Igehirdetés 2011. május 1.
Az életadás kínja és csodája
Lekció: Péld 31,10-31
Textus: Ján 10,27-28
„Az én juhaim hallják az én szómat, és én ismerem őket, és követnek engem. És én örök életet adok nekik, és soha örökké el nem vesznek, és senki ki nem ragadja őket az én kezeimből.”
Imádkozzunk!
Istenünk, megköszönjük az elmúlt éjszaka pihenését, és testi-lelki erőnket, egészségünket, ami mind a te ajándékod. Megköszönjük a vasárnap áldását, és a drága hitet, amit te oltottál a szívünkbe s amely, íme, idehozott most bennünket. Szükségünk van indításaidra, amit egyedül te adhatsz igédben és Szentlelked által azoknak, akik figyelnek rád. Jöjj el most hozzánk, ne hagyj minket magunkra. Vigasztald a szomorúakat, intsed a tévedezőket, és erősíts mindnyájunkat, hogy a tiéid lehessünk és Megváltó Jézusunk által örökre azok is maradhassunk! Ámen.
Igehirdetés
Május első vasárnapján anyák napja van, amikor megemlékezünk azokról, akik világra hoztak bennünket, férfiakat és nőket egyaránt. Méltó, hogy e napon elhangozzék a „Derék asszony dicsérete” – a pár versszak a Példabeszédek könyvéből, ami felsorolja az édesanyák erényeit. Csupa olyan tulajdonság, ami egy család életét otthonossá teheti – gondoskodás, előrelátás, jó szív és szorgalmas munka. De azt is tudjuk, hogy az asszonyi élet a rengeteg házimunkán túl, amire egy családi otthon fenntartásában szükség van, hallatlan érzelmi terheket is el kell hordozzon. Az édesanyák fizikailag szinte rabszolga-munkát végeznek, amíg csak egyetlen gyermeket is felnevelnek, eközben mégis állandóan figyelnek gyermekük lelki rezdüléseire, nyomon követik a fejlődése legkisebb jeleit is. Mindemellett meg kell osszák magukat férjük és gyermekeik között, ami nem egyszerű feladat. Van mit megköszönnünk, amikor ünnepelünk – ha pedig már elment az élők közül, áldjuk emlékét haló poraiban is.
Pedig még nem is említettük a legfontosabbat: az életadás kínját és csodáját. Mi férfiak csak messziről követjük azt a kilenc hónapot, amire az asszonyok már kislány koruktól fogva készülnek, és amiről egymás között olyan elmélyülten tudnak beszélgetni. Teremtőnk akaratából a nők kapták a szép és nehéz feladatot, kihordani a parányi életet, vigyázni rá éjjel és nappal, aztán világra hozni sok félelem és fájdalom közepette. Anyák napján azt köszönjük meg, ha még személyesen egyáltalán megtehetjük, hogy valaki szenvedett értünk, s hordozta életünk minden testi-lelki gondját éveken és évtizedeken át. Eszünkbe juthat Áprily Lajos gyönyörű pár sora, amit öregkorában, már visszatekintő lélekként így fogalmazott:
„Hosszúra nyúlt az út, anyám,
Sok volt a seb, s a béke késett.
Ma mégis, mégis köszönöm neked
Világra szülő szenvedésed.”
Igen, anyák napján az életadás, a kín és csoda előtt tisztelgünk, amit nem is értünk egészen. Csak hálásak vagyunk érte – ha szeretjük az életünket… Földi életünk a maga mivoltában kétes vállalkozás – az előbbi versben is ott bujkál a kétely: megérte-e végigjárni a hosszú utat – hiszen sok volt a seb, és a béke késett… Minden életúton sok a zúzódás, s kevesen akadnak, akik elmondhatják, megtalálták a békét. A sebek még csak érthetőek, hiszen mi emberek akaratlanul is megbántjuk egymást. Ahol ráadásul érdekek is ütköznek, és ilyen is gyakran megesik, ott harc is van – a harcban pedig sebek keletkeznek… De miért nem találjuk a békét? Miért nem értjük saját utunkat, miért van annyi elégedetlenségünk magunkkal is, másokkal is – s talán magával az élettel is?
Minden bizonnyal azért, mert életünket önmagában szemléljük. Felsoroljuk például ifjúkori álmainkat, aztán mellétesszük a felnőttkor be nem teljesült valóságát – s ebből tényleg ritkán terem béke. Nem is beszélve a világ sok komiszságáról, amit senkinek kikerülnie nem lehet: sem úgy, hogy maga ne okozna ilyesmit, sem úgy, hogy ne kellene ilyet másoktól elszenvedjen. Amiben akad persze sok félreértés is, s tulajdonképpen mosolyognunk kellene, amint rájövünk – de van az életben sok-sok igazi önzés, gondatlanság és oda nem figyelés is, el egészen a szeretet hiányáig – amiről pedig jól tudjuk, hogy „szeretet nélkül csak őrjöngeni lehet.” (Hamvas B.)
