Eleve elrendelés

Igehirdetés 2011. szeptember 25.

Eleve elrendelés

 

Lekció: Gal 1,11-24
Textus: Gal 1,15-16

„De amikor úgy tetszett annak, aki engem anyám méhétől fogva kiválasztott, és kegyelme által elhívott, hogy kijelentse Fiát énbennem, hogy hirdessem őt a pogányok között, azonnal nem tanácskoztam testtel és vérrel.”

 

Imádkozzunk!

Istenünk, végtelen tudásoddal és bölcsességeddel alkottad a mindenséget s benne minket, embereket, akiknek helyet adsz örök terved megvalósításában. Ámulunk a számtalan világon, a hatalmas, távoli terekben, de éppen úgy a parányi lények apró, mégis tökéletes világán. Mi emberek sem nagyok, sem kicsik nem vagyunk igazán, azon kívül elvesztettük a fonalat, elszakadtunk tőled és nem találjuk az igaz utat. Köszönjük a szent órát, ahol vallást tehetünk méltatlanságainkról, sőt kérhetjük életünk megújulását. Segíts őszintén állni előtted, hogy megteljünk Lelkeddel, fölfogjuk igédet, s általa Urunk Jézus méltóbb követői lehessünk, mint eddig lenni tudtunk! Ámen.

 

Igehirdetés

Egyik külföldi utam alkalmával más országbeli kollégákkal beszélgettünk egy konferencián, egyebek közt egy könyvről, melynek ez volt az ígéretes címe: “Kicsoda Isten?” A könyv szerzője, akit mindnyájan személyesen ismertünk, éppen nem volt közöttünk, ezért aztán valaki azt mondta a könyvről, lehet, hogy azt nem tudjuk meg belőle, kicsoda Isten, de azt egészen pontosan meg fogjuk tudni, kicsoda is a barátunk, aki a könyvet írta… Mosolyogtunk a szellemes mondáson, amiben annyi igazság mindenképpen volt, hogy mindnyájunkra rávall, milyen az istenképünk. Rólunk is szól, mi a hitünk tartalma.

Azt mondhatnánk, mindenkinek van egy “személyes teológiája” – rá jellemző Isten-ismerete, aminek sorait az ember mintegy élete eseményeivel írja meg,  azokból okulva vagy nem okulva, amik megtörténtek vele. Ugyanakkor azonban eseményeket, viszonyokat is gerjeszt maga körül, tehát formálja saját jövőjét – mégpedig olyasmikkel, amik hitbeli állapotából fakadnak és annak leginkább megfelelnek.

Ilyen szemmel olvasva a Galatákhoz írt levelet csodálkozunk, hogy egy csupa tett és aktivitás ember, mint Pál, aki egymaga többet tett az evangéliumért, mint a többiek együttvéve (1Kor 15,10), s aki joggal el lehetne telve a nagyszerűségétől, azt mondja magáról: „Isten kegyelme által vagyok, ami vagyok” – sőt, egész életutam kizárólag annak köszönhető, aki engem anyám méhétől fogva kiválasztott! Ritkán látunk életünkben ilyen messzire, s általában nem is szoktuk magunkat ilyen léptékű megfogalmazásokra ragadtatni, hogy “mire vagyunk a születésünk óta kiválasztva” – de azért valamennyire mindenkit foglalkoztat a dolog, ha másként nem, hát elvi kérdésként, mikor az “eleve elrendelésről”, a predestinációról beszélünk. A kérdés valójában nagyon is közeli, személyes hitünket és életünket a legközvetlenebbül érinti – szenteljünk hát figyelmet a problémának.

Bibliai oldalról először is azt kell meghatároznunk, hogy mi nem az eleve elrendelés. Nem azonos a sors-hittel, hogy ti. mindenkinek le van futva az élete, és bármit csinál, az úgyis olyan lesz, ahogy előre meg volt számára írva. Ezt fátum-hitnek, fatalizmusnak nevezzük. A Szentírás nem olyan Istenről beszél, aki bábukat alkotott volna emberek helyett. Méltó volt Teremtőnkhöz a tágas szabadság – hogy ő egyszerre (!) adott nekünk egy utat, amin érdemes járnunk, s ugyanakkor adott hozzá teljes szabadságot is, hogy ha akarunk, arról bármikor letérhetünk. E kettős-egy ajándék persze már olyasmi, ami nem fér a fejünkbe, mert szeretjük a világ dolgait egyszerű és ellentmondás nélküli, rövid állításokban megfogalmazni, például így: “vagy van eleve elrendelés, és akkor az ember nem szabad – vagy szabad az ember, akkor meg nincs eleve elrendelés.” A két dolog azonban csak a mi lezüllött, köznapivá és profánná lett gondolkodásunk számára „nem fér össze” – egy magasabb lelki szinten, Isten ajándékozó szeretetében gyönyörködve már igenis összetartoznak, s hibátlanul ki is egészítik egymást!

