Felismerték a kenyér megtöréséről

Igehirdetés 2012. április 15.

Felismerték a kenyér megtöréséről

Lekció: Luk 24,13-31
Textus: Luk 24,33-35

„Még abban az órában útra keltek, és visszatértek Jeruzsálembe, ahol egybegyűlve találták a tizenegyet és a velük levőket. Ők elmondták, hogy valóban feltámadt az Úr, és megjelent Simonnak. Erre ők is elbeszélték, ami az úton történt, és hogy miként ismerték fel őt a kenyér megtöréséről.”

Imádság

Köszönjük, Urunk, az elmúlt húsvéti ünnepeket, a feltámadás evangéliumát és az úrvacsora örömét. Köszönjük, hogy mi magunk is húsvét utáni emberek lehetünk, akik tudhatunk a feltámadásról, és ma is ez hozott bennünket ide, hogy lélekben találkozzunk magával a feltámadott Jézussal. Szeretnénk erre bensőnkben méltóvá válni, és kérjük ehhez Lelked erejét és igéd megtisztító, megújító munkálkodását. Olyan hamar elszennyeződik mindaz, ami egyszer már megtisztult, és olyan gyorsan elfogynak az erők, amiket pedig tőled vettünk, hogy mindig újra hozzád kell jönnünk, de tudjuk, hogy te semmiképpen ki nem vetsz bennünket. Erre a te nagy jóságodra és kegyelmedre hivatkozunk, és azt kérjük, adj most hírt magadról, szólíts minket nevünkön, és építs bennünket a belső emberben, ahol titkos mélységben, de mégis mindig nyilvánvaló külső eredménnyel munkálkodsz, amiért áldunk és dicsőítünk téged örökkön örökké. Ámen.

Igehirdetés

Egy héttel húsvét után még itt élnek bennünk a feltámadás fényei. Látjuk magunk előtt az üres sír száját, a hófehér ruhás angyalok sugárzó tekintetét, és azon gondolkodunk, mi marad majd mindebből velünk a mindennapokra, amik óhatatlanul eljönnek hozzánk. A húsvéti történetek mindegyike más-más oldalról mutatja meg a feltámadott Jézus világító lényét, ezért jól tesszük, ha ezekből az igékből egyetlen szemet sem engedünk a földre hullani. (1Sám 3,19) Az emmausi tanítványok történetét, amivel mai istentiszteletünkön foglalkozunk, sokan szeretjük, mert egyrészt olyan mélyen emberi témákat érint, amikben nagyon is magunkra ismerhetünk, másrészt pedig olyan gyönyörű maga a leírás, hogy minden mozzanata egy-egy mestermívű festménnyel vetekszik. Nem véletlen, hogy a legnagyobb festők szinte mind megfestették valamelyik pillanatát.

Mi most azt kell benne észrevegyük, ami a történet legfőbb mondandója, hogy a Feltámadottat itt a kenyér megtöréséről ismerik fel tanítványai. Tulajdonképpen három ilyen ismertető jegyről hallunk az evangéliumokban: az egyik a feltámadott Jézus testén lévő sebek helye, erről húsvét első napján hallhatunk, a másik a kenyér megtörése, amiről ma szól hozzánk az ige, a harmadik pedig, amiről majd egy következő alkalommal szólunk, hogy Jézus előtte megy tanítványainak, vezeti őket.

