Igehirdetések

Eleve elrendelés

Igehirdetés 2011. szeptember 25.

Eleve elrendelés

 

Lekció: Gal 1,11-24
Textus: Gal 1,15-16

„De amikor úgy tetszett annak, aki engem anyám méhétől fogva kiválasztott, és kegyelme által elhívott, hogy kijelentse Fiát énbennem, hogy hirdessem őt a pogányok között, azonnal nem tanácskoztam testtel és vérrel.”

 

Imádkozzunk!

Istenünk, végéremehetetlen a te tudásod és bölcsességed, amivel megalkottad a mindenséget s benne minket, embereket, akiket felhasználsz örök terved megvalósításában. Ámulunk a számtalan világon a hatalmas, távoli terekben, de éppen úgy ámulunk a parányi lények apró, mégis tökéletes világán is. Mi emberek, akik sem nagyok, sem kicsik nem vagyunk igazán, elvesztettük a fonalat, elszakadtunk tőled és nem találjuk az igaz utat nélküled. Köszönjük a szent órát, ahol vallást tehetünk méltatlanságainkról, és kérhetjük életünk megújulását. Segíts őszintén állni előtted, hogy megtelhessünk Lelkeddel, fölfogjuk igédet, s általa Jézusunk méltóbb követői lehessünk, mint eddig voltunk. Ámen.

 

Igehirdetés

Egyik külföldi utam alkalmával más országbeli kollégákkal beszélgettünk egy konferencián, egyebek közt egy könyvről, melynek ez volt az ígéretes címe: “Kicsoda Isten?” A könyv szerzője, akit mindnyájan személyesen ismertünk, éppen nem volt közöttünk, ezért aztán valaki azt mondta a könyvről, lehet, hogy azt nem tudjuk meg belőle, kicsoda Isten, de azt egészen pontosan meg fogjuk tudni, kicsoda is a barátunk, aki a könyvet írta… Mosolyogtunk a szellemes mondáson, amiben annyi igazság mindenképpen volt, hogy mindnyájunkra rávall, milyen az istenképünk. Rólunk is szól, mi a hitünk tartalma. Azt mondhatnánk, mindenkinek van egy “személyes teológiája” – rá jellemző Isten-ismerete, aminek „sorait” az ember mintegy az élete eseményeivel írja meg, azokat az eseményeket megértve vagy félreértve, azokból okulva vagy nem okulva, amik megtörténtek vele – ugyanakkor pedig oly eseményeket, viszonyokat is gerjesztve maga körül, tehát formálva saját jövőjét, s ami az ő hitbeli állapotára leginkább jellemző és annak tartalmilag leginkább megfelel.

Ilyen szemmel olvasva a Galatákhoz írt levelet csodálkozunk, hogy egy csupa tett és aktivitás ember, mint Pál apostol, aki egymaga többet tett az evangéliumért, mint a többiek együttvéve (1Kor 15,10), s aki joggal el lehetne telve a nagyszerűségétől, azt mondja magáról, hogy „Isten kegyelme által vagyok, ami vagyok” – sőt: az egész életutam kizárólag annak köszönhető, aki engem anyám méhétől fogva kiválasztott. Ritkán látunk saját életünkben ilyen messzire, s általában nem is szoktuk magunkat ilyen léptékű megfogalmazásokra ragadtatni, hogy mi “mire vagyunk a születésünk óta kiválasztva” – de azért valamennyire mindenkit foglalkoztat a dolog, ha másként nem, hát elvi kérdésként, mikor az “eleve elrendelésről”, latin szóval a predestinációról szoktunk egymás között beszélgetni. Ez a kérdés valójában nagyon is közeli, a személyes hitünket és életünket a legközvetlenebbül érinti – szenteljük hát figyelmünket most ennek a problémának.

Bibliai oldalról közelítve először is azt kell meghatároznunk, hogy “mi nem” az eleve elrendelés. Egyértelműen nem azonos a sors-hittel, hogy ti. mindenkinek le van futva az élete, és akármit csinál, az úgyis csak olyan lesz, ahogy előre meg volt számára írva. Ezt fatalizmusnak, fátum-hitnek nevezzük, de a Szentírás nem olyan Istenről beszél, aki marionett-bábukat alkotott volna ember címszó alatt. Méltóbb volt Teremtőnkhöz a tágas szabadság – hogy ő egyszerre (!) adott nekünk egy utat, amin érdemes járnunk, s ugyanakkor adott hozzá teljes szabadságot is, hogy ha akarunk, az útról bármikor letérhetünk. Ez a kettős-egy ajándék persze már olyasmi, ami nem fér a fejünkbe, mert szeretjük a világ dolgait egyszerű és ellentmondás nélküli, rövid állításokban megfogalmazni, például így: “vagy van eleve elrendelés, és akkor az ember nem szabad, vagy pedig szabad az ember, akkor meg nincs eleve elrendelés.” Ez a két dolog azonban csak a mi lezüllött, köznapivá és profánná lett gondolkodásunk számára „nem fér össze” – egy magasabb lelki szinten, Isten ajándékozó szeretetében gyönyörködve már összetartoznak, és hibátlanul ki is egészítik egymást!

