Igehirdetés 2013. január 13.
Életünk vezérdallama
Lekció: Luk 2,41-52
Textus: Zsolt 100,5
„Jó az Úr, örökké tart szeretete, és hűsége nemzedékről nemzedékre.”
Imádkozzunk!
Istenünk, mennyei Édesatyánk, jó lenne elmondani, mit is hoztunk most eléd ajándékba, ahogyan a bölcsek vitték kincseiket egykor Jézushoz, ám csak üres ládáinkat és üres szívünket tudjuk kitárni előtted. Legjobb igyekezeteink és elszánásaink elhalnak, s köznapivá lesz még az új naptári év varázsa is, amint múlnak a hetek. Pedig te megújíthatod nem csak az esztendőt, hanem az ember szívét is, ha mi arra érdemes, és mi éppen ezt kérni jöttünk ma színed elé. Ne engedd, hogy unalmassá és jelentés nélkülivé legyen számunkra a létezés, aminek te vagy Teremtője, sőt kegyelmes fenntartója is, hanem megteljen Lélekkel és égi erővel. Adj csak egyetlen új belátást is, mennyei gondolataidnak apró morzsáját, ami éltet és vigasztal, s újra lendületbe hozza elakadt életünket. Tudjuk, te magad éppen ezt akarod – segíts hát mindnyájunkat igéddel és Szentlelkeddel egy magasabb életre, Jézus nevében kérjük ezt most tőled! Ámen.
Igehirdetés
Modern és izgalmas művészeti ág a számítógépes grafika, amikor is a komputer révén már nem csak rajzolni lehet a képernyőre, hanem megfelelő szoftverek elképesztő lehetőségei által különböző formákat a szemünk előtt mozgatni, megsokszorozni, vagy egymásba olvasztani is egyszerű. Több szakembere is van gyülekezetünkben ennek a modern technikának és művészeti ágnak. Ha a számítógépes grafikát muzsikával is kombinálják, még érdekesebb világba érkezünk. Képzeljünk el egy egyszerű kétszólamú dallamot, amint halad egymás mellett egy hegedű és fuvola hangja, ugyanakkor pedig ki is ábrázolódnak előttünk egy-egy szélben hajladozó, különböző színű és alakú virág formájában. Ilyen gondolataink képernyő nélküli zenehallgatáskor is támadhatnak, hisz a muzsika mindig hordoz magában valamilyen gondolatot, aminek éppen az a forma, vagyis maga a dallam, ritmus és dinamika az üzenete, amibe a komponista a mondandóját öltöztette.
A kétszólamú dallam tehát mint két mozgó virág jelenik meg előttünk, azonban elhelyezkedhetnek úgy, hogy az egyik középen van, mintegy betölti a látványt, a másik pedig, mivel a zenében is csak aláfestés, néha megjelenik valamelyik sarokban. Aztán ez változik, amint a zene is halad, s a két dallam egyformán jelentős lesz a komponista szándéka szerint: a két virág pedig egyenrangú méretűvé nő a szemünk előtt, s úgy táncolják körül egymást – esetleg eggyé is válnak, s közös formaként élnek tovább, ha a zenében is így történik.
Amikor a tizenkét éves Jézust szülei elvesztették Jeruzsálemben, s azt gondolták, hogy a rokonok és ismerősök társaságában van, az ő lelkükben az élő Isten ügye ott volt valahol, ám tulajdonképpen mellékdallamként. Nagy izgalom lehetett megszervezni egy kéthetes zarándoklatot Galileából a fővárosba s vissza, amiben gyermekek és felnőttek egyaránt részt vettek – gondoljunk csak a mi családi nyaralásainkra. Sok szervezéssel, intézni valóval és felelősséggel járt. A kis Jézus lelkében azonban nem az élet napi gondjai, hanem az élő Isten személye volt középen, neki ez volt élete fő „dallama” már akkor is. S később is, egészen az utolsó óráig – nem pedig olyasmi, ami ott van valahol a peremen. Ez volt a nagy különbség közte és szülei, rokonsága között, s ez fejeződik ki abban a mondatban, hogy “nem tudjátok-e, hogy nekem az én Atyám dolgaival kell foglalkoznom” – szó szerint olvasva “nekem az én Atyáméiban kell léteznem.” Azt jelenti ez, hogy az Úr a vezérdallam, s én vagyok, aki “kísérem” őt. Figyelek rá, igazodok őhozzá – nem pedig ő helyezkedik el valahol a széleken, kapva valami helyet és időt, hogy azért ő is ott lehessen.
