Igehirdetések

Vándorok bot nélkül

Igehirdetés 2012. január 29.

Vándorok bot nélkül

 

Lekció: Mát 10,5-16
Textus: Mát 10,7-10

 

„Menjetek el és hirdessétek: elközelített a mennyek országa! Gyógyítsatok meg betegeket, támasszatok fel halottakat, tisztítsatok meg leprásokat, űzzetek ki ördögöket. Ingyen kaptátok, ingyen adjátok. Ne szerezzetek magatoknak se aranyat, se ezüstöt, se rézpénzt az övetekbe, se tarisznyát az útra, se két felsőruhát, se sarut, se botot: mert méltó a munkás a kenyerére.”

 

Imádkozzunk!

Urunk Jézus Krisztus, mi mindnyájan berendezkedve élünk és szeretjük a kényelmet, neked pedig nem volt hova a fejedet lehajtani, sőt szenvedtél a bűnös világért is imádkoztál azokért, akik téged kínoztak. Szégyenkezve hajtjuk le a fejünket, milyen messze vagyunk attól az életrendtől, ahogyan te értetted az istengyermekséget. Megvalljuk a magunk életének hevenyészett és megalapozatlan voltát, amelyről az első komolyabb próba idején kiderül, hogy homokra van építve. Te tudod Urunk, mit akarsz mivelünk, mi magunk pedig még e földi rendeltetésünk felől is bizonytalanok vagyunk, amíg nem téged szeretünk teljes szívünkből, és nem rád figyelünk minden erőnkkel. Segíts most minket, hogy el tudjuk fogadni a kegyelmet, amit felkínálsz a téged valóban követni akaróknak. Vedd el méltatlanságainkat, és adj nekünk élő igét, belső megtisztulást és Szentlelked által való békességet. Ámen.

 

Igehirdetés

Egy néhány évtizeddel ezelőtt született teológiai tanulmány az egyház lényegét két fő elemre vezeti vissza, és ezt mondja: esemény és struktúra. Ezekből áll az egyház, vagyis kell hozzá Szentlélektől való esemény, mozgás és történés, amikor földi életek megtelnek mennyei tartalommal, de kell hozzá struktúra, vagyis intézmény is – egy épület például, ahol össze lehet gyülekezni, egy szervezet, amely gondoskodik az épület fenntartásáról, és amely szervezetnek aztán szükségképpen vannak lefektetett jogi szabályai, amiket nem változtatnak egyik napról a másikra. Az „esemény” adja az életet és a dinamikát, a struktúra, a szervezet pedig a szilárdságot – s mindkettőre szükség van, ahogyan a léleknek szüksége van a testre. Azt is hozzáteszi a szerző (dr. Vályi Nagy Ervin), hogy bibliai alapokon álló református hittel csakis azt vallhatjuk, az eseménynek van elsőbbsége, ez a két elem közül a fontosabb – de ez nem jelenti azt, hogy tagadnunk kellene, vagy egyáltalán tagadnunk lehetne a maga helyén az intézmény létjogosultságát. Esemény és struktúra, történés és berendezkedettség kiegészítik egymást, de az igei tanítás szerint a kettő közül a szentlelkes eseménynek van elsőbbsége.

Ezeket a gondolatokat látjuk viszont az evangélium ma felolvasott részében is, ahol Jézus kiküldi tanítványait és felhatalmazza őket az életgyógyítás szolgálatára. Azokból a parancsokból és utasításokból, amik elhangzanak egyértelmű, hogy Jézus számára is az esemény volt elsődleges, nem a berendezkedettség, és ha gondolt is intézményre, amivé az egyház majd lehet, azt másodlagosnak tekintette. Nem azt mondta, hogy építsetek nagyon nagy templomokat és gondoskodjatok a magatok szervezetéről, hierarchiájáról és belső törvényeitek tartósságáról, hanem azt, hogy két ruha, saru és pénz nélkül induljatok útnak és képviseljétek az evangélium jó hírét. Vagyis ő egy vándor életmódot alapított, ilyen volt az ő „egyháza” – a berendezkedettséggel szemben elsőbbsége volt a Szentlélek ihlette történésnek, az életújulásnak.