Így aztán kimondhatjuk: Isten eleve elrendelő szeretete olyan messzi van a fatalizmustól, tehát attól, hogy minden lefutott és az ember tehetetlen bábú, mint Makó Jeruzsálemtől. Az “eleve elrendelés” gondolata kizárólag azért nem fér a fejünkbe, mert alacsony lelki szinten élünk, és sokszor még alacsonyabb szinten gondolkodunk… Az Örökkévaló ajándékozó szeretetében szépen megvan egymás mellett a két dolog: ő fel is kínál nekünk egy utat, amit személyesen nekünk szán, amit érdemes volna élnünk – ám ad hozzá, éspedig megint csak a maga nagy gazdagságából és bőségéből szabadságot is, hogy kiderüljön, mit kezdünk majd magunkkal, mit hozunk ki adottságainkból, egyszóval mire használjuk lehetőségeinket. A negyven esztendős, teljesen “hiábavalónak” tűnő pusztai vándorlást is ennek jegyében értelmezi a prófétai történetírás: “Emlékezzél meg az egész útról, amelyen hordozott téged az Úr, a te Istened immár negyven esztendeig a pusztában, hogy megsanyargasson és megpróbáljon téged, hogy nyilvánvaló legyen, mi van a te szívedben; vajon megtartod-e parancsolatait vagy nem!” (5Móz 8,2) Az Úr tágas, ajándékozó nagy szívében elfér egymás mellett a nekünk szánt út, s egyszersmind a hozzá mellékelt, teljes és hiánytalan szabadság!

Ezért hát, aki fel akarja fogni és meg akarja érteni az “eleve elrendelést”, annak első dolga az legyen, hogy imádkozik szíve s értelme nagyobbodásáért, hiszen Istentől elszakadt, magát önállósított élete nem alkalmas e dolog megragadására. Valaki szépen mondta, hogy felnőtt emberként az “értelmünk megkeresztelésére” is szükség van – nevezhetjük ezt akár alázatnak is: mindenesetre annak elismerése mintegy alapként, hogy nem mi vagyunk Isten. Aki legalább idáig eljutott, s már elismerte emberi helyét a világ fölött, de Isten alatt, az nincsen messzi olyan titkok felfogásától sem, mint a predestináció…! Ebben a dologban egyébként Kálvin János, tisztelt és bölcs tanítónk is túlszaladt egy határon. Jogász ember lévén pontos, hiánytalan és ellentmondást nem tartalmazó megfogalmazásokra törekedett, így került be aztán – egyébként könyvtárnyi latin nyelven írt életművébe – az a másfél sor, amit évszázadok után is a szemére vetnek, éspedig joggal. “…Isten némelyeket eleve kárhozatra, másokat pedig eleve üdvösségre rendelt.” Tisztelve, mint nagy tanítónkat, ebben az egyetlen dologban el kell ismerjük, éspedig pontosan az ő Biblia iránti végtelen nagy tisztelete jegyében, hogy e megfogalmazásában kivételesen túllépett egy határon, ami a Szentírás egészéből nem igazolható. A magam részéről nem hiszek olyan Istenben, aki eleve azért alkotott volna bárkit is, hogy aztán azt kárhozatra vetve, eltapossa: erre utaló mondatot a Szentírásban sehol nem találok.

