kijelentette magát a feltámadott Jézus – ők megismerték az igazi életet! Ezt sem azért kapták – ez volt felismerésük – hogy maguk boldogok legyenek, hanem azért, hogy adjanak a jóból másoknak is, amit Krisztustól kaptak. Nem csak a vagyonukra tekintettek úgy, hogy sáfárságra, gondoskodó gazdálkodásra kapták, hanem az evangéliumra is! „Úgy tekintsen minket minden ember, mint Krisztus szolgáit és Isten titkainak sáfárait. Márpedig a sáfároktól elsősorban azt követelik, hogy mindegyikük hűségesnek bizonyuljon.”

Szeretném ma minden testvéremet arra buzdítani, hogy nyissuk ki a magunk egyszemélyes hitét ebben a tekintetben: Isten titkainak sáfárai vagyunk! Kaptunk valami többletet: megértettünk, hogy az élet Krisztusban van – ez olyan nagy kincs, hogy nem szabad megtartani magunknak. Nem csak szabad, de kell is közölnünk azokkal, akiknek még nem adatott meg – természetesen a „nekünk adott hit mértéke szerint” (Róm 12,6). Az összes sáfárság közül ez a legfontosabb. Ezt értették meg az első keresztyének, amikor házaikat és földjeiket el tudták adni, ha valaki komoly szükséget látott közöttük, és segítségre szorult. Nem is volt köztük sem felette bővölködő, sem felette szűkölködő ember. Nem azt vallották, hogy mindenkinek gazdaságilag kell megalapoznia életét, vagyont kell szerezni, s azután majd minden rendben lesz, hanem azt, hogy keressük először Isten országát s annak igazságát – azután az összes többi szükséges szépen megadatik majd: nem kell aggodalmaskodni a holnap felől, ha ez a sorrend! (Mát 6,33-34)

Az evangélium jó hírével sáfárkodás azonban semmiképpen nem kiváltságos hatalmi helyzet. Amikor Jézus azt mondja Péternek, hogy „Amit megkötsz a földön, a mennyben is kötve lesz, amit megoldasz a földön, a mennyben is oldva lesz” – akkor nem hatalmi kiváltságot ad a kezébe, amint azt sajnálatos módon szokás félreérteni, mintha ő dönthetné el, ki üdvözülhet, ki nem. Arra figyelmezteti az apostolokat, hogy vigyázzanak: ha nem hűségesen, eredeti tartalma szerint hirdetik az igét, akkor emberek kimaradhatnak a mennyei üdvösségből! A pillanat pedig végleges és végérvényes ebben az értelemben is. Jöhet helyette új és másik, de egyáltalán nem biztos, hogy valóban jön is, ha egyszer mi, Isten titkainak sáfárai eljátszottuk volna egyet! A “kulcsok hatalma” az igehirdetés tisztaságát, a Krisztus Szentlelkéhez hűséget jelenti.

Ez a sáfárkodás ma arra vonatkozik, hogy mindig számot kell tudjunk adni a bennünk élő reménységről (1Pét 3,15) – egy hitét veszett s reménységében megroppant ország lakói közt, ahol mi most élünk, különösen is. Úgy kell olvasnunk reggel a Bibliát, hogy amit megértettünk belőle, el tudjuk mondani értelmes és világos beszéddel valakinek, akivel napközben találkozunk, s esetleg kiabál is róla, hogy szüksége lenne megértett igékre, az életnek kenyerére. Nekem gyakran adatnak olyan igék, amik egy egész héten át világítanak a lelkemben. Akkor tesznek ezek igazán boldoggá, ha nem csak magamat építenek, hanem meg tudom osztani mással is. Jó szívvel ajánlom ezt mindenkinek!