Mielőtt azonban nagyon elgyönyörködnénk ebben, mondjuk csak ki, hogy van a vándoréletnek egy átkozott és egy áldott formája. Lehet olyan a nomádság, amit az otthontalanság és gyökértelenség jellemez, a sehol megtelepedni nem tudás, a szakadatlan űzöttség és hontalanság. A szellem világában ez a szakadatlan kritika, ami mindenről tudja, hogy miért nem jó, de óvakodik attól, hogy egyetlen pozitívum mellett is kiálljon, mert az már elköteleződéssel, valami pozitív hitvallással járna. Akinek semmilyen hite nincs, az idáig jut: örök hazátlanság, sehova nem tartozás, érték fel nem vállalása, űzött és zaklatott lelki hontalanság. Ahogyan az életéről vallomásos szóval összefoglalta egy pár évtizede meghalt magyar költő:

 

„Élhetem volna gyönyörűen,

de most a házak énbennem épülnek

és dübörögve énbennem dőlnek össze.

Valaminek az eszköze vagyok

Mindig magamon érzek egy égő, nagy szemet,

s hányódom erre-arra, pedig

élhettem volna gyönyörűen.” (Ladányi Mihály)

 

Van azonban a megtelepedéstől tartózkodásnak egy áldott formája is – a hitből vállalt, szent máról-holnapra élés. A tanítványi létezés, amelyben a Jézustól vett evangélium energizálja a szívünket: ahol emberek el tudnak indulni saru, két felsőruha, sőt bot nélkül is a vándorútra abban a bizonyosságban, hogy nem fognak éhenhalni. Erről az „áldott hontalanságról”, jézusi típusú vándoréletről szól mai igénk, amely arra a bizonyosságra épül, hogy mindenkihez közel van Isten királyi uralma, a „mennyek országa” ahogyan Máté nevezi. Ez a vándorélet nem gyökértelen hazátlanság, nem is a tagadásból fakadó, öncélú sehova nem tartozás szükségképpen való belső űzöttsége, hanem annak a jó hírnek, evangéliumnak komolyan vétele, hogy élhetünk Isten királyi uralma alatt is, a nekünk szánt, mennyei életrendben, nem csak hevenyészetten, s magunkkal is minduntalan meghasonlott állapotban. Ennek a vándoréletnek nincs más “alapja” mint Isten királyi uralma, amit ő közel hoz mindnyájunknak, s ami a hit igenje által lesz a miénk. Ezért mondja Jézus, hogy a tanítványok mindenhol erről beszéljenek, mert lehet és érdemes Isten királyi uralma alatt élni. Így kell érteni, hogy Jézus megbízza őket: “Hirdessétek, elközelített a mennyek országa.”

Azért fontos ez, mert mi mind úgy vagyunk teremtve, hogy ha ebből kimaradunk, életünk tartalma helyén tragikus üresség marad. Az ember arra született, hogy a mindennapi létfenntartáson túl részese legyen az örök, pozitív programnak, amit Alkotója a teremtéssel elkezdett a világban, és amit a tőle elszakadt ember világában szükségképpen mint megváltást, életgyógyítást gyakorol. Ezért mondja Jézus a tanítványainak, hogy „Menjetek el és hirdessétek: elközelített a mennyek országa! Gyógyítsatok meg betegeket, támasszatok fel halottakat, tisztítsatok meg leprásokat, űzzetek ki ördögöket. Ingyen kaptátok, ingyen adjátok. Ne szerezzetek magatoknak se aranyat, se ezüstöt, se rézpénzt az övetekbe, se tarisznyát az útra, se két felsőruhát, se sarut, se botot: mert méltó a munkás a kenyerére.”