Meglepődünk, hogy a gyermekek milyen komolyan veszik Isten dolgait, pedig nem véletlenül hozza őket példaként az evangélium: ” ha meg nem tértek s olyanok nem lesztek, mint a kisgyermekek, semmiképpen nem mentek be Isten királyi uralmába.” (Mát 18,3)
Esztendő második vasárnapján helyénvaló a kérdés, mi is életünk vezérdallama. Rendszerint a hiányainkkal közeledünk Istenhez, azokat visszük elé, s ez nem is nagyon lehet másképpen, hisz földön küzdő emberek vagyunk. Akadnak köztünk, akik elvesztették munkájukat, sőt olyanok is, akik életük egy fontos részétől, szeretett kedvesüktől kell megváljanak a mostani napokban – egészen friss a gyászuk. Ezek valóban mind odatartoznak az ő színe elé. Igazából mást nem is tudunk vinni őhozzá, mint önmagunkat, azt viszont éppen nagyon fontos lenne nem megtartani magunknak.
Álljunk csak őelé, amint vagyunk, lelkünk valódi tartalmával: vigyük elé lényünket, állapotunkat – „valljunk” számára, hisz ebből a szóból ered maga a “vallás” fogalma is, éppen ez a lényege! Tapasztalatom, hogy akármi is az életem pillanatnyi dallama, ha sikerül odavinnem az Úrhoz, mindig valami fontos történik. Elkezd a két dallam összekapcsolódni – az ő örök szeretetének dallama, meg az én küzdő, földi életem talán éppen nagyon is síró dallama… S amint felelgetnek, gazdagítják, formálják is egymást: ami részemről sírással és panasszal kezdődött, mert valaki vagy valami nagyon hiányzik – az a maga idejében új harmóniában fog kiteljesedni!
Erre kapunk biztatást a tizenkét éves Jézus történetéből. Vigyük az Úrhoz önmagunkat, mindegy, éppen hány évesen, már egy gyermek is elindulhat ezen az úton – s mindegy, milyen állapotban, gondokkal és hiányokkal – de kezdjünk hallgatni az ő örök szeretetének dallamára! Felejtkezzünk bele, amit mond, magába a lényébe, s adjuk meg a lehetőséget lelkünknek is, hogy elmélyüljünk őbenne, aki minden dolgok forrása – hiszen a lélek „mindeneket vizsgál, még Isten mélységeit is” – amint az apostol tapasztalta magában. (1Kor 2,10) Az elmélyülés, az Úrban való szív szerinti “elsüppedés” kezdi átrendezni életünk belső tájait. Zsidó hívők úgy tartják, hogy az év első tíz napja során Isten meghatározza a sorsukat egy egész esztendőre élet és halál, öröm és bánat tekintetében, ám ezalatt a pár nap alatt magunk is befolyásolhatjuk döntését komolyságunkkal, istenfélelmünkkel és alázatunkkal. Aztán lezárul minden, már semmit nem lehet változtatni sorsunkon – amit vele együtt alakítottunk ki.
Valóban lehetnek „kiváltképpen való idők”, amiket nem szabad eljátszani: jobban mozdul, él és pezseg bennünk a lélek, akár esztendő indulásakor is – de mi úgy hisszük, éspedig éppen Jézusunk tanítása alapján, hogy ezek az idők igazából mindig esedékesek! Az élet utolsó sóhajával vagy jaj-kiáltásával is odafordulhat az ember őhozzá, ahohy a jobb lator a kereszten – de talán nem is kellene megvárnunk azt az órát.
Miért fontos ez? Mert amint valaki igazán odamegy őhozzá s engedi, hogy az “ő dallama” lényegesebb és jelentősebb legyen az én dallamomnál, rendszerint valóban valami új kezd el épülni. Eddig életfontosságúnak tűnő dolgok elvesztik élüket és végső jelentőségüket. A hiúságunkról szinte azonnal kiderül, hogy mennyire jelentéktelen. Teljesen mindegy, hogy hányadik vagyok a sorban, akár egy sorállásnál, akár az élet úgynevezett rangsoraiban, mivel rangomat úgyis eleve magammal hoztam, mint minden és mindenki más. Régi sebekről, amiket nem akartunk elfelejteni, nyilvánvalóvá lesz, hogy nyugodtan begyógyulhatnak már, nem fontosak. Ellenségekről kiderül, hogy egyáltalán nem is veszélyesek, pedig valamikor még sárkányoknak láttuk őket. Elérendő álmokról fölfedezzük, hogy azok nélkül is tökéletesen lehet boldognak lenni: egészen új álmok jelennek meg, amik lelkesítik az embert.
Az újonnan megjelenni tudó álmok közül nevezzünk meg csak egyetlen egyet. Az ember néha olyan helyzetbe kerül, hogy nyilvánvaló, Isten most áldozatot vár tőle. Oda kell adni valamit, amit eddig féltve magamhoz szorítottam, meg kell válni valamitől, ami eddig nagyon fontos volt, és nehéz elengedni. Lehet ez egy darabja az egészségünknek, egy régóta hajszolt és vágyott cél, igazából szinte bármi. S amikor az ember azt éli át, most Isten valóban áldozatot vár tőlem, akkor derül ki, hogy valójában milyen nagyon gazdag is vagyok. Mennyi mindenem megvan és rendelkezésemre áll, éspedig pontosan a hitem révén. Bekapcsolódhatok Isten világába, beszélgethetek ővele, kinyithatom a szívemet az ő végleges, nagy szeretete előtt, rácsodálkozhatok az ő dallama szépségére, sőt azt is megérthetem, hogy maga a „Vagyok” a Létezvén Létező szólalt meg számomra!
