Igehirdetések

Amit csak az irgalom tud létrehozni

Igehirdetés 2013. január 6.

Amit csak az irgalom tud létrehozni

 

Lekció: Zsolt 29, 1-11
Textus: Mát 3,13-17

„Akkor eljött Jézus Galileából a Jordán mellé Jánoshoz, hogy keresztelje meg őt. János azonban megpróbálta visszatartani őt, és ezt mondta: Nekem volna szükségem arra, hogy megkeresztelj, és te jössz hozzám? Jézus így válaszolt: Engedj most, mert az illik hozzánk, hogy így töltsünk be minden igazságot. Akkor engedett neki. Amikor pedig Jézus megkeresztelkedett, azonnal kijött a vízből, és íme, megnyílt a menny, és látta, hogy Isten Lelke, mint a galamb, aláereszkedik és őreá száll. És hang hallatszott a mennyből: Ez az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm.”

 

Imádkozzunk!

Istenünk, mennyei jó Atyánk, köszönjük neked, hogy az esztendő első vasárnapját templomodban tölthetjük. Köszönjük a szomjúságot, ami idehozott most bennünket, és köszönjük, hogy ezt a szomjúságot te oltottad a szívünkbe, aki tudod, hogy nélküled üres és sivár az életünk. Légy áldott, hogy sokszor ajtót nyitottál már előttünk, és számunkra is megnyílhatott az ég, hogy halljuk a te igédet. A te szavad ott zeng a vizek felett öröktől fogva, és formát ad a formátlannak. Megremegünk, amikor csak meghalljuk, hiszen rajtunk is igen sokat kell még formálj ahhoz, hogy méltóbb módon kiábrázoljuk képmásodat. Segíts most minket életformáló belátásokra, olyan felismerésekre, amik megtisztítanak és megbékéltetik a szívünket. Vezesd most gondolatainkat a Jézus útján, mert abban van a mi váltságunk! Ámen.

 

Igehirdetés

A keresztyén hagyomány szerint január 6-át szokás Jézus megkeresztelkedése ünnepének tekinteni, de ez éppenúgy később, a naptárkészítéskor megállapított dátum, mint a születése december 25-re rögzítése. Nem is fontos igazából, hogy valójában az év melyik napjára estek ezek, mert ami fontos, sokkal inkább az: meghalljuk-e magunknak az események üzenetét s azok megváltoztathatják-e a gondolkodásunkat. Igaz ez egyéni életünk eseményeivel kapcsolatban: hiszen a bölcs ember tapasztalataiból tanul, s nem követi el mindig ugyanazokat a hibákat. Még jobban igaz azonban az üdvtörténet eseményeire, amik fontosabbak egyéni életutunknál: aki azokból nem tanul, azon tényleg nem lehet segíteni.

A Jézus megkeresztelkedésének leírásában van egy különös mondat, ami évről-évre megállít bennünket esztendő első vasárnapján, s ami mellett kár úgy elmenni, hogy nem fogjuk fel mondandóját. Így hangzik: “Engedj most – az illik hozzánk, hogy így töltsünk be minden igazságot!” Milyen igazság betöltéséről van szó? Mi az, ami annyira fontos, hogy ennek jegyében nem János keresztelkedik meg Jézus által, hanem alázatosan elvállalja, hogy ő keresztelje meg azt, akiben pedig nincsen semmi bűn? A „minden igazság betöltése” egyszerűen az, hogy Jézus beáll a bűnösök közé. Közösséget vállal velünk, emberekkel, akik erre nem vagyunk méltók – s ő ezt irgalmából teszi. Minden január 6-án eszünkbe juthat: valaki úgy szeretett bennünket, hogy alámerült a Jordán vizében – holott nem volt semmi, de semmi bűn, amit le kellett volna róla mosni akár jelképesen is. Előlege ez kereszthalálának – amely keresztséget ő azért vállalt, mert ez illett őhozzá: ez volt a kifejezése, hogy egy szintre száll velünk, beáll a bűnösök közé, s magára veszi az élet minden ítéletes terhét. Ha egyetlen szóban akarjuk összefoglalni e végtelen jóságot, nem is mondhatunk mást, mint hogy az ő irgalmának kifejezése.

