Az egyoldalúság rontásai

Igehirdetés 2012. június 17.

Az egyoldalúság rontásai

 

Lekció: Józs 23,1-16
Textus: Zsolt 20,7-8

„Jól tudom, hogy az Úr győzelmet ad felkentjének, felel neki szent egéből győzelmes jobbjának hőstetteivel. Ezek a harckocsikat, amazok a lovakat emlegetik dicsekedve, mi pedig Istenünknek, az Úrnak nevét.”

 

Imádkozzunk!

Hatalmas Istenünk, aki szerető mennyei Édesatyánk vagy, köszönjük jóságodat, hogy olyan közel jössz, hogy mindig odafordulhatunk hozzád. De azt is tapasztaljuk, hogy nagyon távol vagy, valahányszor méltatlanná válunk szent valóságodhoz és magunkat kezdjük isteníteni. Megvalljuk, többször járunk ezen az úton, mintsem egyáltalán észrevennénk, és csak a kiszáradt és imádság nélküli szívünk, meg a megromlott emberi élet és a szétesett közösség mutatja, hogy milyen messzire vetődtünk tetőled. Adtál most egy órát a befelé fordulásra, hogy őszintén meglássuk, hol is állunk és kik is vagyunk valójában. Segíts bennünket igaz őszinteségre, hogy gyógyulhasson, ami beteg, letisztulhasson lényünkről, ami folt, és egésszé legyen hitünkben, de a cselekedeteinkben is, ami csak hiányos vagy töredékes. Jézus nevében kérünk, jöjj el Lelkeddel és áldd meg az időt, amit dolgaiddal foglalkozva töltünk, hogy ne maradjon ma közöttünk senki, aki lelki növekedés nélkül tér haza ma szent házadból! Ámen.

 

Igehirdetés

Józsué könyvét olvassuk ezekben a napokban Kalauzunk szerint napi ószövetségi olvasmányként, és erre a vasárnapra az a különös rész esik, amiben egyértelmű felszólítást kap Isten ószövetségi népe, hogy ne házasodjanak össze, ne keveredjenek a környező népekkel. Első reflexe a legtöbb olvasónak legvalószínűbben az, hogy ezen már biztosan túlment az idő, ez ott és akkor lehetett fontos útmutatás, de a mai világban nyugodtan átugorhatjuk. Talán önző nacionalizmust is látnak némelyek az ilyesmiben, ami arról szól, hogy egy nép őrizgeti önmagát és arra törekszik, hogy megmaradjon vérségi értelemben fajtisztának – és jól tudjuk, az ilyen gondolkodás valóban sok bajt okozott már a világban: fajvédelmet, kirekesztést, mások lenézését és megvetését – azon kívül gyűlöletet és népirtásokat is.

Nagy tévedés lenne azonban a bibliai fejezetet úgy értenünk, mintha egy nép arra kapna felszólítást, öncélúan válassza el önmagát a többiektől – mert ez így csupán vízszintes: testi és történeti olvasat lenne. Amiről itt szó van, az nem ez, hanem valami olyasmi, ami teljességgel üdvösség vonatkozás, azaz Isten-ügy. A nép nem arra kap felszólítást, hogy önmagát szeresse, hanem arra, hogy Istenét, az Urat! Ha ezt, mint meghatározó “függőleges” irányultságot kivesszük belőle, akkor valóban csak az öncélú nemzeti kultusz marad – ahogy látjuk, sok néppel megesik: Isten helyett magát kezdi el imádni.

A Bibliában nem erről van szó akkor sem, ha Isten ügyének lelki ellenségei szeretnék ezt néhanap így érteni. Ne házasodjatok össze, ne keveredjetek más népekkel – valóban egy nép megőrzésére való világos felszólítás, csakhogy nem faji, hanem hitbeli közösség értelmében. Nem a véretek tisztaságát kell őriznetek, hanem a hitetekét, nem magatokat kell szeretnetek, hanem az élő Istent, aki teljességre tudja vinni, üdvözíteni tudja életeteket.

