Igehirdetések

A szív békességét keresve

Igehirdetés 2011. április 3.

A szív békességét keresve

 

Lekció: Mát 19,16-26
Textus: Zsolt 143,5-10

„Visszaemlékezem a régi napokra, végiggondolom minden tettedet, elmélkedem kezed alkotásain. Imádkozva nyújtom feléd kezem, lelkem utánad eped, mint a kiszikkadt föld….

Hadd halljam minden reggel, hogy hűséges vagy, hiszen benned bízom! Ismertesd meg velem, melyik úton járjak, mert hozzád vágyódik lelkem…. Taníts akaratod teljesítésére, mert te vagy Istenem! A te jó lelked vezéreljen az egyenes úton!”

 

Imádkozzunk!

Köszönjük Urunk, hogy bizonyosak lehetünk, te minden imádságunkat meghallgatod és számon tartod akkor is, ha nem teljesíted minden kérésünket – hiszen jobban tudod nálunk, mire van valóban szükségünk. Szeretnénk most oltalmat találni szárnyaid árnyékában, ezért hozzád hozzuk magános szívünket. Te pontosan tudod, mivel akarod táplálni népedet, milyen lelki kenyérrel. Add meg nekünk, hogy mi is értsük és felfogjuk igédet, s békességet találjunk általa. Jézusért kérünk, hallgass meg minket! Ámen.

 

Igehirdetés

Emberi utunkon akadnak olyan időszakok, amikor keressük a belső békét, a szív békességét – de nem találjuk. Az ilyesmi nem mindig látszik az emberen kívülről, magunk azonban, akik átéljük, annál jobban tudunk róla – bent, a szívünkben. Sok oka lehet a békesség hiányának, egymástól egészen eltérő, vagy akár ellentétes dolgok is.

Békétlen lehet az ember szíve egy kudarctól, amit elszenvedett valamiben, s ami aztán szégyenkezéssel tölti el. Nehéz tőle szabadulni, jön az ilyesmi az ember után néha évtizedeken át. Aztán lehet a belső béke hiánya túl sok tehertől, amikor nagy felelősséget hordozunk, s érezzük, túl sok múlik a döntéseinken. De nem mindig tudjuk, hogy egy-egy fontos dologban mi is lenne a helyes döntés. Amint mondani szokás, ha túl magas rajtunk az „aktuális terhelési szint”, akkor az sok belső békétlenséget, egyensúlytalanságot okozhat, s kárára lehet emberi kapcsolatainknak is. Aztán hordozhatjuk, mert ez is eljöhet az életünk útján bármikor, egy veszteség, egy gyász súlyát is, amikor hónapokon vagy éveken át vagyunk szomorúak, s nem találjuk szívünk békéjét, a belső egyensúlyt. Vagy ott lehet a tökéletesség utáni vágy, a perfekcionizmus is, amint a gazdag ifjút valami ilyesmi hajszolhatta – s az is lehet, hogy egy kísértés jön az ember után. Milyen tömör és sokat mondó a magyar „kísértés” szó: kifejezi, hogy jön utánunk egy lehetőség a maga meg-megújuló csábításával. Szenvedélybetegek tudnának erről sokat beszélni – ám alighanem mindenki ismeri valamilyen mértékét ennek saját életéből is.