Nekünk erre az irgalomra nagyon is szükségünk van, mert vannak dolgok, amiket erővel és hatalommal nem lehet elvégezni – amiket maga Isten is irgalommal végez el a világban. Vannak összefüggések a világegyetemben, ahol örök törvényével és végtelen hatalmával végzi el a művét: szépen rendben tartja a bolygók útját a Nap körül, s megóv bennünket a kozmikus kataklizmáktól, hogy az élet egyáltalán megmaradhasson. De minket, embereket a Földön arra méltatott, hogy parányi életünkben egészen más eszközökkel is éljen. Ilyen ránk méretezett eszköze az irgalom, amivel elgondolkodtat, meg is szégyenít talán. hiszen felhozza napját mind a gonoszokra, mind a jókra, és esőt ad mind az igazaknak, mind a hamisaknak! (Mát 5,45) Aki egyáltalán fölfogja e dolgot, az tényleg meg szokta változtatni életét. Jellemző persze, hogy az emberek sokszor még rá haragszanak, miért nem bünteti a bűnösöket méltó módon – de ez csak azoknak szokása, akik magukat igazaknak gondolják. Miért fontos, hogy Isten irgalma legyen esztendő első vasárnapján gondolkodásunk középpontjában?

Először is azért, mert semmi más nem tudja áttörni önigazultságunk páncélját. Félelmetes, hogy vallásos emberek is hányszor vélekednek úgy, valahol mélyen a szívükben, hogy nekik igazából nincs szükségük Jézusra s a benne jött megváltásra! Tisztelik ők Jézust, persze, miért ne – csak ne szóljon bele életükbe. Így volt ez akkor is, amikor ő itt járt közöttünk testiképpen. Heródes is szívesen hallgatta Keresztelő Jánost – egészen addig, amíg az a fejéhez nem dörgölte, hogy a király sem engedheti meg magának testvére meggyilkolását, hogy hozzájusson annak feleségéhez. Pilátus is elfilozofált volna Jézussal ítéletnapig, ha nem fenyegetik meg a főpapok, hogy megy majd a küldöttség Rómába, bepanaszolunk, nem vagy a császár barátja, utána utcai demonstrációkat, zavargásokat szítunk, és te nem maradsz többé prokurátor, mert nem vagy képes fenntartani a tartomány rendjét. Lehet úgy tisztelni Jézust, hogy annak pontosan meg van húzva a határa – amíg nem jár az életünk és cselekedeteink megváltoztatásával!

Vannak aztán olyanok is, akik nem az állásukat vagy más kincsüket féltik, hanem egyszerűen azt mondják, nincs szükségem őrá, mert alapjában véve rendben és egyensúlyban vagyok. Róluk azt mondta Jézus, hogy nem az egészségeseknek van szükségük orvosra, és nem az igazakat jött hívni, hanem a bűnösöket megtérésre. (Mát 9,13) Náluk akkor derül ki, hogy nagyon is szükség lenne Jézusra, amikor az a híres egyensúly valami miatt radikálisan megbillen. És van még az önmagunk védelmének, a változás elutasításának sok más páncélja is, csakhogy minden maradjon a régiben. Pedig eszünkbe juthat akár Dante Poklának legmélyebb bugyra is, ahol a költő először jeges fuvallatot érez, aztán megpillant valami malomféle képet, ami a szüntelen és terméketlen körben járás képzetét idézi, végül pedig elvezeti az olvasót egy rettenetes képhez. Ennél mélyebbre nem lehet jutni: a föld középpontjában ugyanis a költő képzelete szerint jégbe fagyott lelkek vannak – mozdulatlan, kimerevedett állapotokban: nem képesek már semmire, vezeklésre sem – önmaguk torzképeinek véglegesített változatai…

Félelmetes arra gondolni, ilyenné is válhat az ember: jégbe  fagyott lélekké, amely nem változik, nem tisztul, s nem nemesedik. Nem halad előre s nem fejlődik – egyszer s mindenkorra olyan, mint önmaga. Ezt a megmerevedett, lelki értelemben mozdulatlan életet csak Isten irgalma tudja életre kelteni. Róla viszont azt olvassuk az evangéliumban, hogy eljön az óra, amikor “…a koporsókban lévők is meghallják az ő szavát” (Ján 5,28) – vagyis irgalma igenis tud adni új életet azoknak, akik már egészen halottak. Fogjuk fel ezt az evangéliumot: mindnyájunknak tud és akar az irgalom újat hozni! Tovább tud onnan vezetni onnan, ahol éppen vagyunk. Minden halott lelket meg tud mozdítani – miért pont én lennék kivétel? Az irgalom, a Jézusban megjelent isteni irgalom át tudja törni az önigazultság páncéljait.