Most tehát a kenyér megtöréséről gondolkodjunk, mit is jelent az, hogy a Feltámadottat erről ismerték fel tanítványai. A felismerés szó itt annyit jelent, hogy elmúlt a vakságuk, ti. a lelki vakságuk, és kinyílt a szemük látni azt, amit egy hívő ember, Isten gyermeke bármikor láthat, amennyiben megmarad az engedelmességben és alázatban. Ezek nélkül, ti. engedelmesség és alázat nélkül valahogy szépen csendben elveszítjük a lelki látásunkat, és a világ fényei egyre inkább vakká tesznek bennünket. A világ istene „megvakítja a hitetlenek elméit”, mondja az apostol (2Kor 4,4), vagyis ha mi csak önmagunkban, magunkra hagyatkozva tanulmányozzuk a világ dolgait, akkor tényleg megvan a veszélye, hogy egyre inkább vakok leszünk, az elménk pedig mind nehezebben képes befogadni az igazságot. Sok embernél látszik ez, akik nem élnek az igével, nem olvassák, nem hallgatják azt, nem gondolkodnak róla, hogy szinte páncél nő a lélekre, valóban „megvakul az elméje” az embernek, és képtelen méltó módon foglalkozni Isten dolgaival. Így voltak ezzel az első tanítványok is, de eljött hozzájuk a Feltámadott, és akkor kinyíltak a szemeik. Ez a szem-kinyílás mint belső folyamat mesterien van leírva az emmausi tanítványok történetében: együtt mennek az úton Jézussal, beszélnek is vele, kérlelik is, hogy maradjon velük estére, de a szemük egy darabig igazi értelemben még nincsen nyitva.

Egy írásmagyarázó felhívja a figyelmet arra, ami nagyon szép és megkapó gondolat, hogy ez a két ember a történet szerint alkonyatkor megy szemben a lenyugvó nappal, és testi szemeik nagyon is nyitva vannak. Sokatmondó ez a kép, mert Jézus nélkül valóban ennyi az élet – menni szemben a lenyugvó nappal. Múlnak az évek, az egykor fent röpülő nap fokozatosan alábbszáll, és eljönnek az alkonyat órái, vagyis közeledik a hazatérés, és nincs semmi vigaszunk, mert a nap valóban le fog egyszer szállni. Szomorú ez a kép, amit lelki látás nélkül is nagyon jól látunk, de igaz – valóban ennyi az élet Jézus nélkül, menni szemben a lenyugvó nappal és készülni az elmúlásra, ahogy tőlünk magunktól telik.

Ám a Feltámadott nem hagyja magára övéit, azokat a lelkeket, akik őt szeretik, akiknek ő hiányzik, és akik szívükben hozzá tartoznak. Egyszerűen odamegy hozzájuk, beszélgetni kezd velük, ami önmagában is végtelen nagy ajándék, végül pedig egy olyan jelet ad számukra, amit már nem lehet félreérteni, ami tényleg megnyitja azokat a vak szemeket – Jézus megtöri a kenyeret. Erről már felismerik őt, ebben a mozzanatban valami olyasmi rejlik, ami leveszi a pikkelyeket a szemeikről. (Csel 9,18) Az ember belső, lelki megújulása mindig új látással jár, ahogy ez itt is volt. De próbáljuk csak megérteni, mi minden is rejlik ebben az egyszerű mozzanatban, hogy Jézus megtöri a kenyeret.

Jelenti ez mindenekelőtt azt, hogy ő a családfő. A kenyér megtörése és kiosztása a páska-vacsorán, ami az utolsó vacsora is volt, a családfő dolga volt. Ha pedig egy másfajta közösség ünnepelte a húsvéti bárány ünnepét, akkor a legtekintélyesebb jelenlévő kiváltsága volt ez, aki mintegy családfőnek számított. Jézust, mint feltámadottat felismerni ezért azt jelenti, hogy vége közöttünk a versengésnek, vége annak, hogy ki az első, mert az első senki más nem lehet, csakis és kizárólag Jézus, ő töri meg a kenyeret. Vegyük csak észre, ahol a család vagy az emberek életét versengés zavarja, ahol a hiúsági kérdések olyan nagyon fontosak, hogy emberek egymásnak feszülnek, ahol mindenki csak saját magát akarja érvényesíteni, ott még nem ismerték fel őt a kenyér megtöréséről, ott még nem ismerték el őt igazán családfőnek.