A valódi sáfárság hűség, s ez érvényes az evangélium kincseivel gazdálkodásra is. „Legyetek feddhetetlenek és tiszták, Istennek szeplőtlen gyermekei az elfordult és elvetemedett nemzetség közepette, kik között fényletek, mint csillagok e világon, ha az élet igéjére van gondotok!” (Fil 2.15-16) Ez a feltételes mód, az a „ha” itt fontos, mert a keresztyén élet valóban csak akkor fénylik csillagként az elfordult és elvetemedett nemzetség közepette, ha valaki tényleg az élet igéjére figyel, s arra van gondja. Az „élet igéjére figyelni” pedig annyit tesz, mint látni, mi az, ami valóban fontos az életben. Az „egy szükséges dolog” – amiről Jézus Bethániában, Mária és Márta otthonában szólt, ama jobbik rész, amit nem lehet elvenni senkitől!

Érdekes módon a Biblia hozzátesz az evangéliumi sáfársághoz egy további többletet. Azt olvassuk a Timóteusnak írt 1. levélben: „Legyen gondod önmagadra és a tanításra, maradj meg azokban; mert így megmented magadat is, hallgatóidat is.” (1Tim 4.16) Az embernek legyen gondja magára is: sáfárkodnia kell erőivel, gondoskodnia kell saját magáról is, ami jelenti azt, hogy mindnyájunknak vigyáznia kell az egészségére, pihennie kell eleget, hogy derűs és jókedvű lehessen. Nem szabad elhanyagolnia testének panaszait, hanem törekednie kell a lehető legjobb egészségre és a legmegfelelőbb kondícióra. Ez a „legyen gondod önmagadra” lelki értelemben is érvényes: mindenki erkölcsileg is felelős útjáért. Nem mindegy, hogy miként élünk, milyen úton járunk: taszíthatunk embereken, akik éppen a szakadék szélén állnak, ha erkölcsileg megkérdőjelezhető utakon járunk, s így adunk mintát. De nem csak taszíthatunk embereken, hanem csillagként is ragyoghatunk számukra! Nem azért, mert akarunk ilyesmit, az általában nem is megy – hanem azért, mert ha szépen élünk, ők is szeretnének majd olyan életet élni, amilyennek minket látnak. Hát viseljünk gondot jó sáfárként, hűséges megbízottként az útjainkra, a saját életünkre ebben az értelemben is: életünk minősége valódi kincs lehet másoknak, ha tényleg méltók vagyunk arra. A tiszta élet az tiszta élet, mondja egy magyar gondolkodó (Hamvas B.) – s ehhez nincs túl sokat hozzátenni.

Talán csak annyit, hogy sáfárságunk nem csak az evangélium titkára, s nem csak saját életünkre vonatkozik, mint amikről gondoskodnunk kell, hanem még egy fontos dologra: emberi kapcsolatainkra is. Aki szeretetben marad, Istenben marad, s Isten is őbenne – ez a jánosi ige azt jelenti, hogy Isten országa éppen az emberi kapcsolataink terén jön hozzánk a legközelebb. Tetszett az Örök Akaratnak, hogy éppen így jelentse ki magát nekünk a legtisztábban! Sokat mond őróla a tisztaság, az igazság, még a jogszerűség is, hogy ti. nem élünk a kiskapuk adta lehetőségekkel, bepiszkolva kezünket méltatlan nyereséggel. Sokat mond róla minden, amiben rend és méltóság van, de a legnagyobb mégis a – szeretet. (1Kor 13,13)

Nem mi találtuk ki, nem is az első keresztyének: ő maga adta ezt így nekünk, örök mennyei Atyánk – a közösségi élet magasabbrendű az individuális beteljesülésnél. Az egyéni boldogságot az hitelesít, ha más is részesülhet benne, ha másnak is javára s örömére van. A Kr.u. 4. század kiemelkedő egyházatyja, Nagy Baziliusz összeszedte Kis-Ázsiában a magányos remetéket, s közösségbe szervezte őket, mert azt mondta: hiába szent az ember egymagában egy barlangban, a szeretetet egyedül nem tudja gyakorolni! A közösségi összetartozás mindig magasabbrendű, éppen azért, mert szeretet nélkül nem is tud működni. A közösségben módunk van rá, hogy gyakoroljuk a szeretetet, a magunkért való életben azonban csak magunkat tudjuk szeretni. „Ha pedig szeretet nincsen énbennem, semmi vagyok” – mondja az ige, s azt is hozzáteszi: mindegy, mekkora áldozatokat hozok, a testemet is tűzre adhatom – ha szeretet nincsen énbennem, semmi hasznom abból!

