Igehirdetések

Több pünkösd

Igehirdetés 2011. június 5

Több pünkösd



Lekció: Csel 4,23-31
Textus: Csel 4,31

„Amint könyörögtek, megrendült az a hely, ahol együtt voltak, megteltek mindnyájan Szentlélekkel és bátran hirdették Isten igéjét.”

 

Imádkozzunk!

Istenünk, jó arra gondolnunk, hogy nem velünk kezdődött a te ügyed és nem is velünk fog véget érni, mi mégis teljes joggal vehetünk részt a te néped életében. Köszönjük kicsi életünket, s benne a feladatot, hogy végigjárjuk az utat, amit te szántál nekünk. Megvalljuk, néha egészen a magunk útjára térünk és elveszítjük vezetésedet. Azt is tudod, hogy sokszor ki sem látunk emberi érzéseink sűrűjéből, elborítanak minket a régi döntéseink következményei. De azt is tudjuk Urunk, hogy sok-sok ember életében kezdettél már újat, eljöttél hozzájuk a Jézus lelke, a Szentlélek által, és azt kérjük, velünk is tedd ezt a csodát. Segíts bennünket egészen és igazán jelen lenni, nyitott szívvel és megszólíthatóan, hogy a te igéd áldott élet-magvaiból egyetlen szemet se engedjünk most a földre hullani. Jézus nevében kérünk, hallgass meg minket! Ámen.

 

Igehirdetés

Ennek az igehirdetésnek az lehetne a címe, hogy „Több pünkösd.” Először is azért, mert bár valóban Péter első pünkösdi, azon az aratási ünnepen mondott jeruzsálemi igehirdetése volt, amikor hatalmasan kiáradt, háromezer lélek emberi megújulását munkálva a Jézus Lelke, és útjára indult az anyaszentegyház szent közösségének élete – mégsem ez az egyetlen híradás arról, hogy eljött a Szentlélek és valami egészen újat kezdett emberek életében. Ott volt előtte ez abban az emeleti szobában is, ahol a tanítványok még félve összebújtak, mi lesz velünk, ha mesterünk sorsára jutunk – aztán szélzúgás és lángnyelvek közepette eljött hozzájuk a Lélek, és mindent megváltoztatott. S ott volt e megrendítő esemény még számos további alkalommal is a gyülekezet életében. Ilyen „Szentlélek-eljötte” történet mai igénk is, amiben egyenesen azt halljuk, hogy megrendült a hely, ahol együtt voltak, s megtelve Szentlélekkel bátran kezdték el szólni azt, amit Istent mondott nekik. A pünkösd nem egyetlen esemény volt, hanem egész esemény-sorozat, s ezért ilyen értelemben nyugodtan beszélhetünk több pünkösdről.

De lehet ennek a mai igehirdetésnek ez a különös címe, hogy „Több pünkösd” azért is, mert bátran hihetjük, maga Isten is azt akarja, nekünk évente ne egyetlen pünkösdünk legyen, hanem éljünk benne a szentlelkes folyamatban, amikor ő maga mindig újra eljön hozzánk. Legyen ezen a pünkösd előtti utolsó vasárnapon is az a vágyunk, hogy ma is jöjjön csak el a Szentlélek, ma is változtasson csak meg valami fontosat az életünkben. Évente egyetlen, ünnepi pünkösd helyett legyen inkább „több pünkösd”, sőt, legyen sok-sok pünkösd az életünkben!