Nem tudjuk, hogy a 143. Zsoltár írója pontosan mitől szenvedett, de hogy ő sem találta a belső békességét, az biztos. Ezért kéri Istent, hogy figyeljen imádságára, és így könyörög azért is, hogy „ne szálljon vele perbe” az Úr, mert ha itt pontos jogi tárgyalásra kerülne sor, akkor ő biztosan nem járna jól. Egyszóval nincs rendben az élete, úgy is mondhatjuk, hogy egy mélyen maga alatt lévő ember imádsága ez, amiben azonban mégis olyan fontos fázisok, szakaszok követik egymást, amiből mi, mai hívek is erőt meríthetünk a belső békességünkért való harcban. Az első mindjárt egy sajátos mozzanat, ami ugyan mélyen emberi dolog, mégis viszonylag ritkán gyakoroljuk. „Visszaemlékezem a régi napokra, végiggondolom minden tettedet, elmélkedem kezed alkotásain” – olvassuk. Igen, ez a megtorpanás pillanata. Ritka, mert általában visz bennünket a lendület, sínen van az életünk, s haladunk rajta előre. Itt pedig arról van szó, hogy megáll az ember és emlékezik. Nem siet sehova, nem kötik le az újabb és újabb események, nem keresi az újdonságokat és az élményeket – hanem csendben van és emlékezik. Igen, ehhez meg kell torpanni, ki kell zökkenni a napi rutinból. Annál is inkább, mert itt nem úgy általában az emlékezésről van szó, azt szoktuk mi tenni magunktól is. Itt olyan emlékezésről van szó, ahol az ember nem csak a megtörtént eseményeket idézi fel, hanem megérti az események mélyebb összefüggéseit is.

A görög mitológiában a múzsák, vagyis a művészetek édesanyja Mnémoszüné, akinek a neve azt jelenti, hogy Emlékezés. A görögök azt nevezték művészetnek, amikor az „emlékezésből” lesz valami, kijön belőle egy értelmes és szép dolog, egy alkotás. Valami, ami addig nem volt. Gyarapodik a világ, létrejön valami, ami ajándék mások számára. A zsoltáros sem egyszerűen emlékezik, nem csupán felidézi a régi dolgokat, hanem Isten tetteit gondolja végig, s az ő kezei alkotásain elmélkedik. Ez annyiban több az egyszerű emlékezésnél, hogy nem marad ki belőle a legfontosabb: maga Isten. Mert őt azért gyakran kifelejtjük életünkből. Számba vesszük a magunk erőfeszítéseit, sikereinket és kudarcainkat – de elfelejtkezünk róla, akitől pedig mindent kaptunk. Még azt is számba vesszük, hogy ki segített az erőfeszítéseinkben s ki állta az utunkat, de hogy őket vajon ki küldte oda segítőnek, vagy éppen bajok okozójának, arról már ritkán emlékezünk, s szinte sosem elmélkedünk.

Hát ehhez kell megtorpannia az embernek, s ha ezt teszi, helyesen jár el. Az ilyen emlékezésből valóban lehet új és jó. Olyasmi is, ami szép és hasznos, akár egy műalkotás, ami sokak örömére szolgál. Magunknak biztosan javára lesz, ha tudunk csöndben maradni s Isten tettein úgy elmélkedni, hogy abban a csöndben megszülethessen az új és jó.

Csak egyetlen példát hadd említsek. A minap egy természetfilmet láttam, amin az úgynevezett tengeri horgászhalat mutatták be a film alkotói. A dolog érdekessége abban áll, hogy évmilliókkal az első emberi horgász megjelenése előtt a Teremtőnknek, nyilván jó kedvében – tetszett alkotni a sok-sok állat között egy olyan halat is, amely a feje mögötti részből egy szemmel alig látható, vékony és hajlékony csonton át a testéből erre a célra kinövesztett, valóságosnak tűnő “kukacot” tart a szája elé. Az ott mozog, tekereg, pedig az ő testének a része – ám ő ezzel a (látszólag nem hozzá tartozó), mozgó testrészével csalogatja magához az áldozatait, amiket aztán, ha elég közel jönnek  bekap, s jóízűen megesz. Az ember elmélkedik Isten alkotásain, fantáziája és ötletessége gazdagságán, s ha más nem jutna eszébe erről az ő különös művéről, hát az bizonyosan, hogy “nahát, ezt nem is gondoltam volna.” Igen, az ő teremtő kezének vannak egészen különös és teljesen váratlan, egyedi megoldásai, olyasmik is, amiket mi nem is gondoltunk volna, amiről az mondanánk, hogy „ilyen állat pedig nincs.” Jó lenne elhinni, hogy ha mi egy adott pillanatban nem is találjuk éppen a szívünk sebére és nyugtalanságára való gyógyszert, az ő találékonyságából bizonyosan telik egyedi és számunkra most még egészen elképzelhetetlen megoldás is! Ha pedig hitetlenek volnánk, emlékezzünk csak a horgászhalra – mert lám, ilyen is van, pedig mi nem is gondoltuk volna. „Visszaemlékezem a régi napokra, végiggondolom minden tettedet, elmélkedem kezed alkotásain.”  Isten megoldásai nagyon is meglepőek lehetnek!

