Igehirdetés 2012. április 22.

Előttetek megy!

Lekció: Márk 16,1-8
Textus: Márk 16,5-7

„És amikor bementek a sírboltba, látták, hogy egy fehér ruhába öltözött ifjú ül jobb felől, és megrettentek. De az így szólt hozzájuk: Ne féljetek! A Názáreti Jézust keresitek, akit megfeszítettek? Feltámadt, nincsen itt. Íme, ez az a hely, ahova őt tették. De menjetek el, mondjátok meg a tanítványoknak és Péternek, hogy előttetek megy Galileába: ott meglátjátok őt, amint megmondta nektek.”

Imádkozzunk!

Urunk szeretnénk, ha a húsvét öröme és üzenete mindig velünk maradhatna, a saját testi mulandóságunk pedig nem sötét árnyékként lebegne felettünk, hanem úgy várhatna ránk, mint a boldog hazaérkezés. Tudjuk, hogy ez egyedül azon múlik, milyen az életünk itt és hitben hová növekedtünk, segíts hát bennünket olyan belső változáshoz, hogy felnőhessünk a megváltottak boldog bizonyosságáig: a tieid vagyunk és örökre azok is maradunk. Sokszor és sokféleképpen változnak bennünk az emberi érzések, amíg el nem küldöd hozzánk a dicsőséges Feltámadottat, aki előttünk megy, ám vakságunkban nem látjuk őt. Nyisd most meg a mi szemeinket is: adj hitet elindulni a magunk Galileájába, ahol megláthatjuk őt, megváltó Jézusunkat és találkozhatunk vele. Áldd meg a mostani ünnepi órát kegyelmedből élő és életet adó tartalommal – töltsd meg az emberi beszédet tőled való üzenettel, hogy mindnyájan megtisztuljunk, megvigasztalódjunk és erőre kapjunk a te igéd által! Ámen.

Igehirdetés

Létezik emberi életünknek olyan állapota, amikor mindenünk megvan, amire csak szükségünk lehet: nem vagyunk betegek, nincs okunk különösebben panaszra, mégsem érezzük jól magunkat a saját bőrünkben. Nem számít az ilyesmi boldogtalanságnak, nem tekintik lelki betegségnek sem, amit valahogy kezeltetni kellene, legfeljebb egy bizonyos kényelmetlenség-érzésről van szó, ahogyan egy tudós elnevezte ezt – de azért azt mondják róla, akik foglalkoznak vele és értenek az ilyesmihez, hogy hosszabb távon nagyon is kihat az életünkre, miként érezzük magunkat – sőt, még fizikai értelemben is rongálhatja a testünket, ha túl sok rossz érzést hordozunk a lelkünkben.

Itt most nem dolgunk, hogy azon gondolkodjunk, miképpen kapcsolódnak át lelki dolgok testi állapotokká, esetleg már tünetekké, mert ezzel komoly tudományok küszködnek, éspedig váltakozó sikerrel – hanem induljunk ki onnan, amit az evangéliumok pontosan leírnak: az első tanítványok sem érezték magukat mindig jól a saját bőrükben. Volt ott félelem, nem is kevés, aztán, ma így mondanánk a dolgot, valahogy összekeveredtek, zavar támadt bennünk – nem találták magukat. Ebben az önmaguk nem találásában, igazából előző önmaguk elvesztésében, mert hát ott nem kevesebbről volt szó, már nem is állnak olyan messzi a modern életérzéstől.

Amíg az ember külső dolgokban, szeretett személyekben, számára fontos ügyekben, sőt, akár tárgyakban is, de valamennyire meghatározva érzi önmagát, addig nincsen baj. Ám néha megrendül a föld a lábunk alatt, mert elveszítünk valakit, aki fontos volt, vagy megváltozik az életünk valami más esemény miatt. Megszűnik a munkahelyünk, újra kell mindent kezdeni máshol, ha lehet egyáltalán. Csalódunk ügyekben, amik addig nagyon is sokat jelentetek, fontosak voltak, talán átlátunk saját birtoklásunk talmi és üres voltán, megpillantjuk sok dolog értelmetlenségét, ahogyan a költő, T.S. Eliot mondja az öregedő emberről, aki átéli a „…Borongást, mely mást nem ígér, csak / Árnyékgyümölcsök keserű semmiízét”  Ilyenkor aztán nem csoda, hogy nem érezzük jól magunkat a saját bőrünkben. Ugyanez a költő mondja ezeket a nagyon pontos szavakat is: „….ami a tiéd, éppen az nem a tiéd, / És ahol vagy, éppen ott nem vagy.”

