Igehirdetések

Az első ütközet

Igehirdetés 2012. november 4.

Az első ütközet

 

Lekció: Luk 4,16-30
Textus: Luk 4,18-19

„Az Úr Lelke van énrajtam, mivel felkent engem, hogy evangéliumot hirdessek a szegényeknek; azért küldött el, hogy szabadulást hirdessek a foglyoknak, és vakoknak szemük megnyílását; hogy szabadon bocsássam a megkínzottakat, meggyógyítsam a megtört szívűeket, és hirdessem az Úr kedves esztendejét.”

 

Imádkozzunk!

Urunk Istenünk, látjuk a te erőid megütközését a lehúzó, alantas erőkkel, és azt is tudjuk, hogy el lehet veszni nekünk, embereknek ebben a ma is zajló küzdelemben, de tudjuk és hisszük, hogy a végső győzelem mégsem az önzésé és a pusztulásé, hanem a tiéd. Taníts minket, tudatlanokat arra, amit tudnunk és értenünk kell, mutasd meg nekünk a biztos utat, a keskeny utat, ami az életre visz. Gyermeki lélekkel bízzuk ma magunkat újra terád, mint nyájadnak tagjai, az egyedül jó pásztorra, Krisztusra. Hívjuk és várjuk Szentlelkedet, hogy kaphassunk általa üzenetet tőled, és erőt egy magasabb élethez. Ámen.

 

Igehirdetés

A Jézus jelensége kétezer év óta itt van mivelünk. Keresünk a történelemben, s lelünk is nagyszerű embereket, gondolkodókat, államférfiakat, művészeket, akik óriásit alkottak, mégis úgy találjuk, hogy amit ő hozott nekünk, éspedig nem műveivel, hanem a lényével – az páratlan. Elkalandozva más korok és más vallások, más világok tájaira, különlegeset és érdekeset sokfelé lelünk, de nagyobbat és fontosabbat, életünkre lényegibben tartozó dolgot nem – mindenhol csak kevesebbet. Jómagam mindenesetre sok időt szántam arra, hogy sokfelé kitekintsek, törekedtem megismerni a legnagyszerűbb tanításokat, igazságokat, végül mégis mindig oda érkeztem, hogy amit ő ad, az semmi máshoz nem fogható. Miben több ő mindenkinél?

Ha egy szóban próbáljuk meg kimondani, így hangzik: Isten-gyermekségében. „Igen, Atyám” – ezt az egyszerű szót följegyezték az evangélisták; imádságaiból hallottak ki tanítványai! A fölfelé hangolt érzékenységet hozta ő, azt kell leginkább eltanulnunk tőle. Valami sokkal több, mint vallásosság, vagy, ahogy ma szokás mondani, spiritualitás; mert az örök szeretetre, magára az élő Istenre igent mondás, ennek összes következményeivel együtt. Ez az, ami belső alapállásként megformálta Jézus útját, hogy az végül olyan lett, amilyennek ismerjük. Ez a gyermeki bizalom és odafordulás tette őt szenvedésen és halálon győztes világ Megváltójává – s ma sincs fontosabb mondanivalónk, mint hogy kövessük őt ebben a mennyei hangoltságban. Akkor magunk is az örök szeretet gyermekei leszünk – és ebben van a mi igazi boldogságunk.

Ha komolyan vesszük a részleteket, amikkel az evangéliumok megajándékoznak élete titkáról, nem kerülheti el figyelmünket, hogy ő az Atyának mondott nagy igenje közben, és annak jegyében – egy pár dologra nemet is mondott ám. Ezek a kimondott nemek súlyos és nagy, életformáló döntések voltak részéről. Nem hangulatokról és érzésekről volt szó, hanem egyetlen egy földi életének végleges, megismételhetetlen és örökre szóló döntéseiről. November elején sokan mennek el szüleik, vagy elhalt szeretteik sírjához, és amint ott megállnak, azt kell érezzék, hogy ahhoz az élethez, melynek porhüvelye fölött megállnak, már semmit hozzátenni nem lehet. A megtörtént élet végleges, nem lehet rajta többé változtatni. Amíg itt vagyunk, amíg a magunk eleven életéről van szó, ezt az igazságot saját magunkról nehezen hisszük el, pedig ez minden egyes földi napunkra pontosan ugyanígy érvényes: ha megtörtént egyszer valami, akkor véglegesen történt meg… Bánkódhatunk felette, de meg nem történtté már nem tehetjük. És hogy ne csak utólag bánkódhassunk különböző rossz döntésekért, hanem idejében figyeljünk az útmutatásra, vegyük most komolyan, mikben mondott Jézus nemet, éspedig egy időben azzal, amikor az Atyának szóló nagy igenjét kimondta!