Így aztán kimondhatjuk: Isten eleve elrendelő szeretete oly messzi van a fatalizmustól, tehát attól, hogy minden lefutott és az ember tehetetlen bábú, mint Makó Jeruzsálemtől! Az “eleve elrendelés” gondolata azért nem fér a fejünkbe, mert alacsony lelki szinten élünk, és sokszor még alacsonyabb szinten gondolkodunk. Örök atyánk ajándékozó szeretetében szépen megvan egymás mellett a két dolog: ő fel is kínál nekünk egy utat, amit személyesen nekünk szánt, amit érdemes volna élnünk – ám ad hozzá, éspedig megint csak nagy gazdagságából és bőségéből szabadságot is, hogy kiderüljön, mit kezdünk magunkkal, mit hozunk ki adottságainkból, egyszóval mire használjuk lehetőségeinket.

A negyven esztendős, “hiábavalónak” tűnő pusztai vándorlást is ennek jegyében értelmezi a prófétai történetírás: “Emlékezzél meg az egész útról, amelyen hordozott téged az Úr, a te Istened immár negyven esztendeig a pusztában, hogy megsanyargasson és megpróbáljon téged, hogy nyilvánvaló legyen, mi van a te szívedben; vajon megtartod-e parancsolatait vagy nem!” (5Móz 8,2) Tágas, ajándékozó nagy szívében elfér egymás mellett a nekünk szánt út, s egyszersmind a hozzá mellékelt, teljes és hiánytalan szabadság is!

Ezért hát, aki fel akarja fogni és meg akarja érteni az “eleve elrendelést”, annak első dolga az legyen, hogy fohászkodik szíve s értelme nagyobbodásáért, hiszen Istentől elszakadt, magát önállósított élete nem alkalmas a dolog megragadására. Valaki szépen mondta, hogy felnőtt emberként az “értelmünk megkeresztelésére” is szükség van (Hamvas B.) – nevezhetjük akár alázatnak is: mindenesetre annak elismerése mintegy alapként, hogy nem mi vagyunk Isten! Aki idáig eljutott, s már elismerte emberi helyét a világ fölött, de Isten alatt – az nincs messze olyan titkok felfogásától sem, mint a predestináció.

Ebben egyébként Kálvin János, tisztelt és bölcs tanítónk is túlszaladt egy határon. Jogász ember lévén, egészen pontos, hiánytalan és ellentmondást nem tartalmazó megfogalmazásokra törekedett, így került be aztán – egyébként könyvtárnyi latin nyelvű életművébe – az a másfél sor, amit évszázadok után is a szemére vetnek, éspedig joggal: “…Isten némelyeket eleve kárhozatra, másokat pedig eleve üdvösségre rendelt.” Tisztelve, mint nagy tanítónkat, ebben az egy dologban el kell ismerjük, éspedig pontosan az ő Biblia iránti végtelen nagy alázata jegyében, hogy megfogalmazásában kivételesen túllépett egy határon, ami a Szentírás egészéből nem igazolható. A magam részéről nem hiszek olyan Istenben, aki eleve azért alkotott volna bárkit is, hogy aztán azt kárhozatra vetve, eltapossa: erre utaló mondatot a Szentírásban sehol nem találok. (A Júdásra vonatkozó veszedelemnek fia név jelentése is csupán “veszedelmet hozó tanok követője” (Ján 17,12) – nem pedig Istentől rendelt kárhozat!)