De van ennél tovább is. V annak olyan mélyen fekvő hiányok és megkötözöttségek, amikre egyáltalán nem terjed már ki emberi hatalmunk. Lényünknek olyan torzulásai, olyan fogyatkozások, amik sokkal mélyebben vannak annál, hogy mi magunk kezelni tudnánk azokat. Ezeknél megint csak egyedül a Jézusban megjelent végtelen nagy isteni irgalom segíthet rajtunk. Ilyesmi például, amikor egy-egy káprázat annyira megejti az emberi szívet, hogy már azt sem látjuk, mitől és mennyire is van megkötözve az egész lényünk. Csak romlik az ember sorsa, megy egy olyan úton, ami cseppet sem az élet útja, és nincs senki, aki segíthetne rajta, mert őt fogva tartja egy káprázat. Lehet ez félelem, lehet önsajnálkozás, lehet egy megszelídítetlen vágyakozás, egy beteljesületlen gyermekkori álom, egy megindokolhatatlan rettegés, sok minden. A lényege az, hogy fogva tartja az embert egy káprázat, és elhiteti vele, hogy neki már csak ilyen az élete. Láttam már szerencsétlenkedő embert is így, fogvatartott állapotban, neki az volt a káprázata, hogy ő nem képes semmire, neki oldják meg az életét mások, mert ő olyan nagyon szerencsétlen.

Eszembe jut egy természetfilm, amit a múltkorában láttam, és arról szólt, hogy miként vadásznak a krokodilok a bölénycsorda apró, frissen született és tapasztalatlan borjaira. Ott hűsölnek a bivalyok a vízparton, aztán a víz alól egy másodperc alatt előugró ragadozó lerántja a prédát magával. Ha nem elég mély a víz ahhoz, hogy lehúzza és megfojtsa mielőtt megenné, akkor is fogva tartja a lábainál fogva. A borjú anyja bemegy a vízbe és nyalogatja kicsinye fejét, ami kint van, biztatásul, hogy itt vagyok, szeretlek – de nem tud mást tenni, mert nem is látja a víz alatt rejtőző ragadozót. És a csorda többi tagjai sem segítenek, pedig máskor, ha van mozgó célpontjuk, az ellen hatásosan és gyorsan össze szoktak fogni, s még az oroszlán szájából is ki tudják menekíteni társukat. De amikor az ellenség láthatatlan, el tud rejtőzni a víz alá, ő ott sincs – akkor nincsen segítség. Ismerős a kép: mi emberek látjuk ugyan a partról, hogy abban a gyors másodperc töredékben ki ragadta el a víz alá a borjút – de a szegény bivalyok nem tudják így összerakni a képet. Nekik hiányzik valami az intellektusukból, szmukra állandóan mozgó s így azonosítható célpontra volna szükségük, de mivel ilyen nincs, nem támadnak.

Mi sem küzdünk különösebben a „levegőbeli hatalmasságokkal” (Ef 2,2  Ef 6,22), még csak azonosítani sem nagyon törekszünk őket, mert hát nem látjuk őket. Pedig éppen olyan makacsul meg tudják ragadni az embert, mint a víz alá rejtőző krokodil a szerencsétlen bivalyborjat. Ahogy a csorda képességeiből is hiányzik egy láncszem, hogy megfelelően össze tudják rakni a képeket, s emlékezzenek arra a töredékes pillanatra is, amikor a ragadozó megragadott magának valamit – hát ugyanígy nekünk is lenne magunkon fejleszteni sok mindent. Mert bennünk is sok hiányosság lakozik, még akkor is, ha ezt nem szeretjük elismerni. Legyen a Jézusban megjelent irgalomra válaszunk, hogy elkezdjük fejleszteni lelki képességeinket. Nem nagyon szeretem a cirkuszi mutatványokat, mert az artisták sok fölösleges veszélyt kihívnak maguk ellen – egy valami azért a cirkuszi mutatványokban is fontos üzenet lehet: az emberi élet és az emberi képességek elképesztően fejleszthetők! Van, akinek erkölcsi tekintetben az állhatatosságban kell növekednie, van, akinek az empátiában, van, akinek az egy dologra koncentrálásban, s van, akinek egyszerűen a türelemben. Ezt ki-ki tűzze ki magában – ő maga tudja a legjobban fogyatkozásait. Ne feledjük, az olyan ellenség a legveszélyesebb, amelyik el tud rejtőzni, s még azonosítani is nehéz! Úgyhogy akad feladatunk 2013-ra bőven.