Az első tanítványok nagyjából éppen ezt érezhették. Amijük volt, az elveszett, s ahol voltak, ők ott nem voltak otthon, nem voltak a helyükön. Diagnózisnak ez elég pontos, hiszen a történeti ember, akik mi mind magunk is vagyunk, leggyakrabban éppen abban határozza meg magát, hogy mije van, jobb esetben pedig abban, hogy kije van. Az pedig, hogy az ember tényleg ott van-e, ahol éppen van, vagyis harmonikusan kapcsolódik-e a saját helyéhez és állapotához, az nagyon is gyakran nyitott kérdés. Nem ritkán tekintenek emberek idegenül a helyre, ahol vannak, mert azon a helyen lélekben nincsenek otthon. Milyen szépen beszél erről a zsoltáros a Károli fordításban, amikor ezt mondja: „Mert ő tudja a mi formáltatásunkat; megemlékezik róla, hogy por vagyunk. Az emberek napjai olyanok, mint a fű, úgy virágzik, mint a mezőnek virága. Hogyha általmegy rajta a szél, nincsen többé, és az ő helye sem ismeri azt többé.”  E gyönyörű mondatban arról van szó, hogy ember és helye normális állapotban bensőségesen összetartoznak, amit a földi boldogság egyik legfontosabb fokmérőjének is tekinthetünk, s ezt az összetartozást csak a halál zilálja szét. Igen, ez lenne az idilli állapot, a valóság ezzel szemben elég sokszor az, hogy „….ami a tiéd, éppen az nem a tiéd, / És ahol vagy, éppen ott nem vagy.” Ilyen érzések között és ilyen lelkiállapotban szólította meg a tanítványokat az üzenet: Menjetek vissza Galileába, ott majd találkoztok Jézussal – aki előttetek megy!

Jelenti ez a mondat mindenekelőtt, hogy semmiképpen ne keseredjetek el, s főleg ne keményedjetek bele jelen boldogtalanságotokba. Ne ragadjatok bele – ne váljon az életetek állandó kísérőjévé egy negatívum. Ha az angyali szóra hallgattok, az biztosan és pontosan megmondja nektek, merre tovább. Ha pedig eddig nem hittétek volna, kiút mindig van, még a halálon át is – erről szól az egész húsvéti evangélium! Leginkább a betokosodott, már egészen megrögzült boldogtalanságokhoz szól az üzenet: nem kell úgy maradjon az emberi élet, ahogyan valamelyik szegmensében elromlott. Menjetek Galileába, ott meglátjátok azt, akit elvesztettetek, mert ő – előttetek megy! Megfeneklett, elakadt, zátonyos emberi életek legfontosabb evangéliuma. Kiút mindig van – csak legyen, aki meghallja az angyali útmutatást. Nem az a baj, hogy rossz a világ, nem is az, hogy sok baj ér minket, embereket, hanem az, hogy sok az angyali útmutatásra süket ember. Ez az igazán nagy baj, ezen kell segíteni! Hányan keserednek bele abba, amiből pedig volna tovább.

Menjetek Galileába – ez azt jelenti, hogy tegyétek meg, ami rajtatok áll. Többet senki nem kér számon rajtatok, csak annyit, amennyi telik tőletek. Azt tegyétek. Az a százhúsz kilométeres út legalább egy heti gyaloglást jelentett, ám ezt az utat ők már egyszer idefelé megtették. Most azt hallják: induljatok szépen haza, menjetek vissza a saját helyetekre. Néha összesen ennyi az isteni tanács – visszamenni a helyünkre, és ha ezt az egyszerű üzenetet meghalljuk, magával Jézussal találkozhatunk majd! A Feltámadott ügye első fokon ezt a biztatást adja minden küzdő embernek: állj szépen a helyedre, töltsd be azt egészen: valaki előtted megy azon az úton, s te a magad Galileájában magával a Feltámadottal találkozhatsz!