Mert hát mi is történt ott valójában, ahol eljött a Szentlélek? Színes a kép, éppen a „több pünkösd” miatt – hiszen minden szentlelkes történetnek megvannak a többletei, mindegyikből kaphatunk valami fontosat. Itt például azt, hogy nem feltétlenül kell egybeessen a mi emberi-érzelmi állapotunk a hitbeli-szellemi állapotunkkal. A tanítványok ott és akkor éppen kidobott és megfenyegetett emberek voltak, akiket az ország legfontosabb vezető testülete, a hatalmas erkölcsi tekintéllyel bíró Nagytanács bírósággá alakulva kihallgatott, majd megfenyegette őket és elzavart maga elől. Ott volt a tanácskozáson Annás és Kajafás, meg a főpapi család valamennyi tagja (Csel 4,6), s e testület minden további nélkül halálra is ítélhette volna őket, amint azt Jézussal meg is tették másfél hónappal azelőtt. Aki ettől a félelmetes testülettől dorgálást és fenyegetést kapott, az nem számított többé elsőosztályú állampolgárnak, feddhetetlen embernek, hanem közellenségnek, bűnözőnek volt tekinthető, s így is néztek rájuk az emberek. Nem érezhették magukat nyugodtnak, sem biztonságban lévőnek. Mégis „egy szívvel és egy lélekkel felemelik a hangjukat Istenhez” s Dávid zsoltárát éneklik a Szentlélek által – mert az ember lehet kellemetlen helyzetben, lehet fenyegetettségben és akár üldöztetésben vagy más bajban is, ám a Jézus Lelke elvégezheti benne, hogy hitbeli szinten egészen másként érezze magát.

Kiderül az Apostolok Cselekedeteiből, hogy lehet patkányok lakta mélybörtönben, kalodába szorított lábbal éjfélkor zsoltárt énekelni, mint az Filippiben történt, és ugyanígy lehet egészen jó körülmények között, elkényeztetett királyi udvarban ebéd utáni szórakozásként vándorfilozófusokat, vallási megszállottakat mutogatni a vendégeknek, egy kicsit játszadozva velük, hátha mondanak azért valami figyelemre méltót, mert teli vagyunk kérdéssel és bizonytalansággal, mint azt Félix helytartónál látjuk. Az ember érzelmi állapota, ami a helyzetéből következik, nem feltétlenül kell egybeessen a hitbeli-erkölcsi állapotával, mondjuk így, a lelkiismeretének érzéseivel. Sőt, ha a Szentlélek eljön, akkor azonnal különbség támad a kettő között: üldözött és megfélemlített szívű emberek büszkén emelik fel a fejüket, amint a tanítványoknál is látjuk. De nyugodtan folytathatjuk ezt a sort így: különböző vágyak tüzében égő emberek a Szentlélek által elkezdik magukat szabadnak érezni, pedig a vágyaik nagyon erősek voltak addig, amíg a Szentlélek nem jött el hozzájuk. Vagy: olyan emberek, akik egy betegség fenyegetésében az elmúlás rettenetében éltek, a Szentlélek által, ha közel engedik őt magukhoz, elkezdenek belepillantani az örökkévalóságba, Isten közelségébe és onnan kezdve már nem rettegnek többé, hanem azt látják maguk előtt, ami „sokkal inkább jobb.” (Fil 1,23)

Nagyszerű dolog tehát, ha a Szentlélek eljöhet, mert nagyszerű változásokat munkál bennünk, emberekben – és most szánjunk ezért arra egy kis figyelmet, mi minden is tette lehetővé a Szentlélek eljöttét ott, azokban az időkben.

Ezek az emberek először is jól láthatóan benne álltak a hagyományban. Szó szerint idézik az Ótestamentum legfontosabb igéit, amit kizárólag azok tudhattak, akik vették maguknak a fáradtságot, és eljártak a zsidók tanházaiba, ahol egyáltalán megvoltak azok a szent iratok, ők maguk pedig számtalan órát pazaroltak arra, hogy kívülről megtanuljanak ótestamentumi idézeteket, sőt, egész bibliai könyveket is. Ma a „hagyomány” szitokszónak számít, minden második reklám azzal kezdődik, hogy ami hagyományos, az rossz – bezzeg itt a mi vadonatúj termékünk, ami mindent megold. Azt is tegyük hozzá, hogy az emberi én, az individuum fontosságának ma példátlan növekedésével egyenes arányban csökken mindenhol a világban a hagyomány megbecsülése. Ma az ember egyéni énje lassan az egyetlen szentségesnek számító tényező – ezért az egyént minden létező jog megilleti. A hagyomány viszont azt mondja, ne csak magadra tekints: mások is vannak a világon – élj nyitott szívvel és szolidaritásban, közösségben a többiekkel – s pont ez nem kell, ha emberek egyetlen valóságot ismernek el, egyéni jólétüket. Azért oly hagyományellenes ma a világ, mert az igazi hagyomány nagyon is rápirít az egyén gátlástalan önérvényesítésére, s azt tanítja, hogy egymást úgy kell szeretnünk, mint saját magunkat!

