Igehirdetés 2011. február 6.

Az értelmesek világítanak

Lekció: Dán 12,1-4

Textus: Mát 13,41-43

„Az Emberfia elküldi angyalait, és összegyűjtenek országából minden botránkozást okozót és gonosztevőt, és a tüzes kemencébe dobják őket: ott lesz majd sírás és fogcsikorgatás. Akkor az igazak fénylenek majd Atyjuk országában, mint a nap. Akinek van füle, hallja!”

Imádkozzunk!

Istenünk, Urunk, alázattal és gyermeki szívvel hajtjuk meg fejünket előtted, mert bár te mindenütt jelen vagy, a mi lelkünk nincs mindig készen arra, hogy őszintén és igazán megálljunk előtted. Tudjuk, hogy sok jót kaptunk tőled, de azt is tudjuk, hogy nem éltünk mindig méltó módon ajándékaiddal. Eléd hozzuk szívünk félelmeit, hogy sokszor gondoljuk azt, lemaradunk az életről, és elveszítjük a nagy csatát, életünk egyszeri és megismételhetetlen csodáját. Segíts most minket meghallani azt, amit te mondasz, a te értelmet adó és üdvözítő igédet, ahogyan Krisztusban szólongatsz minket, embereket egy magasabb életre. Őérte kérünk, hajolj le hozzánk és cselekedj velünk irgalmasan Szentlelked által! Ámen.

Igehirdetés

Nemrégiben egy hittanórán megkérdeztek a középiskolások, hogy mit gondolok 2012-ről. Nem tudtam, mit gondoljak – mire felvilágosítottak, hogy az interneten (ahol ők élnek), terjed a hír, hogy akkor lesz a világvége. Felidéztem, hogy csupán az én rövid földi életemben eddig már legalább három ilyen időpont-kijelölés tanúja voltam, ezért aztán alapjában véve nyugodt vagyok. De azt is hozzátettem, amit Luther mondott, hogy ő mit tenne egy ilyen hír hallatán: elrendezné minden adósságát, kibékülne minden haragosával, ugyanakkor azonban ültetne egy diófát is, annak reményében, hogy a fa gyümölcséből még ő maga is ehet majd. És valóban, ha komolyan vesszük azt az alapállást, amit a Biblia embereinél találunk, akik az élet legtágabb horizontjaira tekintenek, akkor azt kell mondjuk, egyáltalán nem szabad cinikusan mosolyognunk a világvége dolgáról, mert ha a nagy világegyetem ügyéről keveset tudunk is, a mi kis Földünkről azért pontosan tudjuk, hogy nem volt mindig és nem is lesz mindig.

Két friss élményemet hadd osszam most meg, amik e nagy témával kapcsolatosak: az egyik élmény a tudomány világából ért, a másik pedig a művészet világából.

Arnold Benz, svájci asztrofizikus professzor nagyszerű könyvet írt „Az univerzum jövője” címmel, s ezt a könyvet a Kálvin Kiadó 2001-ben magyar fordításban kiadta. Ez a könyv foglalkozik a világegyetem létrejöttéről tudható dolgokkal, meg az évmilliók múlva várható bekövetkezésekkel is, és megállapítja, hogy hiába ismerünk már tudományos alapon sok természeti törvényt, azért pontos és egzakt jóslásokba egyáltalán nem bocsátkozhatunk, mi fog történni a világgal. Még az ismert törvények alapján is teljesen kiszámíthatatlan a jövő. A nekünk életet adó, most még szép fényes Napról ugyan elég nagy biztonsággal tudható, hogy 5-6 milliárd év múlva egy hatalmas fellángolás, ún. hélium-villanás után egészen ki fog hűlni, és fokozatosan olyan hideggé válik, mint maga a világegyetem űrje. De a nagy Univerzum ettől még nyugodtan él tovább, és nekünk most fogalmunk sincs róla, hogy akkortájt majd éppen mi minden is történik meg benne. Új formák jöhetnek létre, új összefüggések léphetnek működésbe, és valami olyan valóság és olyan világ bontakozhat ki, amiről mi most itt még álmodni sem tudunk.

A könyv tudós szerzője itt emlékeztet arra a Bibliában olvasható igére, mint egy fontos párhuzamra, amit az Úr így mond Jeruzsálem pusztulása után a babiloni száműzetésben egészen hitetlenné és rosszkedvűvé vált népének: „Íme, én újat cselekszem, már kezd kibontakozni. Hát nem veszitek észre?” (Ézs 43,19) Azért idézi az asztrofizikus ezt a bibliai igét, hogy emlékeztessen minket arra, az egyik valóság pusztulása akár valami új és más valóság létrejöttéhez is vezethet! Azt hiszem, nagyon is érdemes elgondolkodni ezen, éspedig el egészen a mi egyéni kis életünk törékenysége, és személyes mulandóságunk dolgában is.