Sokkal inkább megragadhatjuk a titkot abból a nagyon eredeti hasonlatból, hogy Isten országán kívül még az van felírva a “szoros kapu” fölé: “Jöjjetek énhozzám mindnyájan…!” (Mát 11,28-30) – tehát az ember szabad, maga döntheti el, meg akarja-e hallani Jézusnak ezt a hívását vagy sem. Amint viszont bemegy valaki a szoros kapun, a megtérésen át Isten országába, vagyis alárendeli magát királyi uralmának, s elindulva a “keskeny úton” (Mát 7,13-14) visszanézve, ugyanazon a kapun belül már ez a jézusi mondás felirata tekint rá: “Senki sem jöhet énhozzám, csak ha az Atya vonja őt!” (Ján 6,44 Ján 6,65) Aki tehát alárendelte magát Isten királyságának, az utólag (!) megérti, visszanézve útjára, hogy még hitbeli döntése, az ő legszemélyesebb igenje is Isten ajándéka volt… Ám ez kizárólag azok tudása, akik az ő főhatalma alá helyezték magukat, s így, őáltala, megértették életük eseményeinek mélyebb összefüggéseit. A nem hívőnek nem lehet elmagyarázni a predestinációt, ahogy a vaknak sem, milyen szép a táj – a hívőnek viszont magától értetődik. Az eleve elrendelés hitismeret, a hívő ember utólagos, személyes felismerése – nem pedig profán tétel, ami utcán át árusítható bármely középiskolásnak, mint a Pitagorász tétele.

A szívünk ilyen értelmű „kitágulása”, hogy szabadság és eleve elrendeltség egyszerre elférnek benne, vagy, ha úgy tetszik, „az értelmünk megkeresztelése” lehetővé teszi, hogy lelki értelemben magasabb iskolába lépjünk. Pál erről beszél, amikor azt mondja, hogy ő “anyja méhétől fogva arra volt kiválasztva, hogy Isten kijelentse az ő Fiát benne.”

Azért mondhatjuk ezt magasabb lépcsőfoknak, mert a legtöbb ember el van foglalva azzal, hogy magát boldogítsa. Rohan eszelősen céljai után „boldogítva” magát, ahogy tudja – s ezért maradnak mögötte romos családok, többszörösen újrakezdett életek, félbehagyott hivatások és megtagadott, soha el nem végzett szolgálatok. Ha mi emberek csak arra születtünk, hogy így vagy úgy boldogok legyünk, akkor nem csoda, hogy sok utat és lehetőleg még több módszert kipróbálunk, végül pedig össze nem illeszthető darabjaiból próbáljuk egyberakni egésszé életünket, de magunk sem hiszünk benne, hogy sikerülhet. S valóban, az élet egységét egyedül az teremtheti meg, ha engedjük, amint Pál is tette, hogy Isten „kijelentse az ő Fiát” bennünk. Úgy is fogalmazhatjuk, minden ember azért született, hogy Isten gyermekévé legyen – ez a mi földi életünk valódi rendeltetése – s ha már tényleg azzá lettünk, akkor ennek örömét másokkal is megosszuk. Nem csak értelmünket kell tehát „megkeresztelnünk”, hanem egész lényünket kell odatenni Isten kezébe a kéréssel: “Add Uram, hogy bennem is felragyogjon a Krisztus…!” Voltam talán derék, gyermekkorában megkeresztelt “keresztyén”, bármit is jelentsen ez, egy ideje talán már jut időm még a vasárnap megszentelésére is – ám most szeretnék lelkileg magasabb szintre lépni, talán éppen annak jegyében, ami így olvasható az apostolnál: “Serkenj fel, aki aluszol, és támadj fel a halálból, és felragyog tenéked a Krisztus!” (Ef 5,14) Ennek a “fokozatnak” már nem az a jelszava, hogy boldogságot és még több boldogságot ide nekem, de gyorsan, hanem ez: „Nem én Uram, hanem te…!” Nem a saját hangomat akarom már hallatni, nem a magam pénzét és a nem a magam hatalmát keresem, sőt még csak nem is a magam boldogságát hajszolom. Ez a legnagyobb lépés, amit az ember lelkileg megtehet. “Nem én Uram, hanem te!” Ahol e szavak már egyszer is elhangzottak, s naponta elhangzanak, ott valaki már tényleg magasabb szinte lépett.

Pedig van még ennél is tovább. Azt halljuk az apostoltól, hogy „…Amikor úgy tetszett annak, aki engem anyám méhétől fogva kiválasztott, és kegyelme által elhívott, hogy kijelentse Fiát énbennem, hogy hirdessem őt a pogányok között, azonnal nem tanácskoztam testtel és vérrel.” Oly szép ez a régi magyar nyelvből itt felejtett fordulat a Bibliában, hogy „nem tanácskoztam testtel és vérrel” – azt jelenti, hogy egyértelművé vált, hol az ember helye, és mi a dolga. Ezt sokszor maga az élet diktálja, hiszen aki szülő, annak szülőnek kell lennie, nem hanyagolhatja el „állapotbeli kötelezettségét”, aki pedig testvér, annak szolidárisnak kell lennie azokkal, akiknek génjei nagyrészt pontosan olyanok, mint az övéi… Perszer, akadnak útelágazások is, ahol évekre, évtizedekre eldőlnek dolgok – ezeken a helyeken valóban döntéseket kell hoznunk, amikhez később tartani kell magunkat.