E témának van egy gyakorlatias megfontolni valója. Addig nem nehéz szeretni valakit, amíg nem ismerjük, s azt olvasunk belé, ami jól esik. Fiatalok sokszor így lesznek szerelmesek, s csodálkoznak, amikor aztán közelebbről megismerik egymást: semmi nem maradt a nagy csodálatból. Kiderül, csak saját álmaikat szerették, nem pedig egymást, amint vannak… Ezeken a válságokon át kell jutni egy valódi összetartozásnak, s el kell érkezni odáig, hogy tud már „annak ellenére való” szeretet lenni. Azért van ez így, mert mennyei Atyánk is pontosan “annak ellenére” szeret minket, amilyenek vagyunk, nem pedig azért, amilyenek vagyunk! Amilyenek vagyunk, azzal nem hogy kiérdemelnénk az ő szeretetét, hanem éppenséggel ítéletet érdemlünk. Nem kell ahhoz vallásos embernek sem lenni, hogy aki őszintébb az átlagnál, eljusson odáig, amit Pál így mond: “Megtalálom magamban, aki a jót akarom cselekedni, hogy a bűn megvan bennem.” (Róm 7,21) És ő ennek ellenére szeret: éppen ezt a hírt hozza Jézusban minden nap újra és újra a világba.

Álljunk meg most az evangélium ily nagy bőségénél, s gondolkodjunk el felette. Akik ezt megtették, azoknak ugyanis mind új élete lett! Már nem a saját tulajdonságaik vezérlik őket, nem a sorsukkal küzdenek, ami emberi tulajdonságaikban van megírva, feljebb jutottak: Isten Lelke tanácsolja őket. Tudnak sáfárkodni az evangéliummal, amit megértettek, s élnek is általa – azon vannak, hogy másokkal is megosszák, amit maguk megkaptak. Tudnak gazdálkodni magukkal: van gondjuk önmagukra testileg éppúgy, mint erkölcsileg, a bejárt életút dolgában. És tudnak sáfárkodni életük közösségi vonatkozásával, emberi kapcsolataikkal is, mert eljutottak a szeretetig, amit Krisztusban közölt velük Isten. Tartozzunk mi is ezek közé! „Úgy tekintsen minket minden ember, mint Krisztus szolgáit és Isten titkainak sáfárait. Márpedig a sáfároktól elsősorban azt követelik, hogy mindegyikük hűségesnek bizonyuljon.”  Így legyen! Ámen.

 

Imádkozzunk!

Urunk, köszönjük, hogy ránk bíztad, miként osztjuk be az életünket, erőinket, még az anyagiakat is. Légy áldott, hogy ontod ránk ajándékaidat, gazdagon megáldasz bennünket, és bőségesen van miből gazdálkodjunk. Olyan nagy a kegyelem, hogy a felhőkig ér, valóban minden reggel meg-megújul, nagy a te hűséged! Köszönjük, hogy gondod van ránk testiekben-lelkiekben, s azt kérjük, taníts minket gondoskodó szeretetre úgy az evangéliummal, amit megismertettél velünk, mint önmagunk életének erőforrásaival, sőt emberi kapcsolatainkkal is. Ne engedd, hogy elkeseredjünk, egymástól elforduljunk, ne engedd, hogy belenehezüljünk a sárba: emelj minket magadhoz, és tölts el tőled való mennyei tartalommal, hogy képesek legyünk a méltányosságra és a megbocsátásra: soha ne tekintsük egymást farkasnak, ha vétettek volna ellenünk, akkor sem. Így segíts a most következő hét napjain, hogy még a te titkaid sáfáraiként is hűségeseknek bizonyulhassunk! Ámen.