A feledékenység hátrányai

Igehirdetés 2011. november 13.

A feledékenység hátrányai

 

Lekció: Zsolt 107,1-16
Textus: Zsolt 107,23-32

„Vannak, akik hajókon tengerre szálltak, munkájukat a nagy vizeken végezték. Ezek látták az Úr tetteit, és csodáit is a mélységes tengeren. Szavára forgószél támadt, fölemelték őket a hullámok. Égig emelkedtek, aztán a mélybe zuhantak, kétségbeestek a veszedelemben. Imbolyogtak, tántorogtak, mint a részegek, szinte eszüket is elvesztették. De az Úrhoz kiáltottak nyomorúságukban, és kiszabadította őket szorult helyzetükből. Lecsendesítette a forgószelet, elcsitította a hullámokat, és ők nagyon örvendeztek, amikor azok elsimultak s a vágyott kikötőbe kalauzolta őket. Adjanak most hálát az Úrnak szeretetéért, s az emberekkel tett csodáiért. Magasztalják őt a gyülekezet közösségében, és dicsérjék őt a vének gyűlésében!”

 

Imádkozzunk!

Istenünk, köszönjük az elmúlt hét ajándékait, eleségünket, ruhánkat és otthonunkat, és azt is, hogy amikor szükségünk volt rá, megtapasztalhattuk szabadításodat. Áldunk téged, hogy életünk bármilyen helyzetében, a mélypontokon és az elveszettség állapotában is kiálthatunk hozzád – s te hallod szavunkat. Segíts most világosan érteni, hol állunk és miben vagyunk, s azt is mutasd meg, hová akarsz továbbvezetni bennünket. Áldd meg e perceket égi erőddel, s bízd ránk azt az igét, amit te akarsz most hirdettetni. Vegyél el tőlünk minden megszokást, az elbizakodottságnak írmagját is, de mindazt a rosszkedvet és önsajnálkozást is, ami lehetetlenné tenné, hogy igazán átadjuk neked szívünket. Jézus Lelkét kérjük, közöld velünk őt, hogy megújulhasson hitünk, és éljünk is általa! Ámen.

 

Igehirdetés

Mai vasárnapi zsoltárunk a felirata szerint „Hálaadó ének nagy ünnepen.” Tartalma szerint nem kötődik közvetlenül egyik bibliai ünnephez sem – így ez egy mindig aktuális zsoltár. Központi, refrénszerűen ismétlődő gondolata, hogy Isten szabadító úr – s ezt valóban nem hallhatjuk elégszer… Négyszer ismétlődik ugyanaz a formula: egy bajról van szó, amibe emberek jutottak pusztában bolyongva úttalan utakon, a halál árnyékában sötétségben ülve, szenvedések közepette, vagy éppen tengeri életveszélyben – de az Úrhoz kiáltottak nyomorúságukban, aki megszabadította őket – adjanak hát méltó módon hálát a velük tett csodáért!

Hatalmas ritmus ez, elfér benne az egész életünk. Jön egy baj, ami talán nagyon is súlyos, aztán az Úrhoz kiáltunk, mert nem tudjuk magunkat megmenteni – ő csodálatos módon megszabadít, mi pedig dicsőítjük őt. Bizonyára volt már okunk ilyesmire, sőt az sem lehetetlen, hogy éppen aktuális, hogy hozzá kiáltsunk a mélységből… Mindenesetre járjuk végig az utat lélekben, mert hatalmas lelki töltés és sok biztatás rejlik ebben az igében.

Kezdjük a bajjal, ami érheti az embert. El lehet tévedni úttalan utakra, a pusztában, ahogyan halljuk – s ki ne tapasztalta volna már, hogy egyszer csak nem ott jár, ahol szeretne, hanem valami kietlen pusztában. Kerülhetünk szenvedésbe is, méghozzá sok okból – például nem úgy mennek az életünk vagy a családunk dolgai, ahogy azt szeretnénk. Nem ritka, hogy egy család egyszerre rendül meg egészségi állapota terén és ugyanakkor anyagilag is. Aztán eljöhet az elmúlás rettenete is, amint Dávid király is mondja magáról: „Egy lépés van köztem és a halál közt” (1Sám 20,3) – s igen lehet, hogy oly bizonytalanná válik minden, ahogyan csak tengeren dobált törékeny hajón érezheti magát az ember… A bajok egy tekintetben nagyon is egyformák: elszigetelnek minket, magunkra maradunk, mintha befalaztak volna. Sokszor évek is eltelnek, s még csak rendesen el sem tudjuk mondani senkinek, mi is a bajunk az életünkkel – csak hordozzuk magunkban.

