Igehirdetés 2012. február 26.

Szívemet hozzád emelem

Lekció: 1Móz 50,15-23
Textus: Zsolt 25,1

„Hozzád emelem lelkemet Uram, benned bízom Istenem. Ne szégyenüljek meg!”

Imádkozzunk!

Istenünk, köszönjük, hogy együtt lehetünk ebben az órában, hogy hozzád könyörögjünk és eléd hozzuk mindazt, ami bennünket foglalkoztat. Köszönjük, hogy hallgathatjuk a világ megváltásáról szóló örömüzenetet, és a te szent nevedet együtt magasztalhatjuk. Jöjj közénk és ébressz fel bennünket, add nekünk a te világosságodat, légy vigasztalónk és légy tanítónk. Szólíts meg bennünket egyenként, hogy mindenki személyesen hallhassa most azt, amire szüksége van, és ami rajta segít. Légy kegyelmes azokhoz, akik ide tartoznak, de ma máshol vannak, betegségük vagy elaggottságuk miatt odahaza, kórházban vagy távoli vidéken. Az ő imáikat is hallgasd meg, és mindnyájunkat táplálj az életnek igéjével Krisztussal, akik ma téged keresünk és segítségedre vágyunk! Ámen.

Igehirdetés

Egyik legismertebb Genfi zsoltárunk a 25. számú, amelyik így kezdődik: „Szívemet hozzád emelem…” Akik református családban nőttünk fel legtöbben gyermekkorunktól ismerjük, és mindig szívesen énekeljük, hiszen azt a bizonyosságot ápolja bennünk, amire mindnyájan nagyon vágyunk is, hogy a földön küzdő ember lelke összekapcsolódhat az Örökkévalóval.

Ez a dolog egyáltalán nem magától értetődő akkor sem, ha a mi 25. Zsoltárunk magyar fordítása Szenczi Molnár Albert jóvoltából négyszáz év óta így szól: „Szívemet hozzád emelem…” A Sursum Corda latin nyelvű felszólításnak, ami ugyanezt a gondolatot hordozza már a Kr. u. 3. századtól nyomai vannak az óegyházi liturgiában, tehát legalább ezerhétszáz éve része a keresztyén istentiszteletnek, Dávid zsoltára pedig, ahonnan mindez származik egyenesen háromezer éves! Azért vannak ilyen mély nyomai az istentiszteletben és a Bibliában a szívünk „fölemelésének”, mert a mindennapokban tényleg nem élünk olyan lelki magaslaton, hogy ott lennénk, ahol Isten van.

Legtöbbször nagyon is köznapian létezünk, elfoglal ezer vágyunk és igyekezetünk, rohanunk a boldogságunk után – és a hatalmas áramlásból, ami az életünk ritkán emeljük ki fejünket magasabb világok felé. Pedig erre a kizökkenésre volna legnagyobb szükségünk, és ezért jó, hogy mai ószövetségi olvasmányunk és vasárnapi zsoltárunk is ebbe az irányba fordítják figyelmünket.

Gondolkodjunk először is arról, tulajdonképpen miért nehéz ez, mi is akadályozza a szívünk fölemelését Istenhez. Néha egyszerűen nehéz az ember lelke, mert nem sikerült valami, amire pedig nagyon igyekeztünk, vagy pedig azért, mert az emberektől nem kapunk megértést, akár a minimális elismerést sem.

Küszködünk és semmi nyoma, hogy volna értelme. Aztán lehet, hogy az előttünk álló jövő nyomaszt éppen, félünk valamitől, ami bekövetkezhet az életünkben. Sok embernek nehéz aztán a szíve azért, mert elrontott valamit az életében és maga is tudja, az már megtörtént, azt másként már nem teheti – legfeljebb bánkódhat felette.

Mi a közös ezekben? Az, hogy valami önállósítja magát, elkezd külön életet élni, felnő a lelkünkben. Nyomasztó jövőbeli fenyegetéssé vagy eltakaríthatatlannak, reparálhatatlan múltbeli sötét folttá válik, de úgy annyira, hogy nagyobbnak látjuk, mint magát az élő Istent. Ezért kell a „szívünket hozzá emelni”, mert különböző lelki tartalmak, túlnőve önmagukat olykor valósággal istenünkké, pontosabban bálványunkká lesznek.

Ilyen lehet az egész horizontot betöltő versengés, küzdelem egy másik emberrel, aztán a bűntudat vagy a félelem, egyszóval bármi, ami nagyobb és fontosabb már számunkra, mint az élő Úr. Némely dolog annyira el tud foglalni, hogy ki sem látunk belőle, egyszerűen a “mindent” jelenti már – s ilyenkor valóban nagy szükségünk van felébredésre. Ember vigyázz, nem lett-e bálványoddá már saját vágyad világa, egy terved vagy szándékod! Nem borított-e el a rossz lelkiismereted terhe, egy jövőbeli veszteségtől való kedvenc szorongásod? Mert akkor ideje, hogy szívedet hozzá emeljed!