Mindenekelőtt nemet mondott a saját énjének uralmára. Első nyilvános igehirdetésének előzménye az volt, hogy negyven napos böjtöt tartott. Az étkezés földi életünk elengedhetetlen része, azt is mondhatjuk, maga az életműködések alapja. Összefoglalása mindannak, ami „kell”, ami nélkülözhetetlen, ami meghatározza küszködő földi utunkat. S Jézus azzal kezdte, hogy keretek közé szorította fizikai-biológiai létezését, ezzel pedig saját énjének elhatalmasodására és végső uralmára mondott egyértelmű nemet.

Sokféle bálvány van a világon, ám a legnehezebben megdönthető valamennyi közül mégis saját énünk, mert az van hozzánk a legközelebb. Igenis bálvánnyá lehet, ezt számtalan összetört élet bizonyítja. Mert az énünk követeléseket állít, elhatalmasodik, majd ellentmondást nem tűrő módon uralkodni akar, s azt sugallja, nem is élet, amit éppen élünk, ha nem rá hallgatunk. Ilyenkor szokott az ember nagyobbat harapni az életből, mint ami jár neki – mert hát senki nem akar lemaradni az „életről”. Pedig minél inkább meg akarja nyerni, annál inkább elveszíti, ahogy Jézus tanítja. (Márk 8,35) Aki pedig elveszti életét őérte és az evangéliumért, vagy ahogyan Jánosnál még radikálisabban olvassuk „gyűlöli a maga életét ezen a világon” – az örök életre tarja meg azt! (Ján 12,25) Mert nem lehet úgy megváltoztatni az életünket, hogy nem változtatjuk meg. Hányan próbálkoznak ezzel, s látjuk az eredményt: emberek végül mindig ugyanott vannak, ahol már voltak egyszer, vagy éppenséggel nagyon is sokszor – mert nem akarják kimondani a nemet önmaguk, a saját énjük bálványára.

Egy szenvedélybetegségből gyógyult valaki mondta el, milyen is volt az, amikor mindig újra visszaesett. Egy darabig nem ivott, s ez alatt mindig viszonylag megerősödött az énje. Akkor azt mondta magának, most, most kivételesen megengedhetem magamnak, mert most erős vagyok. És megengedte magának, de azonnal kiderült, egyáltalán nem erős, és nem tudja abbahagyni. Az önmagának való hazugság így ment egészen addig, amíg rá nem jött, hogy nem lehet úgy megváltoztatni az életét, hogy nem változtatja meg. Neki elsősorban nem az italra kell nemet mondania, hanem saját hazuggá és csalóvá lett énjére, azt kell először “elveszítenie” – akkor kap majd helyette igazit és erőset. Amikor ezt eldöntötte, valóban kapott is Jézustól új ént – s immár tizenegy éve nem iszik.

Jézusról azt halljuk, hogy amikor legyőzte a teljesítmény és a munka kísértését “változtasd a köveket kenyerekké” – meg a többi nagy kísértést: a hírnév, a birtoklás és hatalom kísértését – akkor jött el hozzá a Szentlélek. Így és ennek erejével ment haza városába, Názáretbe, ahol fölnevelkedett. Egy másik evangélium szerint „angyalok mentek hozzá, és szolgáltak neki” – amikor győzött énje fölött! (Mát 4,11) Aki az énjét halálba adja, annak, de csak annak ad újat a mennyei Atya. Vegyük észre, mennyivel erősebbekké válunk, amikor nem mondunk ki egy lesújtó ítéletet embertársaink felett, pedig megérdemelnék; amikor nem húzunk illegitim anyagi hasznot, pedig sokan megteszik és mi is megtehetnénk; amikor nem szakítunk le egy virágot, ami nem a mi kertünkben terem. Az „Igen, Atyám” mindig azt is jelenti, hogy tudunk nemet mondani önző énünkre, bálvánnyá nőtt, elszabadult önmagunkra – s akkor eljön hozzánk a Szentlélek, és angyalok szolgálnak nekünk is!