Akkor hoztunk jó döntést, ha visszanézve arra a fontos időre, ezt mondhatjuk: Légy áldott, Uram, hogy nem másként döntöttem. Te adtad hivatásomat, te adtad a társamat, és te adtad életemnek még próbáit is. Nem is járhattam volna más úton – ez pontosan így volt jó. Megszenvedtem butaságaimat, megjártam vargabetűimet, lehetett volna sokkal jobban helytállnom, te mégis mindenhol ott voltál… Ahogy a szép példabeszéd mondja az Úr elé érkező földi vándorról, aki panaszkodik, nézd Uram a lábnyomaimat! Jöttél mellettem sokszor, de hányszor csak egyetlen pár lábnyom látszik, ott te magamra hagytál engem…! Mire az Úr így felel neki: Nézd csak meg jobban, ahol az utadon egyetlen lábnyomot látsz – az ott az enyém, mert felvettelek, és az ölemben vittelek… – Hát ez a megértett predestináció!

Ennek jegyében az ember már „nem tanácskozik testtel és vérrel”, hanem teszi kötelességét magától értetődően, áll a helyén és végzi szolgálatát, amit élete Ura rábízott. Pál utazott keresztül és kasul a görög szigetvilágon, fel Efézusig, Thesszalonikáig és Korinthusig, aztán vissza Jeruzsálembe, s végül Málta érintésével Rómába… Nekünk is adott “utakat” az Örökkévaló, ha talán messze nem ennyire mozgalmasakat. Akkor lehetünk boldogok, ha utólag azt érezzük, pontosan azokon az utakon jártunk, amiket ő szánt nekünk.

Mik ennek a feltételei? Kitáguló szív vagy megkeresztelt értelem, kinek hogy tetszik – de mindenképpen alázat. Elérni, hogy végre elférjen a szívünkben is, értelmünkben is, ami túl van gyarló, köznapivá romlott felfogásunkon. E nélkül senki az eleve elrendelés megértésének még csak közelébe sem juthat. Aztán engedni, hogy Isten kijelentse Fiát mibennünk, ami olyan világos beszéd, hogy nincs mit hozzátenni. Ez magasabb fok, ide kevesen jutnak, pedig ez a valódi keresztyénség. S végül talán mégis a legfontosabb, a mindennapi életünkhöz való visszatérés: nem tanácskozni testtel és vérrel, tenni dolgunkat, végezni a szolgálatot, amivel ő bízott meg minket. Aki ezen az úton jár, megérti már a “magányos lábnyomok” titkát is, és elmondhatja:

 

“Mind jó, amit Isten tészen,

Szent az ő akaratja…!” (272. dics. 1.v.)

 

Vagy, ahogy a költő mondja:

 

„…Ki holtig küzdve fáradoz,

az megváltást remélhet.” (Goethe: Faust II., ford. Kálnoky L.)

 

Tegyük hát meg mind azt a jót, ami rajtunk áll – a többit pedig bízzuk az Eleve Elrendelőre. Ő elég gazdag ahhoz, hogy utat is készítsen számunkra, amin járjunk, meg hozzá még teljes szabadságot is – hogy végül örökre megtudja rólunk, mi volt a szívünkben… Így legyen! Ámen.

 

Imádkozzunk!

Köszönjük Urunk, hogy jót gondoltál a teremtett világról, s a mi emberi életünket is üdvéhez kívánod juttatni. Áldunk jóságodért, amit Krisztusban kijelentesz minden szívnek. Segíts alázathoz, hogy értsük és szeressük elrendelt utunkat, minden parancsodat! Erősíts a helytállásban, hogy békességes tűréssel végezzük, amit ránk bíztál. Őrizz meg a kísértések idején és adj erőt a próbatételekben. Gyógyítsad betegségeinket, vigasztald szomorú szívünket. Adj gyülekezetünknek olyan elöljárókat, akik te akarsz ebben a szolgálatban látni, áldd meg a presbiterválasztás időszakát. Imádkozunk a kicsinyekért, segítsd az őket gondozókat és a tanítókat, tanárokat az iskolakezdés idején – őrizz és vezess mindnyájunkat a jóra! Ámen.