A következő, megint csak figyelemre méltó lelki fázist a belső békességért való harcban így lehet megfogalmazni a zsoltáros példáját figyelve, hogy sóvárgás Isten után. „Imádkozva nyújtom feléd kezem, lelkem utánad eped, mint a kiszikkadt föld… Hadd halljam minden reggel, hogy hűséges vagy, hiszen benned bízom! Ismertesd meg velem, melyik úton járjak, mert hozzád vágyódik lelkem!” Így az imádkozik, aki már tudja, hogy az élete közepén tátongó ürességnek valójában Isten-alakja van. A „kiszikkadt föld” érzetéig sokan eljutnak, hiszen mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de a lelkében kárt vall? A mi igyekezeteink pedig valóban gyakran pont arról szólnak, hogyan lehet az egész világot is megnyerni. A lélektan szerint minden emberben ott a vágy, hogy mindenné legyen, amivé ember csak lehet. Ez a sóvárgás, mindenné lenni s mindent megszerezni arra sarkall, hogy lehetőleg felszippantsuk az egész világot, aminek aztán rendszerint az a következménye, hogy a világ az, ami magába szippantja a lelkünket, s belőlünk nem marad végül semmi… Vagy, ami ugyanaz, a nagy életéhség és élet-felszippantás következménye az elképzelhetetlen nagy sivárság, a kiszikkadt föld – a Semmi eljötte.

A zsoltáros azonban megtalálja a Semmi ellenszerét – ez pedig Isten hűsége. Akit nyomaszt a hiány, bánt az üresség, akinek már materializálódik az életében a Semmi, annak tanácsos reggelente arra gondolni, hogy Isten pedig igenis hűséges! „Minden reggel meg-megújul, nagy a te hűséged” – mondja egy másik helyen a zsoltáros, itt pedig így szól: „Hadd halljam reggelente, hogy hűséges vagy – hiszen benned bízom!”  Igen, rászorulunk arra, hogy minden reggel újra halljuk, hogy ő hűséges. Éppen azért, mert mi emberek nem vagyunk azok. Sem egymáshoz, sem magunkhoz, sem őhozzá – talán csak a rossz tulajdonságainkhoz. Azokhoz valami magyarázhatatlan hűséggel ragaszkodunk!

De akárhogy kiszikkasztottuk is saját világunkat, nem maradt már benne semmi élet – az ő hűsége mindent helyre tud állítani. Újra tudja kezdeni, ami félbemaradt, ki tudja pótolni, ami hiányos, és tud életet teremteni ott, ahol nincsen! Az már a mi dolgunk, hogy meghatározzuk, mit állítunk életképzeletünk középpontjába: a hiányokat, ami értelmetlen és üres, ami már eltűnt a szemünk elől s nem is lehet visszahozni többé – vagy pedig azt, ami van, véglegesen és igazán: ez pedig Isten hűsége. “Én veled vagyok” – mondja az Úr Mózesnek, amikor arra hivatkozik, hogy nem tud beszélni. Ott leszek melletted: az én hűségem érvényes. Igen, ha van biztos pont a világban, a magunk és a mások mulandósága mellett – akkor az Isten hűsége. Halljunk róla minden reggel!

Végül még egy mozzanat: útmutatást kérni és elfogadni. „Ismertesd meg velem, melyik úton járjak, mert hozzád vágyódik lelkem… Taníts akaratod teljesítésére, mert te vagy Istenem! A te jó lelked vezéreljen az egyenes úton!”