Miért oly nagy evangélium ez az egyszerű üzenet? Mert sokan hatalmas csodákat várnak, vagy legalább valami kis hátborzongást. Egy kicsit azért nyíljon meg az ég, vagy hasadjon meg a föld, történjenek rendkívüli dolgok, mutatkozzon meg az ég hatalma – ő meg azt mondja: térjél haza a helyedre. Előtted megy Galileába, a saját hazádba, a saját otthonodba, ott megláthatod őt a mindennapjaidban.

Ebben az a fontos üzenet is rejlik, hogy ezek szerint mi előttünk nem csak elvek vannak, amik vezérelhetnek, nem is csupán ragyogó ideálok, követendő eszmék, hanem maga a fénybe öltözött, feltámadott és élő Krisztus, akivel beszélgetni lehet, aki helyreállítja a tagadásba csúszott, megtévedt Pétereket! Ez a Jézus téged és engem is meg tud gyógyítani. Ő nem csak egy szép gondolat, nagy igazság, hanem valóságos és élő személy, aki egyenként számon tartja övéit. Ő is szeretne velünk találkozni, hiszen érted és értem jött ide a menyei magasságból a földi világra. Neki nem mindegy, mivé lesz az életünk – annyira nem mindegy, hogy amikor valóságos emberként itt volt köztünk, a vérét ontotta a megigazulásunkért. Számára halálosan volt fontos a mi életünk megjobbítása – hát legyen nekünk is fontos az, hogy ő mit is mond nekünk! Induljon tehát a szív vele találkozni, személy a személlyel – ezt jelenti az, hogy előttetek megy Galileába. Ti is tartsatok hát oda!

A legfőbb vigasztalások a mondatban, hogy ő “előttünk megy” ezek: ő előttünk ment a halál sötétjében. Nem járatlan úton indul a lélek, mely az örök útra kél: valaki már végigment azon az úton! Amikor eljönnek a félelem és rettegés percei, eszünkbe juthat: mi ugyan még nem jártunk azon az úton, ám ő ott is “előttünk ment.” Éspedig úgy ment, hogy ő ott a halált meghódoltatta, és elhozza nekünk is azt az időt, amikor halál egyáltalán nem lesz többé! Eltöröl majd a szemünkről minden könnyet, és sem gyász, sem jajkiáltás, sem fájdalom nem lesz többé – mert az elsők elmúltak!

Ő előttünk ment nem csak a halál, hanem a szenvedés útjain is. Minden gyötrelmünkben erre kell gondolnunk: az ő szenvedései mellett eltörpülnek és törpüljenek is csak el a mi szenvedéseink! Mérjük csak oda mindig testi-lelki fájdalmunkat az övéhez, s akkor megbékél majd a szív! Mi legtöbbször méltán szenvedünk, mint a Golgotán jobb és bal lator, ám ő semmi rosszat nem cselekedett – mint tiszta és ártatlan Bárány szenvedett. Nagyon hasznos lenne, ha erről sosem felejtkeznénk el, hogy ő előttünk ment a legnagyobb szenvedések útján –  mert ebben hatalmas erő és vigasztalás rejlik.

S előttünk ment a kicsúfoltatás, a megköpdösés és a teljes magányosság útján is. Ezek szoktak a leginkább fájni, amikor kinevetnek, amikor kudarcot vallunk, amikor csúfolódhatnak felettünk. Ő ezekben is “előttünk ment.” Ezek az utak sem ismeretlenek számára: ő legyőzte a szégyen és a magányosság démonait is, hiszen őt aztán igazán megcsúfolták és egyedül hagyták… De ő szidalmaztatván viszont nem szidalmazott, szenvedvén nem fenyegetőzött, hanem hagyta az igazságosan ítélőre.  Meztelenül szögezték a szégyenfára, s egyáltalán nem volt senki, aki utolsó perceiben mellette állott volna. Akik ott voltak, anyja és tanítványai közül egy vagy kettő – azok is csak nagyon távolról merték követni az eseményeket!