Ha így értjük ezt az igét, amit az Újszövetség felől nézve nem is tehetünk másként, akkor a létezésünk megromlottságának egy sajátos és általában rejtett arcát fedezhetjük fel és érhetjük tetten akár saját magunkban is ennek a témának kapcsán, ez pedig az egyoldalúság. Valljuk meg testvérek, hogy elképesztően szubjektívek tudunk lenni, vagyis a világot mindnyájan a saját egérlyuk-perspektívánkból látjuk, s legtöbbször még haragszunk is azokra, akik valamit másként értenek, mint mi…

Minél sérültebb a lelkünk és minél boldogtalanabbak vagyunk, annál egyoldalúbb a látásunk, főleg pedig azokban a dolgokban, amik minket is illetnek. Azokban, amikben magunk is benne vagyunk valahogyan, kivált a szimbolikus szintű dolgokban: felekezeti, nemzeti és más hasonló ügyekben. Mélyüljünk most el a gondolatban, hogy a létrontás néha nagyon ártatlanul van jelen, összesen elfogultság a neve. Az tehát, hogy nem látunk túl önmagunkon és nem vagyunk képesek egészen bonyolult és összetett dolgokat is másként érteni, csakis a saját érdekeink és céljaink szerint. Ezek az egyoldalúságaink azután nagyon sokat rombolhatnak, megakadályozhatnak lelki fejlődésünkben, megronthatják az emberi kapcsolatainkat, rosszkedvet, ellenségeskedéseket kelthetnek, és megmérgezhetik a család, s általában a közös élet légkörét.

Vegyük most komolyan a lelki tényezőket, amikkel foglalkoznunk kell, ha az egyoldalúságainkkal tényleg le akarunk számolni. Közöttük legelőkelőbb helyen az “evidenciákat” találjuk: dolgokat, amik maguktól értetődnek, már beleépültek az életünkbe. Említsünk párat? Első mindjárt, hogy ha pénzről van szó, hirtelen démonokká változnak az emberek, akiket vagy meg lehet venni, vagy egymást hajlandók anyagiakért tönkretenni, vagy pedig semmi magyarázattal nem tartoznak már azért, hogy lassan a szívük is pénzre ketyeg. Nagyítóval kell keresni fiatalokat, akik ennek az országnak a javán akarnak munkálni, és a felnőttek, éspedig éppen az értelmiség körében nagy azoknak a száma, akik jobb körülményekért máshol képzelik el a jövőjüket. A pénz olyan evidencia, “szent” dolog, hogy magyarázatra sem szorul, hogy azért pedig mindent szabad az embernek.

Vagy említsünk meg az érzelmeket, amik nevében szintén mindent szabad – családot, gyermekeket, házastársat felrúgni. Hány romos család mutatja ennek elképesztő rontásait, nehéz volna megmondani. Pedig itt sincs másról szó, mint egyoldalúságról. Valamit lát az ember, mert látni akarja: a maga nagy érzéseit, amikről azt gondolja, majd boldoggá teszik – valamit meg nem, mert azt nem akarja érzékelni: a következményeket.

S vannak gondolkodásunkban további evidenciák is, például az előítéleteink, amik csak kritikus pillanatokban jönnek napvilágra, amikor dönteni kell valamiben – de akkor aztán nagyon hatékonyan működnek. És folytathatnánk, hogy emberi természetünket, a velünk született tulajdonságainkat is evidenciának gondoljuk – “én ilyen vagyok” szoktuk mondani, ez az összes magyarázat bizonyos dolgokra – ezelőtt aztán mindenkinek meg kellene hajolnia. Pedig életünk legfőbb feladata éppen tulajdonságaink szakadatlan felülvizsgálata és fejlesztése volna – aminek híján aztán valóban olyan az élet körülöttünk, amilyen…