Józsefet és testvéreit a közös családi emlékek terhelték. Előbbi tehetségesebb volt a többieknél, „álomlátónak” született, vagyis olyan embernek, akinek nagy tervei vannak. Apjától is nagyobb szeretet sugár hullott rá, mint a többiekre, hiszen Rácheltől született – amit az egyedül neki adott különleges ruha érzékeltetett. József azonban nem jól viselte a „cifra ruhát”, a többlet szülői szeretetet, mert elbizakodott lett, magát különbnek gondolva a többieknél híreket hordott testvérei viselt dolgairól apjának. Ha azok túlságosan eltávolodtak atyjuktól, ő viszont túlságosan bennfentessé lett, és sok-sok szenvedésen és életveszélyen kellett átmennie ahhoz, hogy fölébredjen tehetsége mellett is hordozott fogyatkozásaiból.

Testvérei irigyek voltak rá, ami nagyon komoly súly lehet egy ember lelkében: sokszor látni rontását emberi kapcsolatokban. Ez úgy elhatalmasodott bennük, hogy már csak gyűlölni tudták Józsefet, ami a dolog természete szerint testvérük likvidálásának szándékához vezetett. Volt tehát teher mind a két oldalon. Azt olvassuk azonban, hogy a testvéreknek végül valóban a földig meg kellett hajolniuk József előtt, könyörögve, hogy bocsássa meg hitszegésüket és vétküket, amit elkövettek ellene – fölemlítve mentségüket, hogy ők is atyjuk Istenének szolgái.

Fölemelhetjük így is a szívünket, amikor bajban vagyunk. A testvérek először akkor mondják ki Isten nevét, amikor a pénzüket megtalálják a gabonás zsákokban és megrettennek, mit tett velük Isten. (1Móz 42,28) Aztán másodszor akkor, amikor a József serlegét a Benjámin zsákjában föllelve azt akarják visszatartani Egyiptomban, a legkisebb testvért, és ettől rögtön eszükbe jutnak a bűneik (1Móz. 44,16), mert így nélküle, a legkedvesebb fiú nélkül kellene hazatérjenek öreg édesapjukhoz.

Kérdezzük meg magunktól: tényleg el kell jönnie az ilyen ítéletes pillanatoknak ahhoz, hogy az ember „fölemelje a szívét” Istenhez? Szükségesek szélső élethelyzetek, hogy valaki kiemelje a fejét a mindennapokból? Magunktól nem tudjuk észrevenni, hogy valami elszabadult az életünkben, és már egészen önálló életet él? Megrettenés nélkül nem ébredünk rá bálványainkra? Legyen ez a mai, böjt első vasárnapi istentiszteletünk alkalom arra, hogy megnevezzük, mi lett immár azzá életünkben. Mert amíg annak hódolunk, az uralkodik rajtunk, addig nem fogjuk tudni igazán „fölemelni a szívünket” Istenhez. Megőrizhetjük a kegyesség látszatát, lehetnek vallásos cselekedeteink, de ha a szívünk közben fogva marad, és vidáman uralkodnak rajtunk bálványaink, akkor semmi hasznunk ezekből. Sőt, a kettős élet rontása mélyebbre visz az egyszerű köznapiság silány voltánál.

Mi történik ott, ahol valaki valóban fölemeli a szívét Istenhez? Nem lehet a választ kisebb szóval megadni, mint hogy életgyógyulás. Régi bajok rendbe jönnek, az élet titkos, belső sebei meggyógyulnak, a gőgös Józsefből áldott segítő, gondoskodó testvér lesz, a gyilkos indulatoktól fűtött, irigy testvérekből pedig Istenhez térő emberek válnak. Az őhozzá emelt szív pontosan azt végzi el bennünk, amire a leginkább szükségünk van: ami hiányosság volt, az most szépen kipótolódik és meggyógyul. Az elbizakodott és nagyralátó Józsefből jótevő válik, a fékezhetetlen indulatú testvérek megszelídülnek, elismerik vétküket és tudnak bocsánatot kérni – mindenki átalakul. Senki nem marad az, ami Isten nélkül volt.

Milyen nagy szükségünk van erre mindnyájunknak! Az ember igazi halála nem az, hogy nem dobog többé a szíve, hanem az, hogy képtelen már lelki értelemben előre lépni és növekedni. Így kell értenünk, hogy Jézus magáról mondja, hogy ő az élet. (Ján 14,6) A betokozódott, önmaga szobrává lett embernek azt kell meghallania, amit az apostol így mond: „Serkenj fel, aki aluszol és támadj fel a halálból – és felragyog tenéked a Krisztus!” (Ef 5,14) Ezt az ébresztő kiáltást kell meghallania minden elakadt életű embernek. Mindenkinek, akinek zátonyra futott a lelki fejlődése s ma is ott tart, ahol tegnap tartott: ismételve régi önmagát ugyanazokkal küzd, amikkel egész életében tette, amikor még Isten nélkül járt s nem emelte fel hozzá a szívét.