Ezek olyan könyörgések, amikhez nincs mit hozzátenni. Ezeket a szavakat egyszerűen el kell mondanunk a szívünkből, s csodák történnek. Ő meg fogja ismertetni velünk a maga útját – vagyis elfogadjuk, hogy vele minden más, mint nélküle,  s nem is akarunk már többé nélküle járni. Néha látni városunk utcáin idegeneket, akik mennek az utcán, de rá van írva az arcukra, hogy nem tudják, jó felé mennek-e vagy sem. Elég sok ilyen lelki arc van a világon. Emberek mennek az úton, élik az életüket, de közben nem tudják, arra kell-e menjenek, vagy sem. Akivel azonban ő megismerteti az ő útját, annak nincs bizonytalanság a lelkében. Pedig ő is tudja magáról, hogy meg fog öregedni, hogy eljöhet a betegség s talán a szenvedés sem kikerülhető, a mulandóság pedig végképpen nem – mégis biztosak a léptei, mert egy nála nagyobb hűség őrzi azokat a lépteket. Valaki megmutatta neki az utat, az ő útját, s azóta már nincsenek igazán fontos nyitva maradt kérdései.

Taníts akaratod teljesítésére – ez ugyanaz más szavakkal. A legszebb változat azonban így hangzik: „A te jó lelked vezéreljen az egyenes úton!” Egyes teológusok azt állítják, hogy Lukács evangélistánál szólal meg először a Bibliában a Szentlélekért való könyörgés és a róla való beszéd, de ez tévedés, hiszen már a zsoltárokban is számtalanszor hallunk Isten Lelkéért való imát. „Tiszta szívet teremts bennem, ó Isten, és az erős Lelket újítsd meg bennem” mondja Dávid bűnbánati imájában, az 51. zsoltárban. Itt pedig azt olvassuk, hogy „A te jó Lelked vezéreljen az egyenes úton!” – lehet ennél szebben könyörögni az igaz életért? Alig hiszem. Kövessük a zsoltárost ebben az imában, s csodálkozva fogjuk tapasztalni, hogy meghallgatásra fog találni kérésünk!

Megtorpanni és emlékezni, elmélkedni Isten tettein – igen, itt kezdődik minden! S következik belőle, hogy ami lehetetlen embereknél, az üdvösség – az lehetséges Istennél, amint a gazdag ifjú történetében is hallottuk. A magunk kiszikkadt életét, ürességünket és pusztává lett lelkünket odavinni hozzá, hogy megtölthesse hűségével – így lesz belőle élet és vigasztalás. Kérni tőle még a további vezetést is: „A te jó lelked vezéreljen az egyenes úton!”  És meg is fogja velünk cselekedni, bizony meg. Így legyen! Ámen.

 

Imádkozzunk!

Istenünk, köszönjük neked, hogy Jézusban azt mondtad ennek a világnak, aki tehozzád jön, azt semmiképpen ki nem veted. Légy áldott, hogy tehozzád jöhetünk békétlen szívvel és önmagunkat keresve is, és ilyen állapotunkban is drágák vagyunk előtted. Köszönjük, hogy különösen is gondod van azokra, akiknek össze van törve a szíve, és bár a kevélyeknek ellene állsz, az alázatosoknak kegyelmet adsz. Köszönjük, hogy te nem csak az örökkévaló hajlékokban akarsz nekünk otthont adni, hanem azt akarod, hogy itt, ezen a földön is otthonosak legyünk, még a saját bőrünkben is, és családunkban és embertársaink között egyaránt. Segíts erre minket tőled áthatott, méltó emlékezéssel, amiben új és jó dolgok születhetnek, a te hűséged újra megtalálásával és tőled elkért és elfogadott vezetéssel, hogy a te jó Lelked vezérelhessen minket az egyenes úton. Így áldd meg a most következő hetet, munkánkat, igyekezeteinket és adj nekünk egymás iránt tőled való szeretetet. Ámen.