Sokkal inkább megragadhatjuk a titkot abból a nagyon eredeti hasonlatból, hogy Isten országán kívül még az van felírva a “szoros kapu” fölé: “Jöjjetek énhozzám mindnyájan…!” (Mát 11,28-30) – tehát az ember szabad, maga döntheti el, meg akarja-e hallani Jézusnak ezt a hívását, vagy sem. Amint viszont bemegy valaki a szoros kapun, a megtérésen át Isten országába, vagyis alárendeli magát királyi uralmának, s elindulva a “keskeny úton” (Mát 7,13-14) visszanéz, ugyanazon a kapun belül már ez a jézusi mondás felirata tekint rá: “Senki sem jöhet énhozzám, csak ha az Atya vonja őt!” (Ján 6,44 Ján 6,65)

Aki tehát alárendelte magát Isten királyságának, az utólag (!) megérti, visszanézve útjára, hogy még hitbeli döntése, az ő legszemélyesebb igenje is Isten ajándéka volt… Ám ez kizárólag azok tudása, akik főhatalma alá helyezték magukat, s így, őáltala megértették életük eseményeinek mélyebb összefüggéseit! A nem hívőnek nem lehet elmagyarázni a predestinációt, ahogy a vaknak sem, milyen szép a táj – a hívőnek viszont magától értetődik. Az eleve elrendelés hitismeret, a hívő ember utólagos, személyes felismerése – nem pedig profán tétel, ami “utcán át” árusítható bármely középiskolásnak, mint a Pithagorasz tétele.

A szívünk ilyen értelmű „kitágulása” az, hogy szabadság és eleve elrendeltség egyszerre elférnek benne, vagy ha úgy tetszik, „az értelmünk megkeresztelése” lehetővé teszi, hogy lelki értelemben is magasabb iskolába lépjünk. Pál ebben a közegben mozogva beszél arról, hogy ő “anyja méhétől fogva arra volt kiválasztva, hogy Isten kijelentse az ő Fiát benne.”

Azért mondhatjuk ezt magasabb lépcsőfoknak, mert a legtöbb ember el van foglalva azzal, hogy magát boldogítsa. Eszelősen rohan céljai után, „boldogítva” magát, ahogy tudja – s ezért maradnak mögötte romos családok, többszörösen újrakezdett életek, félbehagyott hivatások és megtagadott, soha el nem végzett szolgálatok. Ha mi emberek csak arra születtünk, hogy így vagy úgy boldogok legyünk, akkor nem csoda, hogy sok utat és lehetőleg még több módszert kipróbálunk, végül pedig össze nem illeszthető darabjaiból próbáljuk egyberakni valami egésszé életünket – de magunk sem hiszünk benne, hogy sikerülhet.

S valóban, az élet egységét egyedül az teremtheti meg, ha engedjük, amint Pál is tette, hogy Isten „kijelentse az ő Fiát” bennünk”! Úgy is fogalmazhatjuk, minden ember azért született, hogy Isten gyermekévé legyen – ez a mi földi életünk valódi rendeltetése: s ha már tényleg azzá lettünk, akkor ennek örömét másokkal is megosszuk. Nem csak értelmünket kell tehát „megkeresztelnünk”, hanem egész lényünket kell odatenni Isten kezébe a kéréssel: “Add Uram, hogy bennem is felragyogjon a Krisztus…!”

Voltam talán derék, gyermekkorában megkeresztelt “keresztyén”, bármit is jelentsen ez, egy ideje talán már jut időm még a vasárnap megszentelésére is – ám most szeretnék lelkileg magasabb szintre lépni annak jegyében, ami így olvasható: “Serkenj fel, aki aluszol, és támadj fel a halálból, és felragyog tenéked a Krisztus!” (Ef 5,14) Ennek a “fokozatnak” már nem az a jelszava, hogy boldogságot és még több boldogságot ide nekem, de gyorsan, hanem ez: „Nem én Uram, hanem te…!” Nem a saját hangomat akarom már hallatni, nem a magam pénzét és nem a magam hatalmát keresem, sőt még csak nem is a magam boldogságát hajszolom. Ez a legnagyobb lépés, amit az ember lelkileg megtehet. “Nem én Uram, hanem te!” Ahol e szavak már egyszer is elhangzottak, s naponta elhangzanak, ott valaki már tényleg magasabb szinte lépett.

Pedig van még ennél is tovább. Azt halljuk az apostoltól, hogy „…Amikor úgy tetszett annak, aki engem anyám méhétől fogva kiválasztott, és kegyelme által elhívott, hogy kijelentse Fiát énbennem, hogy hirdessem őt a pogányok között, azonnal nem tanácskoztam testtel és vérrel.” Oly szép ez a régi magyar nyelvből itt felejtett fordulat a Bibliában, hogy „nem tanácskoztam testtel és vérrel” – azt jelenti: egyértelművé vált, hol az ő helye, és mi a dolga. Ezt sokszor maga az élet diktálja, hiszen aki szülő, annak szülőnek kell lennie, nem hanyagolhatja el „állapotbeli kötelezettségét”, aki pedig testvér, annak szolidárisnak kell lennie azokkal, akiknek génjei nagyrészt pontosan olyanok, mint az övéi… Persze, akadnak útelágazások is, ahol évekre, évtizedekre eldőlnek dolgok – ezeken a helyeken valóban döntéseket kell hoznunk, amikhez később tartani is kell magunkat.