Jó lenne ebben mindnyájunknak megújulnunk. Családfő nélkül ki vagyunk téve a magunk hiúságának és az egymással való versengésnek, és szüntelenül csak azzal foglalkozunk, hogy valahogy kiüssük egymást az első helyről, mert az nekünk jár. Milyen jó, ha valahol tényleg felismerik őt a kenyér megtöréséről, és ki-ki szabaddá válik a versengéstől, az önmaga igazolásától, mert ez a kettő egy és ugyanaz, attól az előzési kényszertől, amiben olyan sokan szenvednek még a közutakon is. Jézus a családfő, ő töri meg a kenyeret, és ez biztonságot ad a napnyugta felé ballagó, sok-sok bizonytalansággal terhelt szívünknek – de csak akkor, ha valóban nem mi akarunk mindenáron az ő helyén ülni.

Ez pedig azt jelenti, hogy az ő jelenlétében már az általa nekünk hozott életrend törvényei érvényesek. A családfő jelenlétében nem tehet akármit a család egyetlen tagja sem, hanem csak azt, ami összefér az ő jelenlétével. Igen, ő elveszi félelmeinket és bizonytalanságainkat, de csak akkor, ha mi az ő életrendjét a sajátunknak tekintjük. Ha valóban megtanuljuk tőle, hogy ő szelíd és alázatos szívű – akkor már nem fogjuk annyira sajnálni magunkat, hogy mindnyájan a lenyugvó nap felé tartunk. Lesz békességünk és lesz lelki nyugalmunk, mert ő ott ül az asztalfőn, valóban ő a családfő – de csak akkor, ha az ő életrendjét mi is sajátunknak fogadjuk. Így kell értenünk első renden azt, hogy őt a kenyér megtöréséről ismerik fel tanítványai.

De van ennek egy másik üzenete is, az pedig úgy szól, hogy ő a kenyér megtörésekor saját magát osztja szét a tanítványoknak. Éppen ezt is mondta nekik az utolsó vacsorán: Vegyétek, egyétek, ez az én testem, amely tiérettetek megtöretik. Ez az önmagát kenyérként szétosztó Jézus pedig éppen olyan fontos üzenet, mint az, hogy ő ül az asztalfőn, ő a családfő. Éspedig azért, mert nekünk nem csak elvekre, nem is csak jó szavakra, hanem mindenekfölött kenyérre és erőre van szükségünk. A tanítványi élet nagy kérdése, hogy mire is van erőnk, mit vagyunk képesek elviselni abból, ami rossz, aztán pedig mit vagyunk képesek megvalósítani abból, ami jó – ez pedig egészen közvetlenül attól függ, hogy mivel táplálkozunk. Ha körülnézünk a szellemi életben, ami nem is olyan könnyű vállalkozás, akkor azért találhatunk nagyszerű táplálékokat. Színvonalas klasszikus irodalmat, nemes muzsikát, őszinte modern igazságmondó művészetet, de ezek együtt sem adnak annyit, mint maga a Feltámadott, amikor eljön, és elfáradt, kiüresedett szívünket úgy táplálja önmagával, mint kenyérrel.

Mert küzdelmes az élet, és mi könnyen kifáradunk ebben a küzdelemben, úgyhogy szükségünk van lelki táplálékra. Háborúk történetéből tudjuk, hogy az utánpótlás dolga milyen életfontosságú a harcok idején – lesz-e elegendő eleség egyáltalán. Így van ez a lelki harcokban is, amik között persze vannak olykor sajnálatos módon nemtelen küzdelmek is, amilyen például a pozíció-harc, vagy általában a hiúsági küzdelmek. De van nemes harc is a világon. (2Tim 4,7) Ilyen az, amit azért folytatunk, hogy önmagunk fölé nőjünk, vagyis a saját gyarlóságainkkal való megküzdés. Mivel ez a legnehezebb harc, éppen ebben van leginkább szükségünk arra, hogy Jézussal, mint az önmagát kenyérként szétosztó Úrral napi kapcsolatban legyünk.