Ha a tudomány a Nap és a mi Földünk összetartozásáról végül is azt mondja, s ezt sajnos nem lehet félreérteni, hogy valamikor biztosan eljön az idő, amikor ez a gyönyörű fény ki fog hunyni – hát hadd idézzem ehhez a témához ezért másik friss élményemet is, ezt már a művészet világából. Ez azt mondja, hogy „Az igazak akkor majd fénylenek, mint a nap az ő Atyjuk országában.” (Mát 13,43) Mendelssohn Éliás c. oratóriumában hallottuk a minap ezt a csodálatos idézetet egy pompás kórus egyik soraként, sok-sok egyéb, Illés próféta életével kapcsolatba hozható ószövetségi prófétai és zsoltár-idézet társaságában. A zeneszerző tíz évig dolgozott nagyszerű oratóriumán, és dessaui evangélikus lelkész barátja javaslata ellenére, aki a szövegkönyv összeállításában segítségére volt, teljesen kirostálta művéből az újszövetségi gondolatokat és értelmezéseket, hogy végül egészen szikár módon kizárólag az Illés-történet részletei, és kizárólag ószövetségi igék szóljanak benne. Egyetlen kivételt hagyott, a Dániel könyvéből előbb hallott, az ószövetségben nagyon ritka, a feltámadásról szóló igét mégis abban az alakjában illesztette egy hatalmas kórusba, ahogyan azt a Máté evangéliumában magától Jézustól halljuk: „Az igazak akkor majd fénylenek, mint a nap az ő Atyjuk országában.”

A jézusi mondás tehát ószövetségi idézet, Dániel könyvéből való, ahol még így olvassuk: „Abban az időben eljön Mikáél, a nagy vezér, aki a te néped mellett áll. Nyomorúságos idő lesz az, amilyen nem volt, mióta népek vannak, addig az időig. De abban az időben megmenekül néped, mindaz, aki be lesz írva a könyvbe. Azok közül, akik alusznak a föld porában, sokan felébrednek majd: némelyek örök életre, némelyek gyalázatra és örök utálatra. Az értelmesek fényleni fognak, mint a fénylő égbolt, és akik sokakat igazságra vezettek, mint a csillagok, mindörökké.”

Ez az ige tehát nem csak kihunyásról tud, a fények nagy kialvásáról, mint a tudománytól hallottuk az előbb, hanem arról is, hogy a nagy nyomorúságon át is lehet győzelemre jutni, s a föld porából is föl lehet kelni úgy, hogy az értelmesek fényleni fognak, mint a fénylő égbolt – s akik sokakat igazságra vezettek, mint a csillagok, mindörökké.

Próbáljunk elmélyedni ezekben a gondolatokban. Valóban vannak földi életünknek mozzanatai, amikor közel vagyunk a kétségbeeséshez. Istenünk igéje tud erről. Sőt, azt is hozzáteszi: jöhetnek olyan idők is, amilyen nyomorúság még sosem volt, amióta népek vannak a földön. Mit kezdjünk mi az ilyen időkkel? Magunktól valószínűleg összeroppannánk, esetleg elzüllenénk, de legvalószínűbben kétségbeesnénk. Ha Isten gyermekei vagyunk, akkor azonban van más út is, nem csak ezek.

Itt mindjárt azt halljuk, hogy Mikáél, akit magyarul Mihálynak szoktunk nevezni, a nagy angyalfejedelem, eljön és mellénk áll. A Bibliát értő módon olvasva rögtön megértjük, hogy ez nem azt jelenti, csak úgy magától csoda történik és a főangyal majd megvéd minket. Ez sem lehetetlen – de itt többről van szó. Nem véletlenül említődik az angyal neve, Mikáél ugyanis szó szerint fordítva azt jelenti, „Kicsoda olyan, mint Isten…?” Ez tehát egy „beszélő név”, vagyis a főangyal a nevében hordozza az üzenetet, éspedig ezt: ott van segítség, ahol Isten iránti hódolat és alázat is van. „Isten a kevélyeknek ellene áll, az alázatosoknak kegyelmet ad” – mondja Jakab levele (Jak 4,6) – és a valóság pontosan ezt igazolja.

Hányszor megtapasztalhattuk ezt már magunk is! Amíg önhitten megy előre az ember, azt hiszi, mindenre képes, nincs lehetetlen – aztán az első komolyabb akadálynál kiderül, hogy milyen közel van az elbukás és a megszégyenülés. Ám a mondat második fele is igaz. Legyen a világon sosem látott nyomorúság, ha ott valaki alázatban van, s Isten gyermekeihez méltó módon csöndben tud maradni, magába száll és elgondolkodik az Örökkévaló színe előtt, aztán ki tudja mondani, a homlokára föl tudja írni, „kicsoda olyan, mint Isten?” – ott mindig szabadulás terem. Mikáél és a szabadulás összetartoznak! Az angyal azokhoz jön el, akik alázatban vannak, az Örökkévalót hozzá illően tisztelik!