A tanítványok nem csak a saját kis világukban éltek, hanem órák százait szánták a szent hagyomány, a régi igazságok, az akkor létező Biblia tanulmányozására – s éppen ez nyitotta ki szívüket érdekeik védelmének tudományán túl valami sokkal többre. Bárcsak nekünk is lenne hitünk és szorgalmunk ennyi fáradtságot és időt szentelni a szent iratok tanulmányozására – mert az majd kinyit bennünket is egy magasabb világ számára!

Aztán feltűnik, hogy nem csak szó szerint tudják idézni a szent iratokat, hanem tudnak Isten akaratáról és komolyan veszik azt. Jézus perét és szenvedését úgy fogalmazzák maguknak, mivel megértették az ézsaiási igéket a Szenvedő Igazról, az Úr Szolgájáról, hogy Heródes és Pilátus ugyan megegyeztek egymással, vagyis mind a zsidók, mind a pogányok egyenlő arányban felelősek a haláláért, itt azonban végül is csak az történt meg, „…amiről a te kezed és akaratod eleve elrendelte, hogy megtörténjék.” (Csel 4,28) Ez visszamenőleges hitbeli értelmezés, amit utólag fogalmaz meg magának a tanítványi sereg a Jézussal történtekről, mert az eleve elrendelést nem lehet előre, a jövőre szóló jóslás céljára alkalmazni. A jövendő mindig nyitott, hiszen „a fiak szabadok” (Mát 17,26), ahogyan Jézus mondja – de a fiak arra is szabadok, s ez nagyon fontos, hogy hitben másként értsenek lényeges dolgokat a történtekből.

Hány embertől hallani, hogy keserűségeken át vezette őket életük útja, s mégis eljött a pillanat, amikor már nem azt látták, hanem sokkal inkább a jót, amit abból az egykor oly keserves dologból számukra Isten kihozott! Elmondtam már az idős asszony szavait, aki a gyülekezetünkhöz tartozott s egész életében a szőlőjét művelte. Elmúlt hetvenöt éves, amikor eltörte a karját s nagyon sírt, hogy nem fogja tudni kapálni a szőlőjét. Aztán pár hét múlva kisimult arccal azt mondta, a kartöréséből megértette, nemsokára nem csak szőlőjétől és a kapálástól kell tudni megválnia, hanem földi életétől is, s immár hálás Istennek, hogy ily szeretettel készítgeti szívét a nagy változásra!

Igen, eljön a Szentlélek, s ad újraértelmezést, de csak ott, ahol számolnak Isten akaratával s azt komolyan is veszik. Ahol még az élet sodrása fontosabb, úgy rohannak a boldogság után, hogy Isten akarata szóba sem jöhet, csak sikeres és sikertelen életmanőverek vannak, nem keresik, nem kutatják azt – ott nem jön el a Szentlélek! Csak ott jön el, ahol emberek tudják lehajtani a fejüket és alázattal keresik és elismerik az ő akaratát: mert az üdvözítő akarat, sőt, az egész világmindenség alapja! E nélkül beszűkül az ember élete, mégpedig a boldogság reménytelen hajszolására – hiszen mihelyt elérünk valamit, azonnal megint továbbiakat hajszolunk. Pontosan úgy áll a dolog, ahogyan a költő, Schiller mondja:

 

„A szűk körben szűkül a lélek is,

Ha célja nagy, az ember nő vele.”

                                                    (F. Schiller: Wallenstein, ford. Kálnoky L.)