Az életgyógyulás mindig azt jelenti, hogy új távlatok nyílnak. „Adtam elébed egy nyitott ajtót, amit senki be nem zárhat” – olvassuk Jánosnál. (Jel 3,8) Az ember csodálkozva látja, hogy amire régen a saját erejéből hiába törekedett, az most mintegy magától és könnyen lehetővé válik számára. Ne csodálkozzon viszont, aki nem akarja a szívét hozzá emelni, hogy marad minden a régiben, csak körben jár és mindig ugyanott találja magát. Az élet szomorú hiábavalóságából egyedül ez segít: “Szívemet hozzád emelem és benned bízom Uram!”

Végezetül pedig ez a kérdés maradt: ha valaki tényleg megteszi ezt, tud-e majd valami értéket adni embertársainak ezek alapján? „Megy-é előbbre majdan fajzatom…?” – teszi fel Madách a világ nagy kérdését. Igen, előbbre megy, ám kizárólag annyiban, amennyiben az ember magasabb életre szánja el magát az “emelkedettség” ritka és értékes pillanataiban. A József és testvérei történet csúcspontja az a kép, amikor Egyiptom második embere visszautasítja, hogy őt istenként tiszteljék. Milyen kevesen jutnak el ide, mennyire szereti az ember imádtatni magát! Szerelemnek is nevezik néha, máskor meg hatalmi tébolynak, holott, ha az van a mélyén, hogy engem imádjanak, vagy én imádjak egy embert, akkor abból mindenképpen gyógyulni kell. Akik szívüket valóban fölemelik Istenhez, azok magasabb életszintre kötelezik el magukat. Ők valóban Istent imádják, és sem magukat nem imádtatják, sem pedig másokat nem imádnak. Ezért életük belülről elégedett és tökéletesen békés. Nincs szükségük önmaguk külső megerősítésére: ők már szívükből fakadóan bizonyosak az életükben. Nem csak folyton „lesz” életük, vagy „lehet” vagy éppenséggel „lehetne”, hanem már van. És ez nagyon nagy különbség.

Erről mondja meghökkentő módon múlt időben az ige, hogy „Minket is, akik meg voltunk halva a vétkek miatt, megelevenített Krisztussal együtt, és együtt feltámasztott és együtt ültetett a mennyekben, Krisztus Jézusban.” (Ef 2,6) A hívő ember tehát ott ül a mennyekben! Nem csak ott fog ülni, meg ott ülhetne, vagy esetleg majd ott ül, hanem őt már valaki feltámasztotta és odaültette! Ez múlt idő, ami készen van: ez megtörtént. Ne adjuk ennél alább! Ne elégedjünk meg „valami lelki vigasszal”, meg „egy kis megnyugvással”, mert a feltámadott Krisztus sokkal többet akar adni nekünk. Oda kíván ültetni minket maga mellé a mennyben, mégpedig nem csak testi elmúlásunk után, hanem most! Miért utasítanánk ezt vissza? Miért ne kapaszkodnánk az ő hatalmas ígéretébe mind a két kezünkkel? Miért ne mondhatnánk igent egész szívünkkel arra, ami lehetetlenek tűnik, amíg magunk vagyunk – de ő megadhatja, hiszen pontosan ezért jött az Atyától! Azt, hogy mellette üljünk a mennyben most, amikor itt harcoljuk földi harcainkat – és néha győzünk, néha meg vereséget szenvedünk.

Ma azon gondolkodhattunk együtt, mik is az akadályai, hogy fölemeljük a szívünket Istenhez. A válasz ez volt, hogy a bálványaink. Minden, ami önállósította magát, saját életet él, és Isten nélkül már uralkodik rajtunk. Mi változik ott, ahol mégis csak lesznek, akik szívükben fölemelkednek őhozzá? Éppen az gyógyul, ami a legbetegebb, éppen ott lépünk tovább, ahol a leginkább elakadtunk. És lesz-e ez mások javára? Igen, ahol igaz elhatározás és egy magasabb élet cselekedetei születnek belőle. Így is legyen. Ámen.

Fohász

Urunk, légy áldott, hogy elhozod azokat az időket, amikor megpillanthatjuk önmagunkat, kik vagyunk és hol állunk. Köszönjük a húsvét előtti böjti időszakot, amit különösen is erre adsz. Segíts minket, hogy fölismerve bálványainkat nevükön nevezzük őket, hogy te megszabadíthass azoktól. Ne engedd, hogy bármi fontosabb legyen számunkra, mint te magad, aki élsz és uralkodsz örökkön örökké! Imádkozunk mindnyájunk épüléséért, hogy tisztuljon és gyógyuljon életünk. Vezesd népedet erőről erőre, amíg megjelenünk majd előtted, örökkévaló Atyánk előtt. Addig pedig adj éberséget és lelki készenlétet, hogy mienk lehessen mindaz, amit elkészítettél számunkra. Jézus nevében kérünk, hallgass meg minket! Ámen.

Nyomtatás