Akkor hoztunk jó döntést, ha visszanézve arra a fontos időre, ezt mondhatjuk: Légy áldott, Uram, hogy nem másként döntöttem. Te adtad hivatásomat, te adtad a társamat – és te adtad életemnek még próbáit is. Nem is járhattam volna más úton, ez pontosan így volt jó. Megszenvedtem butaságaimat, megjártam vargabetűimet, lehetett volna sokkal jobban helytállnom, te mégis mindenhol ott voltál… Ahogy a szép példabeszéd is mondja az Úr elé érkező földi vándorról, aki panaszkodik, nézd Uram a lábnyomaimat! Jöttél mellettem sokszor, de hányszor csak egyetlen pár lábnyom látszik – ott magamra hagytál engem…! Mire az Úr így felel: Nézd csak meg jobban, ahol az utadon egyetlen lábnyomot látsz – az ott az enyém, mert felvettelek, és az ölemben vittelek…! – Hát ez a megértett predestináció.

Ennek jegyében az ember már „nem tanácskozik testtel és vérrel”, hanem teszi kötelességét magától értetődően, áll a helyén és végzi szolgálatát, amit élete Ura rábízott. Pál utazott keresztül és kasul a görög szigetvilágon, fel Efézusig, Thesszalonikáig és Korinthusig, aztán vissza Jeruzsálembe, s végül Málta érintésével Rómába… Nekünk is adott “utakat” az Örökkévaló, ha talán messze nem ennyire mozgalmasakat. Akkor lehetünk boldogok, ha utólag azt érezzük: pontosan azokon az utakon jártunk, amiket ő szánt nekünk.

Mik ennek a feltételei? Kitáguló szív vagy megkeresztelt értelem, kinek hogy tetszik – de mindenképpen alázat! Elérni, hogy végre elférjen a szívünkben is, értelmünkben is, ami túl van gyarló, köznapivá romlott felfogásunkon. E nélkül az eleve elrendelés megértésének senki még csak közelébe sem juthat. Aztán engedni, hogy Isten kijelentse Fiát mibennünk – ami olyan világos beszéd, hogy nincs mit hozzátenni. Ez már magasabb fok, ide kevesen jutnak, pedig ez a valódi keresztyénség. S végül talán mégis a legfontosabb, a mindennapi életünkhöz visszatérés: nem tanácskozni testtel és vérrel, tenni dolgunkat, végezni a szolgálatot, amivel ő bízott meg minket. Aki ezen az úton jár, megérti már a “magányos lábnyomok” titkát, és elmondhatja:

 

“Mind jó, amit Isten tészen,

Szent az ő akaratja…!” (272. dics. 1.v.)

 

Vagy, ahogy a költő mondja:

 

„…Ki holtig küzdve fáradoz,

az megváltást remélhet.”

                                  (Goethe: Faust II., ford. Kálnoky L.)

 

Tegyük hát meg mindazt a jót, ami rajtunk áll – a többit pedig bízzuk az Eleve Elrendelőre. Ő elég gazdag ahhoz, hogy utat készítsen számunkra, amin járjunk, meg hozzá még teljes szabadságot is – hogy végül örökre megtudja rólunk, mi volt a szívünkben. Így is legyen! Ámen.

 

Fohász

Köszönjük Urunk, hogy jót gondoltál a teremtett világról, s a mi emberi életünket is üdvéhez kívánod juttatni. Áldunk jóságodért, amit Krisztusban kijelentesz minden szívnek. Segíts alázathoz, hogy értsük és szeressük elrendelt utunkat, minden parancsodat! Erősíts a helytállásban, hogy békés szívvel végezzük, amit ránk bíztál. Őrizz meg a kísértések idején és adj erőt a próbatételekben. Gyógyítsad betegségeinket, vigasztald szomorú szívünket. Adj gyülekezetünknek olyan elöljárókat, akik te akarsz ebben a szolgálatban látni, áldd meg a presbiterválasztás időszakát. Imádkozunk a kicsinyekért is, segítsd őket és a tanítókat az iskolakezdés idején – őrizz és vezess mindnyájunkat a jóra! Ámen.