Egy magasabb életről

Igehirdetés 2011. január 23.

Egy magasabb életről

 

Lekció: Csel 9,10-25

Textus: Csel 20,24

„De semmivel sem gondolok, még az én életem sem drága nékem, csakhogy elvégezzem az én futásomat örömmel, és azt a szolgálatot, melyet vettem az Úr Jézustól, hogy bizonyságot tegyek Isten kegyelmének evangéliumáról.”

 

Imádkozzunk!

Istenünk, örömmel és hálával jövünk eléd minden vasárnapon, amikor csak mögöttünk lehet egy munkás hét. Vigyáztál ránk és erőt adtál, és az utat is megmutattad, ha mi figyeltünk rád – köszönjük neked mindezt a jót. Megvalljuk azonban, hogy volt sok gyengeség, önzés és vétek is abban, ami mögöttünk van és itt él a hatása bennünk, ezért nem állhatunk igazán boldogan és felemelt fővel, várva érkezésedet az égből. Megalázzuk ezért magunkat előtted, és vallást teszünk arról, hogy mindnyájan kegyelemre szoruló bűnösök vagyunk, és várjuk a csodát, Szentlelked irgalmas eljöttét, hogy méltók legyünk arra a szép névre, amiről neveztetünk. Segíts most minket kimondani és meghallani az igazságot, hogy mindnyájan megtisztuljunk és épüljünk általa. Megváltó Jézusunk nevében kérünk, hallgass meg minket! Ámen.

 

Igehirdetés

Elég ritkán történik meg a mindennapokban, hogy halálos ellenségek egyik napról a másikra jó barátok és harcostársak legyenek. Sokkal inkább gyakori, hogy sérelmek vagy ellenszenvek akár életre szólóan elválasztanak embereket, és ha egyszer bajuk van egymással, az leggyakrabban úgy is marad – évekre vagy évtizedekre szólóan sem oldódik fel közöttük. Vagy nem is beszélnek egymással, vagy pedig őszinteség nélkül teszik, ha egyáltalán teszik. Ezért izgalmas történet a Pál megtérése, mert itt a szemünk előtt játszódik le az a ritka történet, amikor egymástól távoli, sőt szinte halálosan ellenséges lelkek nem csak feloldódnak egymás iránt, hanem testvérekké, sőt egymást szívből segítő, egymásért akár az életüket is kockáztatni tudó emberekké válnak.

Mi ennek a titka, kérdezi az ember, hiszen jó lenne ismerni ezt a titkot – és a válasz egyszerű: emberek rátaláltak arra a magasabb életre, ami csak Krisztusban lehetséges, mert ezt az életet éppen ő, és nem más hozta el nekünk. Pál és Anániás, mindketten zsidó emberek a születésük szerint, lehetőleg jó messzi elkerülték volna egymást még egy pár napja, vagy legfeljebb az üldöző és az üldözött szerepében találkozhattak volna egymással. És lám, eljön számukra a pillanat, amikor Pál le tudja hajtani a fejét alázattal és bűnbánattal mind azért a sok rosszért, amit Anániásék ellen tett, és gyermeki alázatra jutva megkeresztelkedik. Anániás pedig igazi testvérként befogadva az egykori üldözőt, úrrá lesz a berzenkedésén a szívében megszólaló isteni hangra, és a saját életét is kockáztatva segít Pálnak elmenekülni éjszaka Damaszkuszból a városfalon át, mert immár mind a ketten ugyanannak a magasabb életnek a részesei és megajándékozottai. Ez tehát a titok – egy magasabb élet Krisztusban, ami ezek szerint csodákat tud tenni.

Ahol ez a magasabb élet nincs jelen, ahol ez hiányzik, ott elmaradnak a csodák, ott marad minden a régi mederben, az emberi hadakozások, gyűlölködések és őszintétlenségek medrében. Vegyük hát most a fáradtságot, és kérdezzük meg magunktól, vajon készen vagyunk-e ennek a magasabb életnek, a valóban Krisztusban való életnek helyet adni magunkban – mert akkor mi is részeseivé válhatunk ugyanazoknak az erőknek, amik ilyen csodákat tudnak tenni. Ennek a magasabb életnek van néhány jól megmutatkozó, már-már látványos jele, amire érdemes odafigyelni, és mi is próbáljunk most megpillantani néhányat ezek közül.

Mindenek előtt megindító az indoklás, hogy Anániás ugyan miért menjen el a damaszkuszi Júdás házába, ami az Egyenes utcában található, hogy ott felkeresse Sault, akit Tárzuszinak neveznek. Azt mondja neki az Úr a látomásban, menj el hozzá, mert imádkozik. És egészen biztosan nem valami vallásos cselekmény jutalmaként kell értenünk ezt az isteni beavatkozást, ezt a küldést – hanem itt egy olyan szolidaritás és olyan összetartozás kibontakozásáról van szó, ami magában az Örökkévalóban és a vele történő tényleges, valódi kapcsolatban gyökerezik. Azok az emberek ugyanis, akik valóban imádkoznak, valahogy egymásra tudnak hangolódni, a maguk közös lelki gyökerénél fogva nem lehetnek idegenek egymás számára.

