Igehirdetés 2012. február 19.
A rosszból jó jön ki
Lekció: 1Móz 43,1-14
Textus: Mát 14,26-33
„Amikor a tanítványok meglátták, hogy Jézus a tengeren jár, megrettentek és azt mondták, hogy kísértet, és ijedtükben felkiáltottak. De Jézus megszólította őket és ezt mondta: „Bízzatok, én vagyok, ne féljetek!” Péter ekkor így szólt hozzá: „Uram, ha te vagy, parancsold meg, hogy menjek oda hozzád a vízen.” Mire ő így szólt: „Jöjj!” Péter erre kiszállt a hajóból, elindult a vízen, és Jézus felé ment. Amikor azonban az erős szélre figyelt, megijedt, és amint süllyedni kezdett, felkiáltott: Uram, ments meg! Jézus azonnal kinyújtotta a kezét, megragadta őt, és ezt mondta: „Kicsinyhitű, miért kételkedtél?” És amint beszálltak a hajóba, elült a szél. A hajóban levők pedig leborultak előtte és ezt mondták: „Valóban Isten Fia vagy!”
Imádkozzunk!
Urunk, megköszönjük neked, hogy minden méltatlanságunk ellenére sem hagysz minket elveszni. Gondod van testi eleségünkre, ellátsz ruházattal és adsz meleg otthont. Valahányszor hiányt láttunk, vagy bajban, betegségben voltunk, a próbatétellel együtt a kimenekedést is megadtad. Szeretnénk mindezt megköszönni neked. Segíts most, hogy minden földi dolognál hadd legyen fontosabb számunkra a lelki jó, amit azoknak adsz, akik figyelnek terád. Áldd meg ezt az órát belső, szívbéli megújulással, mert nagy szükségünk van arra, hogy halljuk szavadat és erőt kapjunk Szentlelked által. Szólíts meg és igazíts útba, vezéreld népedet örök és igaz igéddel, Krisztussal! Ámen.
Igehirdetés
Kevesen akadnak, akik életükben egyszerre lettek volna éhhalál küszöbén és ugyanakkor külön, személyes halálos veszedelemben. A világháborúban megesett az ilyesmi, szüleinktől és nagyszüleinktől hallhattunk efféle történeteket. Magunk azonban talán még soha nem éltünk át ehhez hasonlót, úgyhogy szinte mesébe illik a most hallott bibliai történet. Jákob fiai visszatérnek Egyiptomból, ám odahaza nem csak még jobban dühöng az éhínség, mint amikor ennivalóért útra keltek, hanem még legkisebb testvérüket, Benjámint is el kellene vigyék magukkal, hogy túszul visszatartott másik testvérüket, Simeont kiváltsák. Harapófogóban vannak: sehol nincs élelem a közelben, csak Egyiptomban, ahol a szörnyű éhhalált elkerülhetnék – ahova viszont csak Benjamin életét kockáztatva mehetnek.
Eshet ilyesmi: akár teszünk valamit, akár passzívak maradunk – mindkettőből csak rossz származhat. Otthon maradva éhen halnak, Simeon is elvész – ha visszamennek Egyiptomba, s viszik magukkal Benjámint, ahogy azt József, az élelmet biztosító fáraó-helyettes parancsolta, akkor öreg édesapjuk utolsó reményét teszik ki halálos veszedelemnek. Benjámin ugyanis nem csak a legkisebb volt közöttük, aki mindig nagyon kedves a családban – hanem apjuk igazán szeretett feleségének, Ráhelnek gyermeke, az elveszettnek hitt József testvére! Akkor született, amikor Jákob mégis megkapta Istentől az áhított “áldást”, amit meggazdagodása ellenére egész életében soha nem ért el. Új nevet is kapott hozzá éjszakai küzdelmében helytállásáért: nem csaló volt már – hanem Isten harcosa! Benjámin édesanyja, Ráhel azonban belehalt a szülésbe: fia testesítette meg már egyedül a kedves, és igazán szeretett asszony emlékét Jákob számára…
Döntést kell hát hozni, ám nem lehet pontosan átlátni, minek mi lesz a következménye – ilyenkor az a nagy kérdés, emberek hogy állnak hitbeli tekintetben. Jó lenne elkerülni az efféle helyzeteket, de nem lehet – az élet néha egyszerűen ránk kényszeríti őket. A nehéz idők viszont különleges lelki növekedésre szolgálhatnak: ha hitben hozunk döntést, az nagy szívbéli gazdagodásunkra szolgál. Érettebben kerülünk ki a helyzetből, mint ahogyan belekerültünk. Tarkovszkij orosz filmrendező Sztalker című különös filmjében van egy képsor, amikor két ember veszélyes tájakon, barlangokon, zuhatagokon és különböző félelmeken kell átvergődje magát. Az egyik végigjárja, a másik viszont sokkal rövidebb, “rövidzárlatos” úton és ezek átélése nélkül érkezik – ugyanoda. Állnak egymás mellett, s bár látszólag ugyanoda jutottak, az egyik átment bizonyos tapasztalásokon, fáradtabb és megviseltebb, ugyanakkor azonban lélekben gazdagabb. Használjuk most azt a szót, hogy érettebb – hisz megpróbáltatásaink éppen azzal lehetnek javunkra, ami meggyötört, ami a legnehezebben esett. Idős emberekről mondja egy magyar gondolkodó, hogy ők már „porhanyósra vannak sütve”… (Hamvas B.) Ha valakiben az életkor valóban elvégzi, hogy türelmesebb, bölcsebb és jobb legyen – akkor ez nagyon szép hasonlat.