Végül még egy fontos irány, amiben a Jézusban hozzánk jött irgalomra szorulunk. Ez pedig a közös élet, a közös jövő kilátástalansága, amit már-már mindnyájan elhiszünk. Itt a Kárpát-medencében valahogy mindenki a másik ellenében próbál meg élni, s lélekben arra rendezkedik be, hogy úgysincs esélye az örömmel megélt, békességes és őszinte közös életnek. Van persze sok rossz tapasztalatunk, talán több is, mint a világ más tájain. Sok ember el is hiszi, hogy az tartja majd életben, ha lesz valaki, akivel gyűlölködhet. Mintha úgy imádkoznának sokan, a Miatyánkot kiforgatva, hogy „a mi mindennapi ellenségünket ad meg nékünk ma.” Lépjünk ki a közös élet lehetetlenségét sugalló reménytelenségből és hitetlenségből! Embereknél lehetetlen – ezt elismerem. De minden lehetséges Istennél, s ezt nem én mondom, hanem Megváltó Jézusunk! (Mát 19,26) Egy másik helyen még azt is mondja, hogy minden lehetséges a hívőnek. (Márk 9,23) Nyissuk csak ki szívünket sokkal nagyobbra, tételezzünk fel egymásról legalább egy írmagnyi jó szándékot – már a legszűkebb közösségben is elviselhetőbb lesz az élet. S azt se felejtsük el, hogy “ki mint él, úgy ítél” – vagyis, aki mindig csak rosszat tételez fel, az leginkább saját magáról állít ki bizonyítványt.

Jézus megkeresztelkedése „minden igazságot betöltött” – mert Isten irgalmát, azaz velünk egy szintre jövő szeretetét hozta el számunkra. Hadd törje át az ő végtelen nagy irgalma önigazultságunk páncéljait! Segítsen bennünket a láthatatlan, nagyon is rejtőzködő lelki ellenség elleni harcunkban, éspedig hiányzó képességeink kifejlesztésével. Végül pedig győzze le a közös jövő iránti hitetlenségünket is, mert arra különösen is rászorulunk családban, országban – mindenhol a föld kerekségén. Így legyen! Ámen.

 

Imádkozzunk!

Urunk Istenünk, légy áldott, hogy nem ítéletre hívtál ma ide bennünket, hanem azért, hogy irgalmadról halljunk, s abban erősödjünk meg, hogy nagyon szeretsz bennünket. A te végtelenül jóságos, ölelő karjaid vesznek körül olyankor is, amikor mi el vagyunk foglalva magunkkal és a világ bajai betöltenek. Hadd legyen most mindennél fontosabb, hogy egészen rád hagyatkozunk és vezetésedre figyelünk, amely nem hagy minket cserben a veszélyek idején sem. Vedd el önigazultságunkat, s taníts meg minket tájékozódni a láthatatlan erők világában is, amennyire az ránk tartozik. Segíts leszámolni a minket fogva tartó káprázatokkal, hogy úgy lássuk a világot és saját magunkat is, ahogyan te akarod azt látnunk. Törje át irgalmad a közös jövő iránti hitetlenségünket, hogy egyre többen legyenek, akiknek te elveszed a vétkeit és képessé teszed őket a szeretetre! Jézus nevében hallgass meg minket, s áldd meg ennek az újesztendőnek minden egyes vasárnapját a te Szentlelked jelenlétével! Ámen.