Igehirdetés 2011. március 13.
Szemeimmel tanácsollak téged
Lekció: 2Móz 20, 1-21
Textus: Zsolt 32,8
„Bölccsé teszlek és megtanítalak téged az útra, amelyen járj, szemeimmel tanácsollak téged.”
Imádkozzunk!
Örökkévaló Isten, félelemmel gondolunk arra, miképpen állnánk meg színed előtt, ha igazságosan ítélnél bennünket szent törvényed szerint. Előtted még a jók és igazak is reszketnek, mert tudják, minden igazságuk olyan, mint a megfertőztetett ruha. Mint megtérők jövünk hozzád, hogy életünket újra megépítsd, eltékozolt kincseinket kipótold, és hogy helyreállítsd bennünk a szeretet képességét. Vigasztald, kérünk a szomorúakat, és gyógyítsd a betegeket, akik sokan vannak. Imádkozunk a nagy földrengés és pusztító szökőár sok-sok szenvedőjéért, különösen azokért, akik most elvesztették az otthonukat és szeretteiket. Kérünk, adj föleszmélést, milyen rövid az életünk és mennyire nincsen hatalmunkban. Adj új hitet, hogy napjainkat méltó tartalom tölthesse meg. Szenteld meg együttlétünket a hirdetett, mind pedig a látható igében, az úrvacsora szent sákramentumában. Megváltó Krisztusunkért kérünk, hallgass meg minket! Ámen.
Igehirdetés
Böjt első vasárnapja van, hat hét múlva húsvét következik. Urunk Jézus negyven napon át böjtölt, és ha nem vagyunk is képesek ekkora önkorlátozásra, a húsvéthoz közeledve megpróbálunk méltóbban élni, mint egyébkor. Böjt első vasárnapja ünnep, amelyen az úrvacsora terített asztala vár bennünket. Mégis érezzük, ez más, mint a többi, hiszen böjt első vasárnapján megrendülve hallgatjuk a Tízparancsolatot, s azt kérdezzük magunktól, nem vétettünk-e ellene. Ez a nap a befelé fordulás és az önvizsgálat napja, amelyen meg kell vallanunk, hogy sok egyéb kincs mellett elvesztettük az emberélet egyik legszebb ékkövét, a bölcsességet is. Ezért van bennünk annyi nyugtalanság és mindig sietős igyekezet, ezért van annyi felületesség a döntéseinkben, ezért bántjuk meg egymást akaratunk ellenére is sokszor, és ezért van annyi fölösleges kitérő az utunkon.
Legyen hát ünneplésünk kezdete, hogy őszintén elismerjük, valóban nincs bölcsességünk, sőt, egyáltalán nem is tudjuk ezt a dolgot magunkban létrehozni. Amikor ide eljutunk, és valaki már nem tartja magát abszolút szakembernek, akinek mindenkor mindenben igaza van, hanem képes elismerni a lényegi fogyatkozását, hogy nincs bölcsessége, ott nagy és fontos előrelépés történt. A 32. Zsoltár, ahonnan mai alapigénk való, arról szól, hogy amíg az ember nem képes elismerni vétkeit, addig „megavulnak csontjai” a napestig való jajgatástól, és életereje ellankad, mint a virág a nyári forróságban.
Hányszor hallani emberektől, fáradtnak érzem magamat, és saját magunkról is hányszor tapasztaljuk, mintha ellankadt volna az erőnk, nincs kedvünk semmihez, üresnek és értelmetlennek látunk minden igyekezetet. A zsoltáros szerint létezik olyan fáradtság és van olyan belső lankadás, amit kizárólag az önmagunkhoz való őszinteség tud helyrehozni, mert ennek a hiánya volt, ami a fáradtságot ránk terhelte. A lélektan is beszél neurotikus fáradtságról, egy olyan fajta erőhiányról, amit az életünkhöz, önmagunkhoz való nem megfelelő viszonyulásunknak köszönhetünk, s amit nem lehet nyugtatókkal és altatókkal és egyéb testi szerekkel gyógyítani, hanem kizárólag azzal, hogy egyenesbe jövünk magunkkal.