Hány és hány bibliai mondat erősíthet bennünket ígéretként ebben a dologban, szinte felsorolni sem lehet. Erőt ad a megfáradtnak, az erőtlen erejét megsokasítja, mondja a próféta. (Ézs 40, 29) A győzedelmesnek enni adok az élet fájáról, amely az Isten paradicsomának közepette van, olvassuk a Jelenések könyvében. (Jel 2,7) A győzelmesnek enni adok az elrejtett mannából, olvassuk szintén a Jelenésekben (Jel 2,17) – de talán nem is kell folytatni. Mert a lényeg ennyi: akinek felnyíltak már szemei látni Jézust, mint jelenlévő, itt és most közellévő, élő Urat, az egészen biztosan így látja őt, mint aki önmagával táplál minket. Így értjük meg, amikor ő János evangéliumában ezt mondja: „Bizony, bizony mondom néktek, ha nem eszitek az Emberfiának testét és nem isszátok az ő vérét, nincs élet bennetek. Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, örök élete van annak, és én feltámasztom azt az utolsó napon. Mert az én testem bizony étel és az én vérem bizony ital. Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, az én bennem lakozik és én is abban.” (Ján 6,53-56) Igen, akkor van örök életünk, ha ő táplálhat minket önmagával, mi pedig mintegy esszük és isszuk őt, vagyis egészen eggyé válunk vele, ő mintegy belénk költözik és bennünk lakik, testünkké és vérünkké lesz.

Végül pedig még egy fontos üzenete annak, hogy Jézust a kenyér megtöréséről ismerhetjük meg – és ez az úrvacsora örömünnepe. A Feltámadott jelen van azokon a helyeken, ahol megújult életű emberek boldogan hálát adnak a kegyelemért, ami őket megújította. Vegyük észre, hogy ez több mint vallásosság, és messze több annál, hogy eljárunk a templomba és megtartjuk a rituálékat. Itt a valóban megújult, Krisztus által tényleg megtisztult életek öröméről van szó. Ez az úrvacsora értelme, és ezért szomorú kimaradni belőle, vagy nem így részesedni benne. Mert a mi egyszerű vendégségünk a Bárány menyegzőjének ünnepi örömét adja, és ebben a tiszta örömben mi valóban újra testvérei lehetünk egymásnak, mégpedig megújult életek örömteli közössége. Ő ezért törte meg a kenyeret ott Emmausban is, hogy tanítványai így legyenek együtt, ilyen örömteli szeretet-közösségben. Legyünk, mert lehetünk ilyen közösség az egyszerű vasárnapokon is, sőt, a hétköznapok idején is, ahol mindennél fontosabb ez a szeretet-közösség és az abban való öröm.

Családfő, aki az asztalfőn ül és akire mindnyájan figyelünk, önmagát erősítésül, kenyér gyanánt szétosztó Úr, és végül a megtisztultak boldog közössége – ez mind jelen van abban az egyszerű mozdulatban, hogy ő megtöri a kenyeret. Ismerjük fel őt ezekben, nyíljon fel a szemünk őt így meglátni, és minket is ezek révén fog az örök életre táplálni, ahogyan meg is ígérte. Így legyen! Ámen.

Imádság

Urunk, légy áldott, hogy eljössz tanítványaidhoz, s hogy mi magunk is megtapasztalhattunk téged, mint feltámadott és jelenlévő Urat. Köszönjük, hogy te az Atya iránti alázatban és engedelmességben engedted saját tested megtöretését, hogy nekünk szétosszad önmagadat és erőt adj a megfáradtnak, az erőtlen erejét pedig megsokasítsad. Kérünk ezért a lelki kenyérért, add nekünk minden nap, és erősíts vele a nemes harcban, hogy el ne fáradjunk, és fel ne adjuk azt. Nyisd meg szemünket, ha még lelki értelemben zárva volna, hadd lássuk fényedet és dicsőségedet, egész feltámadott és élő valóságodat. Mutass utat nekünk, amikor nem tudjuk, merre induljunk tovább, ments meg a gazdátlan élettől, a versengéstől, és saját magunk okozta magánosságtól. Áldd meg gyülekezetünket megújuló szeretettel és igazi, lelki közösséggel. Ámen.