Az embernek akaratlanul eszébe juthat itt Mária és Erzsébet találkozása, akik Jézust és Keresztelő Jánost hordták a szívük alatt, és amikor találkoztak egymással, megmozdult a magzat Erzsébet méhében, repesni kezdett, ahogy a Károli Bibliában olvassuk, üdvözölve a másik asszony szíve alatt hordott Megváltót. Mert ami összetartozik, az össze is nő, tudjuk Dantétól – és ez egyebek közt azt is jelenti, hogy akik imádkozó emberek, azok egymásnak ellenségei nem lehetnek. Pál és Anániás találkoznak, testvérekké válnak, és ez nem is lehet másként, mert mind a kettő szívében Krisztus lakik. Menj el hozzá, mert imádkozik – igen, a valódi imádság életváltoztató erejéről van itt szó. Hittel higgyük, hogy ez ma is életváltoztató erő, és talán a mi életünk sem marad majd a régiben. Az imádság révén ugyanis maga a Szentlélek jöhet el hozzánk, és ő képes arra, hogy egymásra hangolja az emberi szíveket – lám, még azokat a szíveket is, amik nem is olyan régen ellenségei voltak egymásnak. Hogyne tehetné meg ezt ő ma is, a mi családunkban is, a mi közösségeinkben is!

Csakhogy van ennek a magasabb életnek egy árnyékos oldala is, amit így vetít előre a látomásban megszólaló hang: „Én pedig meg fogom mutatni neki, hogy mennyit kell majd szenvednie az én nevemért.” Ezt a dolgot általában szereti az ember elkerülni a figyelmével, rendszerint átugorjuk és megyünk tovább. Pedig itt valami egészen lényegi üzenetről van szó, mert az a magasabb élet, amit Krisztus hozott nekünk, embereknek, elképzelhetetlen szenvedések nélkül. Nem azért, mintha a szenvedés önmagában valami jó lenne. Egyáltalán nem az. A szenvedés a paradicsomon kívüli élettel kezdődik, és Isten közelében ismeretlen. Amikor tőle elszakadunk, akkor lesz a részünkké. Éva is onnét kezdve tapasztalja szenvedésnek az életadást, és Ádám is csak az után eszi orcája verítékével a kenyerét, hogy eltávolodnak Istentől. De a hozzá visszavezető út sem megy szenvedés nélkül, mert a dolog mindjárt azzal kezdődik, hogy ki kell jönni az ó-emberből, valósággal megöldökölni azt magunkban, és ezen az úton, és csakis ezen az úton járva eljutni aztán az új emberig, a magasabb életig.

Milyen hamis illúzió azt hinni, hogy az élet igazi tartalma az anyagi gyarapodás – hányan elérik, és semmivel nem lesznek még csak igazán boldogabbak sem, nem hogy üdvözültebbek azoknál, akiknek nem jut annyi, ezt ezer példa bizonyítja. Az új és magasabb élet nem anyagi előmenetellel, hanem szívbéli megújulással lesz az miénk, és minden valóban új élet születése szenvedéssel jár. „Az asszony fájdalomban van, amikor vajúdik, mert eljött az ő órája, de amikor megszüli gyermekét, nem emlékszik többé a fájdalomra, mert ember született a világra.” (Ján 16,21) A világ megváltása is szenvedés árán történt, és a Krisztus keresztje az, ami nélkül mi egyáltalán még csak nem is ismernénk azt a magasabb életet, amit ő az Atyától hozott nekünk, embereknek.

Hányszor látjuk, hogy értékek létrejönnek, művek és alkotások, és mögöttük hatalmas küzdelmek és mély szenvedések rejlenek. Nézzük meg a legtöbb igazán értékes alkotó életét, művészek, költők, muzsikusok, szobrászok hányszor élnek tragikusan magányos vagy éppen csalódásokkal és kudarcokkal, emberi szenvedések tömegével járó életet – és mint a kagyló keserves fájdalmában a gyöngy, úgy terem sokszor az igazi műalkotás is. Az erkölcsileg magasabb élet sem képzelhető el merő fogyasztási kultuszban, olyan életben, aminek egyetlen öröme van, szerezni. „Én pedig meg fogom mutatni neki, hogy mennyit kell majd szenvednie az én nevemért.” Ahol a Krisztus nevéért nem jut el valaki legalább az önkorlátozásig, az önfegyelemnek ebben a szeretetben vállalt minimumáig, az még messze van attól a magasabb élettől, amit Krisztus hozott ennek a világnak. Az ő nevéért olykor ugyanis valóban tudnunk kell szenvedni. Nem a vadállatok előtt, mint az első keresztyéneknek, bár Egyiptomban, mint a minap láttuk Alexandriában, aztán Algériában, Indonéziában, és Afrikában több felé is, ma is ölik a keresztyéneket.