Aztán Jézus nemet mond nem csupán az alapvető ösztönök végső hatalmára, amelyeket keretek közé szorít, hanem a közönségesség és a kifelé fordulás uralmára is. Ez ott és akkor abban nyilvánult meg, hogy az emberek csodát akartak látni tőle, mert hallottak Kapernaum vidékein történt gyógyításairól, de ő megrendelésre nem tett csodát. Ha olyan rendkívüli ember vagy, mondták – mutasd meg minekünk is. És ő nem mutatta meg. Amit megtett betegekért, hogy gyógyuljanak, megkötözöttekért, hogy szabaddá legyenek, és megtett a megtört szívűekért, hogy vigaszt találjanak – azt nem tette meg cirkuszi mutatványként. Azok az emberek ott a názáreti zsinagógában nem új életet akartak, csak látványosságot. Egy kis pszichés borzongást, hogy ez aztán igen, ilyet még nem láttunk. Akkoriban is működött a szórakoztatóipar: a keleti piacokon mindig voltak kígyóbűvölők, mágusok, meg különféle mutatványosok, akik árulták szolgáltatásaikat – de ez mind a kifelé fordulás világa volt, amihez semmilyen formában nem kapcsolódott a szív felébredése, a belső megújulás. Szórakozás volt, semmi egyéb. Ma is el lehet tölteni egy egész életet a képernyő előtt, ami mindig villódzik annyira, hogy az unatkozó ember unalmához egy-két nullát hozzátegyen – ám üresebben állunk fel előle, mint ahogy odaültünk…

Jézus nem szórakoztatni akar, nem az a szándéka velünk, hogy még mélyebbre merüljünk a közönségesség világában, hanem új szívet akar. Ő maga is úgy kapta azt az Atyától – s lettek tőle életújító, jó szavai! Tudott evangéliumot mondani a szegényeknek, felszabadító szót megkötözött életeknek – mert más szinten kezdett élni, mint azt a közönségesség teszi. A beszédünk nagyon fontos, testvérek. A beszédünk soha sem csak beszéd, hanem mindig gyógyító, vagy pedig rongáló beszéd. (Ef 4,29) Úgy fejezi ki ezt az evangélium, hogy az emberek elcsodálkoztak Jézus hallatán, mert nem úgy tanította őket, mint az írástudók, hanem úgy, mint akinek hatalma van (Mát 7,29) – a szavaiból gyógyító erőt lehetett meríteni!

Ennek első lépése nyilván mindig az, hogy mit nem mondunk ki. Beszélni három év alatt megtanulunk, hallgatni azonban sokszor harminc év alatt sem… Ne mondjuk ki alantas indulatainkat: tanuljuk meg elhallgatni a méltatlan dolgokat – ez az első. A következő pedig az, hogy ilyen úton járva előbb-utóbb lesznek jó szavaink, lesz erősítő, gyógyító beszédünk. Az sem baj, ha bibliai igék, főleg, ha mi magunk már kipróbáltuk és realizáltuk, tehát valóra váltottuk őket. Emlékezzünk, maga Jézus is ilyenekkel veri vissza a kísértő támadásait, mert ez a legjobb fegyver a lelki harcban. (Ef 6,17) Kell a jó szó nagyon – mondta a múltkorában egy idős és megtört életű ember. Annyi üres, sőt rongáló beszéd van a világban, annyi méltatlan vád és gyalázkodás, hogy néha legszívesebben kiszaladnánk belőle. Aki Jézussal együtt tud nemet mondani a kifelé fordulásra, a közönségességre – az talál majd jó szavakat is. Lesz a beszédében bölcsesség, támogatás – de még ötletesség is, ahol valaki elakadt volna, s éppen arra volna szüksége. A befelé élő ember lelkileg növekedik, és talál gyógyító, jó szavakat, lesz éltető beszéde másokhoz.

Végül az Atyának mondott döntő, nagy igenjével együtt és egy időben Jézus nemet mondott saját népe önigazultságára és önbálványozására is. Azért akarták mindjárt az első nyilvános tanítása után megölni Názáretben, mert fölidézte, hogy Illés próféta is éppen egy szidóni özvegyasszony házában sokasította meg a lisztet és az olajt, holott igen sok özvegyasszony volt Izraelben is, és Elizeus próféta is éppen a szír Naámánt gyógyította meg, pedig volt elég leprás Izraelben. A gondolat, hogy Isten ereje és szeretete nincs hozzákötve a testi Izraelhez, hanem kivétel nélkül minden emberre egyetemesen érvényes és hozzáférhető kegyelem, felháborította az igazhitűeket, és meg is akarták érte ölni Jézust.