Amikor az ember életét mintegy önmagában nézi, elszakítva attól a hatalmas távlattól, ahová csak fizikailag is tartozunk, akkor szükségképpen élete hiányosságaival és kudarcaival szembesül. Embernek lenni ugyanis azt jelenti, hogy kudarcot vallani – és ne áltassuk magunkat, hogy ránk ez nem vonatkozik, mert parányi őszinteséggel egyetlen másodperc alatt fölfogjuk, miről van itt szó. Mindenki kudarcot vall előbb vagy utóbb, éspedig a legfontosabb téren: lényünk igazi, hiteles mivolta dolgában. Önmagában szemlélve ennyit látunk magunkból, hogy kudarc – feltéve, ha őszinték vagyunk s nem élünk öncsalásban. Egy öreg fizikus barátom arra hívta fel figyelmemet, hogy a testünkben keringő vér egyik legfontosabb eleme, a vas, mint olyan, három-négymilliárd évvel ezelőtt keletkezett a világűrben egy szupernova robbanás alkalmával… Amikor kezünkre tekintünk, nem csak a születésünk óta eltelt néhány évtizedet szemlélhetjük: a vérben lévő vas által itt rejtőzik bennünk további három-négymilliárd év…! S ez még csak fizikai létezésünk távlata – nincs szó benne lelkünkről, ami ezerszer bonyolultabb és csodálatosabb ügy.
Meg kell hát találjuk a méltó értelmezési keretet: amiben mivoltunk arra a horizontra áll, ami méltó eredetéhez – vagyis teremtményi mivoltunkhoz. Ez a „keret” pedig abban áll, hogy az ember számára tényleg értelmezhetetlen a saját létezése, amennyiben ezt leszakítjuk eredetéről és gyökeréről, a teremtő isteni szeretetről. Létezésünknek csak Istennel együtt van értelme, mert ő alkotott, tőle jövünk, hozzá térünk haza. Egyedül ő tud minket vigasztalni magánosságunkban, fölemelni elkeseredésünkben – mert ő minket a maga számára teremtett. Semmi csodálkozni való azon nincs, hogy elszakadt állapotunkban előbb vagy utóbb szomorúak és magánosok leszünk, tébolyokba tévedünk – mert ez nem is lehet másként. Milyen lesz a fa, amit gyökerestől kiemeltek a földből, hogy múzeumban, üveg mögött tartsák? Kizárólag száraz és élettelen. Ilyenek vagyunk, mi Teremtőnk szeretete nélkül. Eredeti és valódi közegünk az élő Isten, aki nélkül az élet csak kiszáradni és elmagányosodni tud, meg őrületekbe szaladni – még akkor is, ha amúgy minden „sikerülne” is.
Ezért jól tesszük, ha anyák napján egy másik, még fontosabb életadó felé fordul figyelmünk, aki persze valójában a fizikai életünket is adta: ő tud és akar velünk közölni egy még értékesebb életet, aminek fizikai létezésünk csupán edénye. Így szól ma hozzánk: „Az én juhaim hallják az én szómat: én ismerem őket, és ők követnek engem. Örök életet adok nekik, és soha örökké el nem vesznek: senki ki nem ragadja őket az én kezeimből.” (Ján 10,27-28) Ez az élet így azzal veszi kezdetét, hogy emberek meghallják e másik életadó, Krisztus hangját. Semmi nem pótolhatja ezt az ember életében: jöhetnek jó évek, amikor minden sikerül, és rosszak, amikor minden elvész – egyik sem elég ahhoz, hogy mi az örök életet megértsük és megtaláljuk. Ehhez meg kell hallani Krisztus hangját, aki „előttünk megy” – ahogy az ókori pásztor is előtte ment nyájának. Ő megjárta a kísértéseket és győzött; a szenvedést, halált, sőt a kárhozatot is, s aztán felment az Atyához, az örök dicsőségbe – igen, az ő élete már végigjárt, az Atyánál lévő, örök élet! Minket ő maga, az ő tiszta hangja szólongat! S akinek lelke az ő rezgésszámán működik – a prófétalelkek engednek a prófétáknak (1Kor 14,32) – az rárezdül hangjára, amint a hegedű húrja is megpendül a harangszóra…
Talán nem is ebben a templomban hallottuk először a hangot, ami az örök életről szólt – s a szívünk rárezdült. Hallottuk olyantól, aki ismerte: a szüleinktől, talán éppen édesanyánktól – ezért valóban felelősség szülőnek, és ha lehet, még nagyobb felelősség édesanyának lenni. Mert ha megízleltük az igazi és örök életet, ha tudunk már róla, itt van a szívünkben – úgy mondanunk kell másoknak, de főleg azoknak, akik közvetlenül ránk vannak bízva. Így hallottak erről a tanítványok magától Jézustól – aztán ők elmondták másoknak, s azok is elmondták évszázadokon át másoknak, s a láncolat végén, íme: mi is meghallhattuk azt!