Nemrégiben hallottam ismerősöktől a történetet, hogy valahol garázst építettek, és nem szakembereket, hanem jó barátokat hívtak segíteni. Aztán úgy alakult, hogy egész nap keményen dolgoztak, este pedig már sötétedéskor jutottak oda, hogy betegyék az ajtót is a helyére – mire azonban észrevették, a házigazdát befalazták a garázsba, az ajtó kulcsát pedig nem tudták előkeríteni. Órákon át keresték a kulcsot, végül a tetőt is kibontották, hogy ennivalót adjanak be – aztán valahogy nehezen megoldódott a dolog.

Mosolygunk a helyzeten, pedig sokszor “falazzuk be magunkat” dolgokba magunk is. Rosszkedvünkbe, kudarcos önsajnálatunkba, aztán a hiúságunkba, hogy nekünk legyen igazunk, az történjen, amit mi szeretnénk; talán az elérhetetlen vágyainkba, amik boldogtalanná tesznek, máskor félelmeinkbe, vagy igazságosztó, ítéletes szándékokba – egyszóval, sok mindenbe. Jó lenne ma csendben megfogalmazni, ki mibe is falazta be magát, mi az ő “garázsa”, ahonnét nem tud szabadulni, mert magát vigyázatlanságával, eget verő ambícióival, más egyébbel oda juttatta…!

A zsoltár szerint az embernek ilyenkor kiáltania kell, éspedig – Istenhez. Itt az imádságnak arról a formájáról van szó, amikor egész szívünkkel fordulunk őhozzá, mert más segítségünk valóban nincs. A pusztában eltévedt ember, aki nem tudja, merre menjen, a törékeny és süllyedező hajó fedélzetén tántorgó, életét féltő lélek nem is tehet mást. Ilyenkor újra “megtanulunk imádkozni”, éspedig úgy, hogy már nem megszokásról van szó – tényleg egész lényünkkel kiáltunk Istenhez… Az ilyen imádságot nem csak a halál közelében s nem csak a minket elborító szégyen vagy félelem idején lehet gyakorolni: Jézus arra biztat, mindenkor, hogy “…egész szívünkkel, egész lelkünkkel, teljes elménkkel és minden erőnkkel” szeressük az Urat! (Mát 22,37   5Móz 6,5) Ha megtanulunk újra komolyan és elszántan kiáltani hozzá, egészen bizonyos, s ezt sok példa mutatja, hogy kezd leomlani minden magunk építette fal, amik egymástól is annyira elszigetelnek már bennünket. Ilyen módon válik valósággá, hogy “Akik Istent szeretik, azoknak minden javukra van, mint akik az ő végzése szerint elhívottak” (Róm 8,28) – s a nagy rosszból meglepő módon nagy jó jön ki – mert a bajban megtisztulunk és immár egészen másként imádkozunk, mint addig…

Van Rilkének egy szép verse, az „Archaikus Apolló torzóról” szól. Leírja az antik görög szobor páratlan szépségét, mely töredékesen is lenyűgöző, aztán a befejező mondat váratlanul így hangzik: “Változtasd meg éltedet!” Meghökkenünk, nem ezt vártuk – holott az élet minden jelentős ténye erre kellene sarkalljon: változtasd meg éltedet! Hallunk egy szerencsétlenségről, hallunk egy természeti csapásról – mi pedig itt vagyunk sértetlenül – változtasd meg életedet! Látunk egy nagyszerű műalkotást, olvasunk egy igazán szép verset, hallunk egy nemes, emelkedett zenét: változtasd meg életedet! Kiszabadulunk a pusztából, ahol nem találtuk az utat, elmúlik fejünk felől a baj, a süllyedő hajó veszélye sincs már sehol: változtasd meg életedet! Mai zsoltárunk is ezt mondja. Az Úrhoz kiáltottál nyomorúságodban, s meghallgatott? Sokadszor is megszabadultál? Nem süllyedt el alattad a hajó? – hát változtasd meg élted!

Ha azt kérdezzük, miért szokott ez elmaradni, a válasz egyszerű: a feledékenység. Emberekkel csodák történnek, és egy év múlva már semmire nem emlékeznek, újra “élnek bele a világba” – mintha mi sem történt volna… Pedig az események azért történnek, azért esnek velünk, hogy emlékük ne röppenjen el – tanuljunk általuk. Aki a saját életéből nem tanul – az nem ritkán a “reménytelen eset” kategóriájába tartozik! Más ember életét figyelmen kívül hagyhatjuk valahogy, bár okos ember abból is tanul – de a magunkéból nem tanulni túl nagy luxus. Igaz, tanulni a legnehezebb dolgok közé tartozik, mindnyájan szeretjük ismételni “kedvenc gyarlóságainkat”  – mégis!