Ne házasodjatok össze azokkal a népekkel, akik nem ismerik, és nem szeretik az Urat – ez a felszólítás nem elfogultságra és egyoldalú gondolkodásra, hanem Isten ügyében hozott áldozathozatalra való igény! Ha valaki ennek meg akart felelni, az nem csak a fellobbanó szerelem és vágy feláldozását jelentette, pedig már az is nagy dolog, hanem a kézenfekvő, legkönnyebb megoldások feladását is. A legkönnyebb út helyett a távlati gondolkodást: a szomszéd utcából választott feleség helyett elmenni Mezopotámiába, Nákhor városába Rebekáért, ahogy Ábrahám történetében halljuk, amikor fiának feleséget keres…

Itt olyan önkorlátozásról van szó, aminek más indoka nem volt, mint az Istennek való engedelmesség. Ilyesmire csak az képes, aki tudja, micsoda öröm és boldogság valóban az Úr közelében élni, hozzá tartozni, az ő népének lenni. Tudja azt, hogy semmit nem használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de a lelkében kárt vall, mert milyen áron fogja tudni visszavásárolni a szívét, amit egyszer odaadott már egy bálványnak? (Mát 16,26)   Az ember szíve Isten tulajdona, és senki igazán boldog nem lehet, amíg őt nem Istenként tiszteli és szereti, hanem bálványoknak hódol!

Ennek jegyében mondja Józsué, hogy ne házasodjatok össze a népekkel, amik itt maradtak közöttetek, isteneiknek még a nevét se említsétek, ne esküdjetek rájuk, ne tiszteljétek őket, ne boruljatok le előttük. A hívő ember szakadatlan kötelessége, hogy felismerje bálványait és megváljon azoktól. Mert szép gondolat, hogy Isten bennünk lakik, csakhogy ez nem egyszer s mindenkorra meglévő „természeti adottság”, hanem az engedelmességünk mértéke szerint felülről kapott ajándék! Amikor az istentelenség útjain járunk, akkor ő nem lakik bennünk, és nem vezet bennünket győzelmekre!

Mert nagyon fontos igazság: ahol ő ott van, ott nem csak az egyoldalúságok számolódnak fel, hanem szépen épül az élet, gyógyulnak a lelki bajok, behegednek a sebek, és elmúlik a rosszkedv. Miért? Mert, ahogy a zsoltárostól hallottuk az előbb „Jól tudom, hogy az Úr győzelmet ad felkentjének – felel neki szent egéből győzelmi jobbjának hőstetteivel.” (Zsolt 20,7) A zsoltár az un. király-zsoltárok közül való, s mi már tudjuk, hogy nem csak az ószövetségi országos uralkodóra, hanem Jézus Krisztusra, a Királyok Királyára is vonatkozik – általa pedig minden hívő emberre, akik őáltala és vele együtt királyok, papok és próféták lehetünk! Manapság a gyerekek szlengjében hallani, ha valamit meg akarnak dicsérni, így mondják: “Ez király!” S valóban jó dolog királynak lenni – csakhogy a Biblia nyelvén ez azt jelenti, uralkodni a tulajdonságaink felett, aztán pedig felülemelkedni mások rosszhiszeműségén, kesztyűket nem fölvenni, nagyvonalúsággal megbocsátani, s még a félelmeinken és rettegéseinken is túljutni – ez „királyi”!

De leginkább az királyi dolog, amiért a nép imádkozott is mindig: „Adja meg szíved vágyát, teljesítse minden tervedet!” Ennél, tehát a dolgaink sikeres alakulásánál is nagyobb és fontosabb: ő „szent egéből győzelmi jobbjának hőstetteivel felel” – ti. annak, aki valóban odaadja neki a szívét. Sokszor tapasztalom személyes életemben, hogy Isten milyen végtelenül jóságosan felel „az ő szent egeiből” az én legkisebb engedelmességemre! Csak éppen nem kell vaknak, süketnek és értelmetlennek lenni a saját dolgainkra nézve, hanem érzékeny lélekkel észre kell venni s meg kell érteni ezeket a “felülről jövő feleleteket”! Néha egy embertársunk elejtett szavával üzen, emlékeztetve minket valami lényegesre – pedig az illető nem is gondolta, milyen fontos dolgot emlegetett a témával, s mit indított el bennünk. Ilyesmi is lehet égből érkezett “felelet”, megerősítés vagy éppen feddés – mikor mire van szükségünk!