Nekünk, Istennek legyen hála, nem kell itt és most a vérünket adni hitünkért. De azért az Európai Unió naptárából csodálatos módon éppen a keresztyén ünnepek maradtak ki, más felekezeteké nem, és még a  keresztyénségre való történeti hivatkozást sem tűrték el a nagy szabadság hívei Európa készülő alkotmányában. Ezt mi alázattal tudomásul vesszük, és még csak azt sem kiáltjuk, hogy kétezer éve is így kezdődtek a keresztyén-üldözések. Mert mi nem a világtól, hanem a világ mögött meghúzódó sötét, és lehúzó, valóban élet-ellenes erőktől szenvedünk, amik itt vitézkednek a mi tagjainkban is, és ezért nem hárítjuk a szenvedéseinket másokra, mintha ők lennének azoknak okozói. Ezt az olcsó kiutat nem engedhetjük meg magunknak, és ennek felemelt fővel történő, szívből jövő vállalása az Isten kezéből elvett szenvedés első állomása. Bármikor jöhetnek persze ennél az erkölcsi szenvedésnél konkrétabb, fizikai fenyegetettségek is, ahogyan Sault is azonnal halálra keresték, amint Pál lett a neve.

De éppen itt van a magasabb élet harmadik, talán legfontosabb vonása. Nem csak imádkozó, és az imádságban közösséget találó, egymásra hangolódó élet az ilyen, és nem csak a szenvedések útja, ami önkorlátozás nélkül teljességgel elképzelhetetlen is, hanem egy olyan élet, amelyben mindig megtalálható a jövőbe mutató kiút is. Ezt itt a damaszkuszi keresztyének leleményessége testesíti meg. Őrzik a város kapuit éjjel és nappal, olyan emberek, akik mindenképpen meg akarják ölni a frissen keresztyénné lett Sault? Akkor hát éjszaka leeresztjük őt egy kosárban kötelekkel a város kőfalán kívülre. És Pál elmenekülhet az ellene összeesküdtek elől, és viheti az evangéliumot Európába. Először Filippibe, ahol éppen egy asszony lesz az első keresztyén, aztán a többi görög városba, majd legvégül Rómába is, a világ akkori fővárosába. Mert mindig van jövőbe mutató kiút az evangélium és az azt élő keresztyének számára.

Sosem szabad elhinni, hogy itt most mindennek vége van, akár mi is történjék az emberrel. Nem azért, mert „majd csak lesz valahogy”, hanem azért, mert „ismeri az Úr az övéit”. (Náh 1,7 2Tim. 2,19) Ez az ígéret pedig azt jelenti, hogy Isten gyermekei egy dologra mindig számíthatnak: az Úrral való egységük megmarad – ezt jelenti az, hogy ő „ismer” minket. Az egészségünk nem biztos, hogy mindig maradéktalan és hibátlan lesz, anyagiakban sem feltétlenül lesz mindig minden gondtalan, de még a fizikai megmaradásunk sincs egyszer s mindenkorra biztosítva. Az viszont teljesen egyértelmű ígéretünk, hogy ha szeretjük őt, akkor mindenkor vele maradhatunk, éspedig a halálon át is. (1Tessz 4,17-18) Ez az igazán jövőbe mutató kiút, aminek a Pál falon át kosárban történő leeresztése csak egy derűs előképe, de hitünk számára mégis olyan biztatás, amit érdemes komolyan venni. Amikor gyülekeznek fejünk felett a sötét felhők, jusson mindig az eszünkbe, hogy de hiszen Pál is megszabadult Damaszkuszból, mert egy nagyon nagy szeretetnek terve volt vele. Mi sem fogunk fölöslegesen szenvedni egyetlen percet sem – pontosan csak addig leszünk itt, amíg ugyanennek a szeretetnek még van mondandója a számunkra. Ennek jegyében irányuljunk imádságos szívvel arra a magasabb életre, amiről most hallottunk, mert ez az imádkozókat egymásra hangolja, az ő nevéért hordott szenvedést értelmessé teszi, és a kiutat, ami az Úrral való egység, számunkra mindig megmutatja. Így legyen. Ámen.

 

Imádkozzunk!

Mennyei Édesatyánk, megvalljuk, hogy nagy szükségünk van arra, hogy újra imádkozni taníts minket, ahogyan Krisztusban is tanítottad erre a tanítványokat. Szeretnénk mi is egymásban újra testvéreket találni és tudjuk, hogy ennek az a feltétele, hozzád is visszataláljunk. Adj nekünk ilyen imádságot a szívünkbe egyénileg és közösségeinkben is. Köszönjük neked, hogy te még a szenvedést is értelmessé tudod tenni, és megtisztítasz minket általa, ha azt a te kezedből fogadjuk. Vágyunk azt a kiutat meglelni, ami a veled való egységünkben rejlik, abban, hogy mi tebenned lakhatunk, te pedig mibennünk. Kérünk, adj nekünk ezen a módon új belátásokat, új felismeréseket és olyan új igazságot, ami meg tudja változtatni az életünket. Imádkozunk a keresztyén egységért, a felekezetek egymás iránti szeretetéért, hogy elhiggye a világ, te küldted Krisztust a világba. Segíts megmaradnunk az alázatban és igéd és Szentlelked iránti engedelmességben! Ámen.