Így hát az, aki “előttünk megy Galileába” nagyon is ismeri a szégyent és a magányosságot, mert ezeket értünk magára vette. Adjunk hát alább a fájdalmunkból, főleg pedig önmagunk sajnálgatásából, valahányszor kigúnyolnak vagy magunkra hagynak bennünket. Az élet éveinek előre haladásával minden ember egyre kristályosabban önmagává válik, egyre kevésbé van szüksége másokra, és ez óhatatlanul elszigetelődéshez vezet. Ki is ábrándulunk a többiekből, meg erő és energia is egyre kevesebb jut az emberi kapcsolatok ápolására, úgyhogy mindenki egyre inkább magára hagyja a többieket és közben saját maga is – talán bizonyos fokig akarata ellenére – egyre inkább magára marad. Jézust az állítólagos bűne miatt hagyták magára, amikor azzal vádolták, hogy “Istennel egyenlővé tette magát.” Így csúfolták: “Másokat megmentett, mentse meg most magát. Szálljon le a keresztről, ha ő Izrael királya, és hiszünk neki!”  Ezek a szavak a hitetlenségnek és kemény, pogány szívnek olyan gyalázatos megnyilvánulásai, amiket neki mind végig kellett hallgatnia élete utolsó, legfájdalmasabb perceiben, a kínhalál óráján…! Ha valaki, hát ő ismeri, mi az, hogy szégyen és magányosság… Ne sajnálgassuk tehát magunkat felette, ha ilyesmit szenvedünk: ő mindnyájunknál inkább elszenvedte ezeket!

“Előttetek megy” – igen, erről ismerjük fel őt. Előttünk megy a számunkra legismertebb, leginkább otthonos utakon, a saját Galileánkban, a saját világunkban. Ott őt minden nap megtalálhatjuk. Hol is? A saját otthonunkban, a munkánk végzése közben, a saját feladataink között. Benne nem csak szép gondolatok, hanem a Feltámadott, az élő Krisztus keres minket, hogy beszélhessünk vele, ő pedig megtisztíthasson és meggyógyíthasson ezáltal – amint Péterrel, a megtévedt tanítvánnyal is megtette. Rá mindig úgy tekinthetünk, mint aki a szenvedés, a szégyen, a magányosság és a halál útjain is előttünk megy, mint győztes Úr – ezért mi azokon az utakon sem vagyunk magunkban. Hát így járjunk ezeken a nehéz utakon magunk is. Ámen.

Fohász

Köszönjük Urunk, hogy nem hagyod magukra azokat, akik szeretnek téged. Légy áldott az első megjelenések csodájáért és kérünk, részeltess minket is abban az ajándékban, hogy lelki szemeinkkel megláthatjuk fénybe öltözött testedet, rajta az értünk szenvedett sebeiddel, megpillanthatjuk ragyogó tekintetedet és hallhatjuk nekünk szóló, éltető szavaidat! Te előttünk mész az úton örömben és szenvedésben egyaránt, s győztes utat nyitottál még a halálon át is az életre. Segíts bennünket, hogy helyünkre állhassunk, ahol te megkeresel és ígéreted szerint velünk vagy a világ végezetéig. Áldd meg igyekezeteinket, gyógyítsad betegeinket, adj derűs és örvendező lelket, egymás iránt pedig méltányosságot és tőled való, szelíd szeretetet. Imádkozunk a kicsinyekért, hogy szépen növekedhessenek, az ifjakért, hogy megismerhessenek téged, az élet derekán járókért, hogy munkájukban örömet leljenek, és a hazafelé tartókért, hogy békés szívvel lehessenek a tieid minden időkben! Ámen.

Nyomtatás