De lám, azt is halljuk a zsoltárostól, hogy amint tisztességesen megállunk Isten előtt, az végtelen nagy lelki megkönnyebbedést hoz számunkra, olyasmit, mint amikor valakiről leveszik a nehéz terhét, amit addig cipelt. Nem egyszerű dolog őszintének lenni ott belül a szívünkben, magunkhoz. Ahogyan emberek elhallgatnak egymás előtt dolgokat, amiket szégyellnének kimondani, úgy magunk számára sem könnyű megfogalmazni bizonyos dolgokat. Bevallatlanul és megfogalmazatlanul maradnak olykor fontos dolgok is, amik aztán hosszú időre blokkolják lelki növekedésünket. Ezért helyénvaló odaállni minden nap az élő Isten elé – ott aztán nem lehet őszintétlennek lenni. Minden áhítatos pillanat, minden valódi imádságos perc növekedést ad, és különös módon sokszor éppen a magunk előtt kellemetlen dolgok elismerése adja a legnagyobb lelki megkönnyebbedést. Ilyen lehet, ha elismerjük, mennyire nincs bölcsességünk – hogy az Isten-közelség elvesztésével együtt bizony ezt is elvesztettük, s ez azt jelenti, nem értünk a saját életünkhöz…
Elhanyagolunk jelentős belső munkálatokat, amiket régen el kellett volna már végezni, és emiatt feltorlódnak a tennivalók, mint abban a lakásban a tárgyak, ahol csak gyűjteni tudnak, de kidobni nem. Ezért mozgásképtelen sok ember lelki értelemben, mert megbénítják elvégzetlen lelki feladatai. Kicsi, de fontos lépés kimondani: Istenem, nem értek életemhez, nincs bölcsességem – kérlek, adjál nekem!
Ez az a mozdulat, amivel megnyitjuk magunkat az ajándékozó Isten előtt. Válaszul pedig őszinteségünkre ő ezt mondja: “Bölccsé teszlek téged, és megtanítalak az útra, amin járj.” Kész éppen azt adni, amire a legnagyobb szükségünk van – megtanít az útra, amin járjunk! Kell-e ennél több? Aligha. Ha ő megtanít az útra, akkor az ember nem téved el. Biztos lesz a lépte, s nem tesz fölösleges, olykor élethosszig tartó kitérőket – megtanulta az utat, amin járjon. Ez az első s talán legfontosabb haszna, ha ő tanít meg az útra, s mi azt el is fogadjuk tőle.
Ez az út az életre vezet, ám elég keskeny ahhoz, hogy ne legyen könnyű járni rajta, amint az evangéliumból is értesülhettünk. Nem sokan találják meg – kevesen vannak, akik tényleg ezen járnak. Ők viszont tudják, hogy ezen minden lépéssel magához az Úrhoz közeledünk, s egykor egészen és véglegesen ővele leszünk! Ezért imádkozhatjuk a szép énekkel: “Csak vezess Uram végig, és fogd kezem, míg boldogan a célhoz elérkezem!”
De van az útra megtanított embernek más többlete is. Nem csak az előtte való lépéseket érti jól, amiket még meg kell tennie, hanem felfogja és megérti a mögötte lévő utat is! Hányan bánkódnak ezen vagy azon, hogy nem úgy kellett volna tenniük. Mások értetlenül állnak bekövetkezett események előtt évtizedek múlva is, és a dolgok nincsenek a helyükön. Találkoztam hetvenen felüli emberrel, aki egy több mint hatvan évvel azelőtti eseményt emlegetett, amit felrótt Istennek, mint amit szerinte neki nem lett volna szabad megengednie. Elteltek évtizedek, és ő a maga hitetlenségét, máig érvényes tagadását azzal köti össze, amit még mindig nem értett meg. “Megtanítalak téged az útra” azt is jelenti, képes vagyok Isten kezét fogva immár egy nagyobb összefüggésben, tágasabb perspektívában látni a saját életem eseményeit, nem csak a sérelmeim felől…
Emberek nagy pénzeket adnak ki pszichoanalitikus kúrákra azokban az országokban, ahol ezt megengedhetik maguknak. Ezek az analitikus kúrák mindig arra irányulnak, hogy megtalálják a lélekben, hol a seb, amit eltakart vagy talán el is tagadott az ember maga elől, mindenesetre nincs belőle szabadulása. Éveken át foglalkoznak azzal, hogy ki milyen sebeket és sérelmeket gyűjtött be a szüleitől vagy a testvéreitől valamikor a gyermekkorában, mert addig nem tud lelkileg ép emberként élni, amíg magával, a lelke mélyén hordott bajokkal egyenesbe nem jön.