Józsefnek és testvéreinek azért kell átmennie a sok megpróbáltatáson, hogy végül sírva tudjanak bocsánatot kérni egymástól…! Most éppen ott tartanak, hogy meg kell hozniuk egy hitbeli döntést. Újszövetségi igénk is erről szól: Péter kiszállhat a vízre és járhat a tengeren, mint Jézus – ha van hite hozzá…!
Mit tanít a két párhuzamos történet a hitbeli döntések természetéről? Azt, hogy az ilyen döntésekben szükségképpen van valami a “vízen járásból.” Ki kell hozzá lépni a hajóból, oda kell hagyni a biztonságos pozíciót – ami egyáltalán nem könnyű. A testvérek otthon voltak, saját portájukon, ha mindjárt éhínségben is, ám viszonylagos biztonságban – és ezt most el kellene hagyják. Ilyesfajta döntés, amikor két fiatal azt mondja, hogy mi mostantól mindig egymásért szeretnénk élni. Körülöttünk ezrek nem vállalják fel egymást, nyitva hagyják az ajtót, hogy bármikor elmehessenek, ha elegük van a másikból – most ez a “megszokott.” De mi nem ezt tesszük! Hitben hozott döntés az is, hogy vannak, akik négyszer annyit kereshetnének a világ más országában, mégsem hagyják itt a küszködő, végsőkig eladósított országot, hogy cipeljék azt hátukon mások. Az ilyen döntésre jellemző, hogy nem tudjuk pontosan, mi minden következik belőle. De tudjuk, valaki azt mondta: Jöjj — itt vagyok, melletted állok, fogom a kezedet, hozhatsz döntést ennek jegyében is!
Az elhatározás lényege, hogy nem vagyok benne egyedül. Hallok egy hangot, amit nem lehet összetéveszteni más hangjával. A döntés erre való hangolódás, nem pedig nagy teljesítmény. A háborgó tengeren is meghallható, amikor „üvölt a habtusa”, ahogy az előbb énekeltünk. Hitben hozott döntés, amikor valaki belátja, hogy az élet mindenképpen véges, és nem csak az nem mindegy, hogy mikor megyünk el innen, hanem az sem, hogy hogyan. Hívő emberekről olvassuk: „…figyeljünk életük végére, és kövessük hitüket.” (Zsid 13,7) Velük kapcsolatban éppen olyan fontos, miként sikerült a halállal megküzdeniök, mint az, hogy milyen volt az életük. Figyeljetek életük végére! Erőt és példát ad másoknak, felemel és biztatást jelent, miként néztek szembe az „utolsó ellenséggel” (1Kor 15,26), ahogyan a testi elmúlást nevezi az apostol. Csak elszálló életét sajnálja ebben a helyzetben valaki, vagy Istenre gondol, s arra készül, őhozzá fog hazaérkezni – ez a kérdések kérdése!
Vannak persze közelebbi, sokkal mindennapibb hasznai is a jól meghozott hitbeli döntéseknek. Gondoljunk arra, mit mond az Írás a próbatétel alatt élőről: „…Bármely fenyítés ugyan jelenleg nem látszik örvendetesnek, hanem keservesnek, utóbb azonban a megigazulás üdvös gyümölcsével fizet azoknak, akik benne részesülnek.” (Zsid 12,11) Megtisztulva jöhet ki valaki élete legnehezebb helyzetéből: ami végtelenül rossz volt, utóbb valami fontos és nagy jót munkált ki! Egyetlen feltétele van, éspedig az, hogy a mélység valóban megigazulásra legyen – vagyis életünket megjobbítva kerüljünk ki belőle. Menet közben ugyan néha úgy tűnik, elszakad a cérna, s az ember kezd süllyedezni – Péter is így volt. Pontosan azért, mert nem Jézust nézte már, hanem a szeleket és a hullámokat… ez pedig nagy különbség!