Nehogy azt higgyük azonban, hogy ez a fajta vétek távol áll tőlünk, hiszen ha bármit is megtartunk nemünkből, fajunkból,vallásunkból, családi helyzetünkből, gyermekkori lelki sérüléseinkből, nemzeti és más elfogultságunkból, ami bárkit is kizárhat a szeretetünkből – akkor mi is a názáretiek útján járunk. Nem lehet egyetlen közösséget sem mások, a kívülállók rovására szeretni: egyetlen legitim közösség van, éspedig az egész emberiség – ami azonban az egyetemes Egyház, amennyiben Isten királyi uralmát elfogadja és az alatt hajlandó élni.

Minden ennél kisebb közösség, amely bárkit kirekeszt magából, csupán összeesküvés és maffia, és teljesen mindegy, mi a neve és mik volnának a hivatalosan deklarált céljai. Jézus nem kevesebbre, mint a maga vallásilag szentesített nemzeti elfogultságára mondott nemet, és ha mi a magunk egyéni elfogultságai közül csak eggyel is meg tudjuk ezt tenni, őt követjük a jó úton. A múltkorában mondta egy fiatal házaspár, hogy új lakásba költöztek, ahol a lépcsőházban egy másik fiatal házaspár lakik. Rögtön megszerették egymást, mert azok is pont olyanok, mint ők. Igen, az ilyesmi könnyen megy, másokat azért szeretni, mert olyanok, mint mi. De mi lesz azokkal, akik egyáltalán nem olyanok, mint mi? Azokat már nem tudjuk szeretni? Nem éppen nekik járna ki a többlet szeretet, s éppen azért, mert nem olyanok, mint mi?

Az ellenségeinkről akkor még nem is beszéltünk, akikről pedig Jézus azt mondja, szeressük, ne pedig gyűlöljük őket, vagyis egyszerűen ne legyenek ellenségeink. Ami teljességgel lehetetlen egészen addig, amíg nem mondunk nemet a saját énünkre. Lehetetlen addig is, amíg nem mondunk nemet a közönségességre, vagyis a kifelé fordulásra, amiben annyian, de annyian élnek szerte a világban, és nem kezdünk el befelé, Isten felé fordulva, vele beszélgetve élni. Végül, amíg nem mondunk nemet a leginkább hozzánk nőtt elfogultságainkra, akármilyen közel lennének is lelkünkhöz. Ha ezeket legyőzzük, amint Urunk Jézus megtette, akkor a Szentlélek is eljön, és az ő ereje lesz rajtunk. Akkor lesz már fogalmunk Isten kegyelméről, “jó kedvének esztendejéről” – és lesznek ehhez méltó szavaink, “evangéliumunk”, gyógyító szavaink is. Amint pedig elfogultságainkon túllépünk, ami talán a legnehezebb, még azokat is szeretni fogjuk tudni, akiket egyébként nem tudunk. Így legyen! Ámen.

 

Imádkozzunk!

Urunk Jézus, köszönjük, hogy te nem csak az Atyának mondtál igent, hanem miránk is, amikor pedig mi még az ellenségeid voltunk. Szeretnénk ebben a nagy szeretetben követni téged, és azt kérjük, taníts meg minket ennek titkára. Megköszönjük hordozó jóságodat, aminek ajándékaiban olyan sokszor részeltettél minket. Áldunk az intésekért is, amikor visszaigazítottad lábainkat a helyes útra. Nagy szükségünk van arra, hogy újra és újra bizonyosak lehessünk kegyelmed esztendejéről, arról, hogy minden dolgok alapja, jelenben és jövendőben egyaránt a te végtelen irgalmad. Erősítsd, kérünk, a szegényeket, bocsásd szabadon a megkötözötteket, és gyógyítsd a megtört szívűeket. Nekünk pedig adj erőt a nemet mondáshoz ott, ahol arra van szükség, adjál jó szavakat, evangéliumod jó szavait ajkunkra, és igazi, teherbíró szeretetet a szívünkbe! Ámen.