Itt kell észrevegyük legjobban a gyermekeket és az ő játékukat. Örömük azért tiszta öröm, mert képesek arra, hogy a legjelentéktelenebb dolgokat is hasznosítsák, és érdekes világot teremtsenek belőle maguknak. Számukra egy kukoricacsutka is lehet repülőgép vagy mozdony, néha egyszerre mind a kettő – a képzelőerejük révén akár a legcsúnyább babát is tündérszéppé tudják maguknak varázsolni. Aki ezt a képességet felnőttként is megőrzi, az a dolgokat nem csak a szemével és fülével érzékeli, hanem a szívével is, és a dolgok tökéletlensége eltűnik számára a maga költötte vidám melódiában. Ugye, láttunk már dudorászva játszó gyermekeket – ők egyszerűen odateszik a maguk élete dallamát a “Vagyok” (2Móz 3,12-14) dallama mellé, önfeledten hagyják, hogy ez a kettő egybekapcsolódjon, s minden szépen kikerekedik. Felnőtt életünkben ehhez sokszor hosszabb idő szükséges, hogy mindez mindenestől végbemenjen, de az alapállás, a viszonyulás a fontos. Ahogy egy 20. századi gondolkodó ezt megfogalmazta, mindent elvehetnek az embertől, még az életét is, de azt az egyet nem, hogy saját maga döntse el, miként viszonyul azokhoz, amik őt érik. (V.E. Frankl) Ez azt is jelenti, hogy az embernek soha nem szabad magát mindenestől azonosítania a helyzettel, amibe került: az ő életének, az ő lelkének bármikor és bárhol lehet saját, teljesen önálló dallama. Hívő szívvel és Isten igéjére figyelve ehhez még azt is hozzátehetjük, hogy a „saját dallam” azért mégiscsak akkor a legszebb, amikor átveszi a Létező dallamát. Ilyenkor mondjuk, amit a zsoltáros is, immár a szívünk dallamaként: „Jó az Úr, örökké tart szeretete, és hűsége nemzedékről nemzedékre.” (Zsolt 100,5)
Felejthetetlen élmény azok számára, akik itt voltunk a gyermekek karácsonyán, amikor kétszer is megtelt a templom, egyszer a gyülekezet, egyszer pedig a Református Óvoda gyermekeivel. Elmondtuk a Miatyánkot is, amint a műsoroknak vége volt – s a gyermekek hangja sokkal biztosabban és meggyőzőbben szólt, mint a felnőtteké, akik elhozták őket és hátul ültek. Hát ezért kell megtérnünk és olyanoknak lennünk, mint a kisgyermekek – mert Isten királyi uralma alá bemenni sehogy másként nem lehet, csak ilyen gyermeki, egyszerű és tiszta szívvel!
Ma onnan indultunk, ugyan micsoda, hogyan is hangzik a mi életünk “vezérdallama.” Úgy folytattuk, hogy a tizenkét éves Jézusnak az volt kérdés, mik az ő Atyjának dolgai: neki “azokban kellett lennie.” S oda érkeztünk, hogy mi is elmondhatjuk, de akár el is dúdolhatjuk a magunk személyes dallamát az Úr előtt, hogy az végül az ő örök dallamával egybefonódva már így szólhasson: „Jó az Úr, örökké tart szeretete, és hűsége nemzedékről nemzedékre.” Így is legyen. Ámen.
Fohász
Istenünk, mennyei Atyánk, köszönjük életünknek azokat a drága pillanatait, amikor meghallhattuk neked, a “Létezvén Létezőnek” hangját. Köszönjük, hogy ezeket a pillanatokat számon tarthatjuk és erőt meríthetünk belőlük. Te mindig szeretettel fogadod küszködő földi életünk hangjait, s kész vagy kiteljesíteni azokat egészen a te mennyei harmóniád világáig. Segíts, hogy készek legyünk teljes szívünkkel, teljes lelkünkkel és minden erőnkkel szeretni téged, hogy ami belőlünk fakad, egybefonódhasson azzal, amit te mondasz nekünk. Gyógyítsad betegeinket, gyámolítsad az erőtleneket, s vigasztald azokat, akiknek most nagyon fáj a szíve, mert friss a gyászuk és nagy a veszteségük. Kérünk a mai vasárnap megszenteléséért, és az előttünk álló munkás héten erőidért és segítségedért. Áldd meg családi otthonainkat, gyülekezetünket és anyaszentegyházadat tőled való lelki növekedéssel! Ámen.