Aki valóban hiszi a „mennyek országát”, s tényleg alá kívánja magát rendelni Isten királyi uralmának, az mindig újra megtelhet örömmel, hogy hallott erről a dologról, és ha olykor bizonytalanul és tévedezve, de mégiscsak ebben az irányban tudja élete iránypontját. Ne felejtkezzünk el mindig újra hálát adni azért, hogy ma is hirdettetik az evangélium, s mi ennek az ügynek részesei lehetünk! Ugyanakkor mérjük csak oda hitünket és elkötelezettségünket a jézusi mércéhez: van-e a tanítványnak annyi hite, hogy körülötte betegek gyógyulnak, halottak támadnak, tisztátalanok megtisztulnak és ördögök kiűzetnek? Mert mi nem kevesebbre hívattunk, mint erre a hitre. Magától Jézustól halljuk: “Legyen neked a te hited szerint!” (Mát 8,13 Mát 15,28)  Máskor meg azt olvassuk, nem is tehetett ott csodát “az ő hitetlenségük miatt.” (Mát 13,58)  S azt is tőle halljuk: “Ha annyi hitetek volna, mint a mustármag, azt mondanátok a hegynek, ugorj a tengerbe, és meglenne nektek!” (Mát 17,20) Engedjük hát, hogy Isten királyi uralmának életújítása átjárjon – meggyógyuljunk és feltámadjunk általa!

Érdekes momentum az apostolok kiküldési parancsában, hogy a tanítvány semmit ne vigyen magával, csak a hitét. Nyilván nem a józan tartalékolás ellen mondta Jézus e tanítást – most látjuk ezt, amikor oly sok embernek van gondja országunkban az eladósodása miatt. Itt nem az értelmes és gondoskodó beosztást becsüli le az ige, amit a sáfároktól követelt hűségben például más helyen nagyon is elénk ad (1Kor 4,2), hanem az evangélium szokásos, végletekig feszített paradoxonnal fejezi ki a követelményt, hogy a tanítványi élet súlypontja a hit. Először is indulj el – aztán meglátod, nem fogsz éhen halni! Ne pakolj hát fel, ne legyen az övedben összegyűjtött arany és ezüst, még rézpénz sem – vagyis ne a magad erőitől, tehetségedtől és javaidtól várd a jó hír életgyógyító hatását, még csak ne is a saját bölcsességedre építs – hanem annak szeretetére, aki útra indított téged!

Ebben a sorban logikusan következik a két felsőruha és a tarisznya otthonhagyhatóságának üzenete is – csak éppen azzal nem tudunk mit kezdeni, hogy még botot se vigyen magával a tanítvány. Miért szerepel e kitétel az evangéliumban? Mi a baj a vándorbottal, ha egyszer Jézus vándoréletre indítja a tanítványait? Minden bizonnyal arról van szó, hogy a bottal közlekedő emberről messziről virít, hogy ez egy vándor. Legyetek vándorok anélkül, hogy ordítana rólatok, hogy azok vagytok! Ne legyen cégéretek, ne hordjátok vallásosságotokat kifelé, ne hangoztassátok feltűnően, hogy milyen mások vagytok a többiekhez képest, lám, képesek vagytok a vándoréletre is. Járjatok úgy küldetésetekben, mintha a szomszédba mentetek volna át, minden magamutogatás nélkül. Egyszerűek és szerények legyetek, fontoskodás nélkül – ne mutogassátok magatokat, mint az igazság bajnokai. A legnagyobb tudást a legnagyobb alázattal hordjátok szívetekben. Egyszer találkoztam egy vallásos emberrel külföldön, aki azért járt mezítláb, mert Jézus azt mondta tanítványainak, ne vigyenek sarut magukkal. Elgondolkodtam a dolgon, és arra jutottam, hogy az evangélium szavait ugyan betű szerint teljesítette, de a lelkületét nem. Nem jó a tanítványnak feltűnően tanítványnak lenni, a szívében legyen inkább Mesterének engedelmes. Hát ezért ne vigyenek vándorbotot: a látszatát is kerüljék annak, hogy ők olyan nagyon vándorok.