De van itt egy másik fontos szó is. Máténál azt halljuk, az „igazak” fénylenek, mint a nap, az eredeti Dánieltől való ige pedig, amit Jézus idéz, igazából „értelmesekről” beszél. Értelmesnek, bölcsnek lenni, erről azt szoktuk gondolni, hogy ajándék. Valakinek vagy megadatott, s akkor értelmes – vagy nem. Ám az ige eredeti héber formájában mintegy kötelezővé teszi számunkra, hogy legyünk értelmesek! Azt mondja, hogy igenis a mi dolgunk, hogy fölfogjuk, hol vagyunk, mivé lettünk, hová jutottunk! A mi dolgunk, hogy fogékonyak, érteni képesek legyünk Isten dolgaira nézve. Ne mondjuk, hogy ezek úgyis túl vannak a mi értelmünkön – mert ami ránk tartozik belőlük, azt igenis nekünk kell fölfogni és megérteni. Az okosság, mint követelmény – ugye, erre nem is gondolnánk magunktól… Pedig itt erről van szó. Növekednünk kell a megértésben: abban, hogy föl tudjuk fogni, meg tudjuk ragadni, kicsoda is az életünk Ura.

Növekednünk kell abban is, hogy értelmesebben éljünk, felfogjuk, éspedig a magunk érdekében, hogy mi van a javunkra, és mi hoz kárt az életünkbe. Márai Sándor mondja, hogy ha ostobán viseli magát az ember, akkor mindig rosszabb és rosszabb helyzetbe hozza magát. Magunknak kell bölcsebbekké válni: a mi dolgunk, hogy megértsünk és értelmesek legyünk!

Dániel igéi azonban nem csak sorsunk értelmes alakításáról beszélnek, mint ami feltétele, hogy az ember élete ne múljon el az anyagi világ és a biológiai test működéseinek kihunyásával, hanem azt is hozzáteszi, hogy azok fénylenek majd, mint a fénylő égbolt, akik sokakat igazságra vezetnek. A jó megosztása, másokkal közlése, amit mi is úgy kaptunk Istentől nem csak egy lehetőség a sok közül, hanem kötelesség is! Az ember nem vonulhat el a sarokba a kincsekkel, amiket az ég rápazarolt! Az első keresztyének hatalmas dinamizmusa itt volt megalapozva. Ők találkoztak a Feltámadottal, és életük ettől oly mértékben megváltozott, hogy Saulusból nem csak Paulus lesz, hanem amikor Listrában megkövezik, vagyis kövekkel agyonverik s azt hiszik, már meghalt – akkor éjszaka kimászik a kövek alól, és elmegy még aznap a harminc kilométerre lévő Derbébe…! Ilyen erők szabadultak fel Jézus föltámadásával, és ő ma is ilyen erőket közöl azokkal, akik megnyitják a szívüket előtte. Ne késlekedjünk ezzel! Ha valamikor megtettük, ma újra tegyük meg – a tegnapi erők ma már semmit nem érnek, a mai naphoz mai erőkre van szükség!

Végül a legszebb és talán legfontosabb üzenet: „Azok közül, akik alusznak a föld porában, sokan felébrednek majd: némelyek örök életre, némelyek gyalázatra és örök utálatra. Az értelmesek fényleni fognak, mint a fénylő égbolt, és akik sokakat igazságra vezettek, mint a csillagok, mindörökké.” Ennek a mondhatatlan titoknak felfogásához bizony le kell vetkőzzük magunkról földhözragadt materializmusunkat, ami kizárólag „azt hiszi, amit lát”, s csak azt tekinti valóságnak, amit a kezébe foghat. Az ember számára nem szabad félelmetes legyen, ami a halál után van, legfeljebb csak annyira, amennyire az életünk előtti évmilliárdokat is annak látjuk… A jövőről mindig csak a jelen jegyében látunk sötéten – ami azt jelenti, amennyiben jelenünk, a „most” tisztázott és igazi, akkor semmi okunk arra, hogy a jövőt félelmetesnek lássuk, még a testi elmúláson túli részt is beleértve. A föld porából is fel tud minket ébreszteni magának az, aki testi életünkkel egyszer megajándékozott – hiszen a maga számára teremtett minket!

Alázatban lenni Istennel, a lázadást és a tagadást elvetni – azaz megérteni, ki is ad értelmet életünknek: fölfogni, bölcsnek és okosnak lenni ebben a tekintetben – igen, ez a legelső. Aztán bátran megosztani másokkal, akiknek nincs még meg ez – így folytatódik. “A kút vize, amit nem mernek megposhad” – igaz a régi bölcsesség! Végül pedig hittel hinni, hogy ő olyan nagy Úr, a föld porából is magához tud ölelni, hisz lelkünket eredetileg is ő adta – s az igazak  majd fényesen világítanak Atyjuk országában: nem volt hiába…! Így is legyen. Ámen.

Fohász

Istenünk, ments meg attól, hogy okosnak véljük magunkat nélküled, és bölcsek legyünk mi magunkban. Tudjuk, akkor senki nem segíthet rajtunk, s még a bolond felől is jobb reménysége lehet bárkinek… Fogd a kezünket, hogy el ne tévedjünk! Ámen.

Nyomtatás