 

Igen, nyissa csak ki az ember a szívét és értelmét a tőle telhető legtágabbra, fohászkodjon csak neki a lehetetlennek – és keresse Isten akaratát. Ez a nagy cél! S ha célja nagy, az ember nő vele. Amint az ember kinyitja szívét oly valóságra, mint Isten akarata, úgy igazán, nem pedig csupán igazolásul és nem csupán önmaga megnyugtatására, hanem követni való akaratként – ott ezzel együtt nő majd az ember maga is!

Végül azt látjuk, ott jön el a Szentlélek, ahol imádkoznak. Vannak a földkerekségen területek, ahol szinte sosem hull eső, s ezek a területek elsivatagosodnak. Ilyen vidéken minden csak homok vagy kő, s gyakorlatilag alig lehet életben maradni. Ehhez hasonlít a lelkünk, amikor hiányzik belőle az imádság – olyanná lesz, mint egy kiszáradt táj. Ebben az állapotunkban kegyetlenül önzők és egyszersmind kérlelhetetlenül ítélkezők vagyunk. Szükségünk van arra, hogy egymásra kenjünk minden bajt, s így leszünk végtelenül magánosak és lélekben elszigeteltek is. Minden csikorog, mint az ember fogai a homokviharos sivatagban. Nem megy az élet, mindig feszültek és dühösek vagyunk, éspedig kizárólag azért, mert nincs “áldott enyhelyünk” – hiányzik a lélekből az imádság. Mint az életadó eső a sivatagból… Az első tanítványok mindig imádkoztak, olvassuk csak el e szempontból a Cselekedetek könyvét! Amikor diakónusokat választottak imádkoztak, amikor útra engedték Pált, a tengerparton letérdelve imádkoztak – s még sok hasonló pillanatról tudósít a könyv. Átjárta életüket az imádság: nem voltak profán pillanataik, mindig és folyamatosan Isten jelenlétében éltek! Nem is az imádság járta át életüket, inkább imádságos állapotukba csordogáltak bele életük apróbb s nagyobb eseményei…!

Összefoglalva tehát eljött hozzájuk a Szentlélek, mert tudtak benne élni a hagyományban, otthonosan mozogtak a Szentírásban: ez volt a belépő. Ami valóban időt és szorgalmat igényel – ám nagyon megéri! Aztán figyeltek Isten akaratára, értették és komolyan vették azt – ez volt a folytatás. Ez belül történik, a szívünkben elvégzendő munka: látni és érteni. Végül szívbéli áhítat: vagyis profanitás helyett imádság, mindig újra csak imádság – s megtapasztaljuk, így élve valóban eljön a Szentlélek. Akkor már nem csak egyetlen pünkösdi napunk lesz egy évben, hanem amint ennek az igehirdetésnek címe is mondta – több pünkösd. Így legyen! Ámen.

 

Imádkozzunk!

Urunk, köszönjük, hogy mindig voltak emberek, akik kinyitották a szívüket előtted, s bennük mai életünkre is érvényes példát láthatunk. Köszönjük hűségüket, helytállásukat, s minden ajándékodat, ami elmúlt idők történelméből szólongat minket. Adj szorgalmat a Szentírás rendszeres tanulmányozásában, őszinte igyekezetet akaratod megismerésében és mindehhez sok-sok áhítatos percet, hogy az imádság életformánkká válhassék. Imádkozunk gyászolói testvéreinkért e mai vasárnapon, amikor egész gyülekezetünknek is gyásza van, hiszen egykori lelkipásztorunk temetésére is készülünk. Köszönjük a benne kapott ajándékokat, amik mind téged dicsőítenek, a kedves emlékeket, amik jóságos személyéből, és tudós helytállásából fakadtak. Imádkozunk egy férfitestvérünkért, aki műtét előtt áll, s minden hozzád fohászkodó, ágyhoz kötött testvérünkért, hogy gyógyulhassanak. Legyen vezetésed mindnyájunk útmutatása, s Szentlelkedet, a Jézus lelkét töltsd ki vándorló néped minden tagjára! Ámen.