Igen, emberi egyoldalúságainknak egyetlen igazi gyógyszere van: vissza az Úrhoz! Figyelni őrá, hallgatni az ő szavát, amint a szívünkhöz beszél, megérteni, amit „felel” nekünk az égből, olykor hangosan ki sem mondott sóhajainkra is. Vissza az Úrhoz, vissza a vele való beszélgetéshez, s már nem dicsekedve harckocsikat és lovakat emlegetni, vagyis azt, “amink úgymond van” – hanem az ő nevét! (Zsolt 20,8) Érdekes lenne készíteni egy statisztikát az elmúlt hetünkről, ami azt tartalmazná, hogy hányszor emlegettük el a saját teljesítményeinket és a magunk igazát, vagyis tulajdon önmagunkat, és hányszor hivatkoztunk az ő nevére… Még érdekesebb lenne a statisztika akkor, ha nem csak kimondott szavainkat, hanem a szívünkben megszólaló mondatokat is vizsgálná. Hát ezen a téren biztosan van előrelépni valónk, eljutni oda: “Nem én Uram, hanem te…!” (Zsolt 115,1)

Így érkezünk el a legfontosabbhoz, ami abban áll, hogy megtaláljuk őt magát, és az földi életünk síkján mindig teljes és hiánytalan életet jelent. Nem biztos, hogy anyagiakban, nem biztos, hogy kifogástalan egészségben, még az sem biztos, hogy hiánytalanul és fogyatkozás nélkül elvégzett életfeladatban: de egészen biztosan rendíthetetlen, üdvösséges hitben és igazi belső, lelki békében. Mert Isten békessége valóban “minden értelmet felülhalad”, ott nincsenek már érvek és nincs szükség bizonyítékokra. (Fil 4,7) Ott nem úgy imádkozik már valaki, hogy ne legyenek szenvedései, hanem úgy, ahogyan S. Kierkegaard-tól tanulható: “Attól óvj meg, Uram, hogy méltatlan legyek szenvedéseimhez…” Vagy ahogyan Jézustól tanuljuk: “Ne az én akaratom legyen, hanem a tiéd…!” És akkor eljutunk egészen odáig, hogy már nem félünk az „utolsó ellenségtől” a haláltól sem (1Kor 15,26) – hiszen pontosan akkor jön, amikor annak az ideje van! (Préd 3,2)

Ezek jegyében nézzünk hát szembe egyoldalúságainkkal, akár vélekedések azok, amiket hajtogatunk, akár evidenciák, amik már egészen belénk épültek, akár emberi tulajdonságaink, amikkel szeretjük összetéveszteni magunkat! Mindet meg lehet haladni, és mindenki előtt ott a győzelem lehetősége, akár milyen mélyen volna is ebben az órában. Mert ő “felel a királynak”, a Jézussal együtt uralkodóvá lett léleknek, éspedig nem is akárhogyan: felel neki szent egeiből győzelmes jobbjának hőstetteivel. Így is legyen! Ámen.

 

Fohász

Urunk Jézus, légy áldott, hogy te minden embert egyformán szerettél, még azokat is, akik általszegeztek téged. Segíts minket, hogy mi is eltávolíthassunk szívünkből minden egyoldalúságot, amik mögött a magunk szeretete, sőt, bálványozása rejlik. Szabadíts meg a belénk épült, immár magától értetődő dolgoktól, amik falakat emelnek közénk és elválasztanak ott, ahol pedig a tőled való szeretet méltányosságot és közösséget is teremthetne. Tegyél képessé arra, hogy észrevegyük jeleidet, meghalljuk és felfogjuk égből jövő feleleteidet, amikkel dicsőséges uralkodásodban és király voltodban akarsz részeltetni. Segíts el arra a lelki növekedésre, hogy levetkőzve egyoldalú igazságainkat tágas szívvel és tőled való szeretettel, boldogan élhessük napjainkat, egymásnak javára, neked pedig dicsőségedre! Ámen.