A legszebb azonban számomra a kiküldési parancsban az ígéret, hogy ha nincs méltó fogadtatása a jó hírnek, ha nincs abban a házban „méltó” ember az evangéliumra – akkor a ti békességetek „visszaszáll reátok”. Sokan nem tudnak a jézusi mondattal mit kezdeni, pedig ha megértjük, hogy a Bibliában a békesség egyszerre az üdvösség szava is, akkor azt jelenti, hogy még a kudarcaitok is javatokra lehetnek. Akartatok valami jót, ami nem kellett másoknak – nem baj, ez is a ti üdvötökre lehet! Békességetek ugyanis, azaz üdvötök visszaszáll reátok. Nem kell feldúltan távozzatok a helyszínről, ha nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy szeretnétek.

Ez a jézusi ígéret olyasmi, amit akár így is fogalmazhatnánk: önmagunk utolérése. Néha loholunk tanítványként is, sőt habzsoljuk az életet, s feldolgozatlanul gyűlnek az élmények. Egy európai utazó mesélte afrikai élményét: amikor siettek az őserdőben, a bennszülöttek egyszer csak azt mondták – most álljunk meg, és várjuk meg, amíg a lelkünk utolér bennünket. Ez az ige is ezt mondja itt: ne menj addig tovább, míg szépen minden a helyére nem kerül az életedben. „Utolérni magunkat” azt jelenti, ne legyenek szavak, cselekedetek, események, amik nem lettek igazán a mieink – vagyis nem vontuk le a belőlük fakadó méltó következtetéseket. Ne legyenek olyan részek életünkben, amikből nem folyik ittlétünk méltó megragadása, amikből még hiányzik a lényeg, vagyis az öröklétünkre ébredés! Amik csak az érdekes vagy fájó epizód szintjén maradnak, de még semmit nem tanultunk belőlük. Aki engedi, hogy az ő békessége, a neki adott üdv a világ minden dolgából, még az ellenséges elutasításból is visszaszálljon rá – az már valóban tanítvány! Az le tudja rázni a lábáról a port, ami ott ragadt rá, ahol elutasították: nem viszi tovább, nem alszik rosszul tőle, nem vitázik, nem ágál – hanem megy tovább az úton szívében békességgel. Tudja, mégpedig örömmel tudja:

 

„Csak vándorút az életem,

Míg majd hazámba érkezem….” (410. dics. 1. v.)

 

Bot nélküli apostolokról hallottunk tehát ma, éspedig ezeket a jókat: a Jézus követése áldott vándorút, nem pedig zaklatott szívű, rettegő hontalanság, sehova sem tartozás. Azért áldott, mert a legfőbb jóra épül – “közel jött” hozzánk, minden percben hozzáférhető a mennyek országa! Boldog, aki ma is igent mond Isten királyi uralmára, s valóban, szíve szerint aláveti magát annak. Az ilyen életben a hit lesz a tőkesúly, de úgyannyira ám, hogy még a kezünkben lévő vándorbot, vagy más külső bizonyíték “igazoló erejére” sem lesz többé szükségünk. Ez a fajta hit gyógyító erőként lesz ott velünk – s másokban is, bennünk is életújulást szolgál. Nem loholunk már földolgozatlan élettel magunk mögött, minden szépen a helyére kerül, még a rossz dolgok, kudarcok is üdvünket szolgálják – mert a békességünk visszaszáll mireánk. Így legyen! Ámen.

 

Imádkozzunk!

Urunk, mennyei jó Atyánk, áldunk téged, hogy életgyógyulást hoztál a világnak Krisztusban. Áldunk téged, hogy mi tudunk erről, sőt már részesei lehetünk megváltó művednek. Köszönjük, hogy minket is tanítványaiddá fogadtál, és így boldogan törekedhetünk a jóra, amit elénk adsz igéd útmutatásában. Segíts minket, hogy megmaradjunk ebben a tanitványságban, és mindig örömmel járhassuk a te vándoraid útját minden próbatételen és minden nehézségen át egész földi életünkben, sőt a tieid maradhassunk a testi elmúláson át is, amikor együtt lehetünk majd a menyei seregekkel, a boldog, tiszta lelkekkel tenálad. Készítgesd szívünket erre, amikor nálad leszünk, hiszen tőled jöttünk ide ebbe a földi életbe, és ennek hitében adj helytállás a most következő hét napjaihoz. Ámen.