És ma is mondjuk, mert mondani kell: oly sok az élete gyökerétől elszakadt, szomorú és magános ember, akik közül a legtöbbet még valami káprázat is fogságában tart – hitető és hamis dolgok, amik elfoglalják az igazi élet helyét…
Aki viszont hallotta már a Jó Pásztor, a feltámadott Krisztust hangját, annak annyi a dolga, hogy kövesse őt. Nem azért beszél, mert hallani akarja a hangját, mint emberekkel annyiszor megesik – hanem ismer és tudja: igéje nélkül nem leljük meg az örök életet. Nem is lehet azt az ő szavai nélkül megtalálni. Ha ő szól hozzánk, nekünk kell azt megvalósítani: azért szól, hogy örök életünk legyen! Ezt jelenti, hogy “az én juhaim követnek engem.” Az embernek annyi örök élete van, amennyi megvalósított jézusi ige akad életében. Ezt soha nem késő elkezdeni – ma is lehet. S lehet hozzáfogni a legegyszerűbb, leginkább kézenfekvő dolgokban.
Egy szülő elmondta, saját gyermeke ripakodott rájuk, amikor hitvesével csúnyán osztozkodtak: nem szégyellitek magatokat, így beszéltek egymással előttünk! Ott összesen annyi volt a megvalósítás, hogy ezt így nem szabad többé – a beszédünknek és egymáshoz való viszonyulásunknak meg kell tisztulnia… És mivel ezt komolyan vették, jöttek később lényegesebb megvalósítások is életükben.
De megesik az is, hogy valaki mélyen megrendül saját mivolta felől: annyiszor hozzákezdett már a megvalósításhoz, és mindig ugyanott találja magát – gyengesége miatt. Még nem hitte el, hogy ami nála lehetetlen, az lehetséges Istennél – még csak maga próbálkozik, s az nem is sikerülhet. “Az én juhaim hallják az én szómat, és én ismerem őket, és ők követnek engem.” Haladjunk előre így, s növekedjünk a megvalósításban! Mindegy, hogy éppen előröl kell kezdeni, vagy lehet már valamit folytatni. Ő úgy ad nekünk örök életet, ha követjük – azaz a megvalósítás útján járunk. Ez néha nehéz ügy, mint egy gyermek születése – de megéri. Eljön a pillanat, amikor az anya “….nem emlékezik többé a fájdalomra, hiszen ember született a világra!” (Ján 16,21)
Végül pedig erősödjünk meg hitünkben, hogy ha ezen az úton járunk, soha örökké el nem veszünk, és senki ki nem ragadhat minket az ő kezéből. Ezt ő mondja nekünk, s ezért ez – igaz. Ő azt szeretné, ha mi e nagy ígéretet hittel hinnénk, és eszerint is élnénk – vagyis rátalálnánk a mennyei erőforrásra. Egy középkori várat ostromolt az ellenség, s azt gondolták, ha elterelik a patakot, ami a falak előtt folyt, egy idő után szomjan hallnak a várvédők. Nem tudták, hogy van ott a várban egy titkos, nagyon mély kút, aminek vizéből éveken át ihattak a várvédők. Ilyen életkút a jézusi ígéret azok számára, akik őt valóban követni akarják: „Én örök életet adok nekik, és soha örökké el nem vesznek, és senki ki nem ragadja őket az én kezeimből.”
Három lépcső, három tennivaló: hallani az ő hangját, mert mi a saját életünket sem értjük anélkül, amit ő mond nekünk. Az ember éljen azzal, amit Jézus mond: itt kezdődik minden! Aztán nem csak éppen hallani, hanem meg is valósítani, mert ő a mi cselekedeteink által építi életünket. „Félelemmel és rettegéssel vigyétek végbe a ti üdvösségeteket!” – mondja erről az apostol (Fil 2,12) – vagyis itt olyasmiről van szó, amit komolyan kell venni és meg is kell cselekedni. Ránk vár, hogy „végbe vigyük üdvösségünket”! Végül pedig mindezt nagy bizalomban és nyugalomban tehetjük, mint akiknek ásott kút van a falain belül: a tudás, hogy ő örök életet ad, s mi soha örökké el nem veszünk – senki ki nem ragadhat minket az ő kezeiből! Így is legyen. Ámen.
Imádkozzunk!
Mennyei jó Urunk, köszönjük az édesanyákat, a sok áldozatot, a vállalt szenvedést: a szeretet minden megnyilvánulását. Imádkozunk a helytállókért, hogy erejük ne fogyatkozzon: örömmel teljesíthessék tőled kapott hivatásukat. Áldd meg szívüket, hogy rád figyelve hordozhassák övéiket hűségben és szeretetben. Erősítsd meg őket hitükben, hogy örök életük van, senki ki nem ragadhatja őket kezeidből – mennyei Édesatyánknak pedig szeretetéből! Ámen.