Mai igénk azt mondja, az Úr előtt megálló ember megkapja a kegyelmet, hogy másként láthassa az elmúlt dolgokat! Átértékelődik, ami mögöttem van. Péter csak sírni tudott árulása felől, és joggal – a feltámadott Jézus pedig azt mondta neki, ha mégis szeretsz engem – akkor legeltesd nyájamat. És Péternek olyan lett ettől a nagy szeretettől az élete, minden úgy megváltozott benne, hogy az emberek az utcákra hozták ki a betegeket, hogy az arra járó apostolnak csak árnyéka is reájuk essen és meggyógyuljanak. “Megtanítalak téged az útra” – azt jelenti, hogy értem, a helyére teszem, ami elmúlt – s javamra van immár, ami megtörtént.
Végül a legszebb ígéret: “….szemeimmel tanácsollak téged.” Isten szemét háromszögbe foglalva szokás bizonyos templomokban a legmagasabb pontra elhelyezni, amely szokás mögött az a szándék áll, hogy el ne felejtsék a hívek: ő mindent lát. Ez így is van – de lélektanilag az arc nélküli szem csupán a hideg megfigyeltetést fejezi ki. Néznek, ezért jól kell viselkednem… “Isten szeme mindent lát, el ne lopd a léniát!” – írtuk fel gyermekkorunkban iskolai vonalzónkra. Megfigyelhetjük viszont kisgyermekeknél, akár három-négy éves korukban is: csak rátekintenek a szüleikre, s arckifejezésükből már értik, azok mit gondolnak vagy mit éreznek. Helyeselnek, éppen értetlenek, vagy most haragszanak valamiért. Nem is kell szólni a szülőnek – a gyermek érti az arc üzenetét…
A „…szemeimmel tanácsollak téged” ilyesmit jelent. Isten mindig teremt az ember élete köré egy atmoszférát, amiben ott rejlik az ő „arcának” helyeslő vagy helytelenítő kifejezése. Amikor valaki körül megromlik a levegő, mindenki ellenséges vele, akkor jó abban észrevennie Urunk üzenetét, nem pedig csak az emberek vélt tévedését, hogy már megint nem jól értenek bennünket és félreismerik a mi csodálatos képességeinket…
A kép, hogy „szemeimmel tanácsollak téged” egy leheletfinom útba igazítást jelent, amikor is Urunknak mintegy a tekintetéből, a felénk forduló „arcából” kell kiolvasnunk, mit gondol felőlünk. Nagyon is érdemes ezzel foglalkoznunk, mert jöhetnek olyan életszakaszok, amikor már nincs módunk az ő tekintetét vizsgálgatni, úgy felgyorsulnak velünk az események. Visznek magukkal, s nem lehet többé saját döntéseket hozni, minden csak megtörténik már velünk.
Vannak áldott, csendes idők is, amikor még elmélyedhet az ember. Ilyen a templom csöndje, ez a mostani óra is. Ilyen lehet a saját, bibliás áhítatunk, odahaza csendes perceinkben, amikor rászánjuk az időt, hogy vizsgálgassuk az ő “tekintetét.” Meg lehet érteni, nagyon is észre lehet venni Isten gyermekeinek, miként tekint ránk mennyei Édesatyánk! Helyeslését segítő jelek követik – amikor viszont nem járunk jó úton, üzennek a körülmények: ember, ébredj fel, nem jó irányba mész…!
Böjt első vasárnapján más az ünnepünk, mint a többi alkalommal. Befelé fordulnunk, lehajtjuk fejünket és megvizsgáljuk magunkat. Képesek vagyunk-e még az önkorlátozásra, vágyaink és törekvéseink szüneteltetésére, egyszóval a lelki értelemben vett böjtre. Mert ha igen, akkor az első az lesz, hogy nem takargatjuk többé a vétkeinket, nem tagadjuk el azokat és nem kenjük másokra. Megkönnyebbedést hoz az őszinteség – mintha mázsás kövek esnének le rólunk – meg fogjuk tapasztalni! Elismerni részünket abban, ami elromlott bennünk és körülöttünk – milyen könnyű ezt kimondani. Megvalósítva minden konzekvenciáival együtt viszont már világfordító erő. (Mát 21,21-22) Azt is megkapjuk majd ezen a réven, hogy ő valóban érlel, azaz bölccsé tesz minket, s megtanít az útra. Arra, ami még előttünk van, de arra is, ami már elmúlt, mögöttünk van. Érteni fogjuk, éspedig jól és a javunkra. Hogy aztán elérkezhessünk a mindennapok legszebb áldásához: ő minket a immár a “szemeivel tanácsol” – mi pedig pontosan tudjuk, mikor mit üzen számunkra. Így is legyen! Ámen.