Megtanuljuk, hogy süllyedő életből is lehet hozzá kiáltani. Ne higgye senki, hogyha jelenleg minden szépen rendben is van: egészséges a család, van munka és lakás – akkor soha nem jöhet el az idő, amikor hirtelen nagyobbak lesznek a hullámok, mint szeretnénk. Péter sem gondolta, hogy egyik pillanatban részesül Jézus dicsőségében, maga is jár a tengeren, a hitben hozott döntése képessé teszi erre – aztán kezdik elborítani a hullámok, amint a hite kezd bizonytalanná válni. Pedig ez történt, és ez történik mindenütt, ahol mi is inkább a világra figyelünk, mintsem Jézusra!
Ilyenkor ráébredhet az ember, hova jutott, és – kiálthat. Péter ezt teszi, s a Jézus válasza: Kicsinyhitű, miért kételkedsz? Aztán azonban megragadja kezét, és kihúzza a hullámok közül. Megrázóan szép pillanat, és annyira magunkra ismerünk, hogy nem is lehet semmit hozzátenni. De nem is kell: a szabadítás csodás mozzanata, amikor az Úr jelenléte egészen kézzel foghatóvá válik. Életünk legemlékezetesebb pillanatai idetartoznak. Tudtuk, hogy nem érdemeljük meg a szabadítást, egészen rászolgáltunk arra, hogy végképp elsüllyedjünk – mégsem az történt. Valaki megfogta a kezünket és kihúzott onnan, ahonnan magunk erejéből biztosan nem tudtunk volna kimenekülni. Tele van a Biblia ilyen történetekkel, amik azonban mind a Jézus csodálatos feltámadását készítik elő. Az ő történetében minden beteljesedett, és minden elvégeztetett. Mi ebből élünk, újulunk, s egészen bizonyosak vagyunk abban, hogy a mi életünkben is végül minden rosszból – jó jön majd ki.
Leborulunk és álmélkodva mondjuk: “Valóban Isten Fia vagy!” Az ember földi életének ez az igazi beérése – aki ide eljutott, már mindent tud. Semmi nincs, amit az ő nevében kérünk, meg ne adná mennyei Atyánk. Tisztában vagyunk azzal, hogy nem nagyobb a tanítvány a mesterénél – és ha ő szenvedett, akkor mi is szenvedni fogunk. De tudja azt is tudjuk, hogy ő “az Alfa és az Ómega, aki van, volt, és aki eljön, a Mindenható!” (Jel 1,8) Ő azért szenvedett, hogy “akik élnek, éljenek ne csak maguknak, hanem annak, aki értük meghalt és feltámadott.” (2Kor 5,15)
A hitbeli döntésekről hallhattuk tehát mindezt. “Vízen járással” kezdődik: kimondjuk az igent arra, amit ő szól nekünk: “Jöjj – itt vagyok, melletted állok.” Aztán ott kérdés, nem lesz-e fontosabb a hívásnál próba, betegség és a halál, vagyis mindaz, ami a világban van: mert akkor süllyedni kezd a tanítvány. De kiálthat, igen, kiálthat még hitehagyott állapotában is, és Jézus megfogja kezét – és kisegíti a bajból. Boldog, aki mindezen már átment. Megértette, amit meg lehetett érteni és megtanulta, amit meg kellett tanulnia – s immár érett szívvel vallja: “Valóban Isten Fia vagy!” Így is legyen. Ámen.
Fohász
Köszönjük Urunk, hogy megpillanthattuk már dicsőséges, sugárzó lényedet, ahogy tanítványaid is. Köszönjük, hogy nincs mélység, baj és betegség, a kételynek olyan állapota, ahonnan ne kiálthatnánk reménységgel hozzád, s ne tapasztalnánk, kiemelsz a mélységből. Segíts minket, hogy megjobbítva útjainkat, félelem nélkül járhassunk a vízen, ha annak ideje jött el életünkben. Könyörülj népeden, hogy szavadhoz igazíthassuk útjainkat, és legyenek közöttünk vigasztalódások, gyógyulások és valódi életújulások! Ámen.