Egyszer egy idős asszonnyal beszéltem, akivel szóba jött, hogy a különböző felekezetek hogyan osztják el a Tízparancsolat törvényeit a két kőtáblán. Számára újdonság volt ez a téma, nem tudta, milyen különbségek vannak ebben a tekintetben. Részletesen elkérdezte a dolgot, aztán csillogó szemmel megállapított, hogy “ma megint tanultam valamit” – pedig már elmúlt nyolcvan éves… Máig emlékszem örömére: megszégyenítő volt számomra, aki akkoriban éppen kicsit fásultan vettem az élet eseményeit és újdonságait. Tanulni életünk eseményeiből csak így lehet, szemben a feledékenységgel – megünnepelve s számontartva, ami újdonságként éri az embert. S ha tanulunk azokból, amik már megestek velünk, akkor nem fogjuk ismételni ugyanazokat a gyarlóságokat, amik miatt mindig ott vagyunk, ahol már voltunk egyszer – folyton körbejáró élettel…

Isten szabadítása mindig méltó arra, hogy foglalkozzunk vele – inkább, mint a napihírekkel! Adjanak hálát szabadításáért: szeretetéért, amit irántunk gyakorol, csodáiért, végtelen nagy irgalmáért – amikor az ember eljut ide, a hálaadás öröméig, akkor az élete tulajdonképpen beteljesedett. Pál apostolról halljuk, hogy tud hálát adni bőségben és szűkölködés idején egyaránt. Megtanultam, mondja magáról, hogy azokban, amelyekben vagyok, megelégedett legyek. „Tudok megaláztatni is, tudok bővölködni is; mindenben és mindenekben ismerős vagyok; a jóllakással is, az éhezéssel is, a bővölködéssel és a szűkölködéssel is. Mindenre van erőm a Krisztusban, a ki engem megerősít.” (Fil 4,11-13) Jó lenne eltanulnunk ezt a készséget a mindenekben való hálaadásra. Idáig csak az jut, akinek “Krisztusban” van ereje – hiszen ő tud gondolatokat adni, mikor üres a lelkünk, megvidámítani, amikor okunk van a szomorúságra, s ő tud erőt adni mindahhoz, ami nekünk – magunktól – nem megy.

Bezárt életek, bajokkal körbefalazott életek: mind kinyithatók, csak tanuljunk meg újra teljes szívből kiáltani! Az imádságában megújult ember kinyílik, erőt kap feladataihoz és rátalál a többiekre is. Nincs már messze tőle az örvendező hálaadás – amit el tud mondani Istennek és el tud mondani embereknek is. „Imbolyogtak, tántorogtak, mint a részegek, szinte eszüket is elvesztették. De az Úrhoz kiáltottak nyomorúságukban, és kiszabadította őket szorult helyzetükből. Lecsendesítette a forgószelet, elcsitította a hullámokat, és ők nagyon örvendeztek, amikor azok elsimultak s a vágyott kikötőbe kalauzolta őket. Adjanak most hálát az Úrnak szeretetéért, s az emberekkel tett csodáiért. Magasztalják őt a gyülekezet közösségében, és dicsérjék őt a vének gyűlésében!” Így is legyen! Ámen.

 

Fohász

Istenünk, légy áldott, hogy úgy ismerhetünk már, mint aki valóban szabadító Úr vagy. Nem csak népedet hoztad ki Egyiptomból, nem csak őket szabadítottad ki Babilonból, hanem szent Fiadat is kihoztad a halál mélyéből és minket is ki tudsz szabadítani minden bajból és minden nyomorúságból. Szabadíts ki hitetlenségünkből, abból, hogy nem figyelünk rád s a magunk útját járjuk. Tégy méltóvá szabadításodra, és segíts, hogy megtanuljunk újra egész szívünkkel kiáltani, minden erőnkkel könyörögni. Vedd el tőlünk a feledékenységet és taníts számontartani a te tetteidet. Kérünk a most következő presbiterválasztó közgyűlésünkért, hogy azokat állítsuk elöljáróinkul, akiket te akarsz ott látni, s akik igaz hittel, szolgáló szeretettel hordozzák majd gyülekezeted ügyeit! Ámen.