Én-szűkítés és én-tágítás

Igehirdetés 2013. április 28.

Én-szűkítés és én-tágítás



Lekció: Csel 8,1-25
Textus: 2Kor 12,9

„Ő ezt mondta nekem: Elég néked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által végeztetik el.”

 

Imádkozzunk!

Urunk, Istenünk, köszönjük neked az új tavaszt, a friss zöld leveleket, a virágzó fákat, és mind azt a szépséget, amit teremtett világodban nekünk adtál. Szeretnénk méltók lenni nagy jóságodhoz, de lehajtjuk fejünket és szégyenkezünk, hiszen nincsen közöttünk csak egy igaz is. Segíts most minket, hogy valódi legyen a belső csönd és az áhítat, és tisztán hangozhasson közöttünk az evangélium, amit el ne nyomjon, meg ne másítson emberi vágy és szenvedély. De segíts abban is, hogy amikor harsog a törvény és komorsága elrettent, legyen egy halk és szelíd hang, amely odasúgja nekünk, gyermekeid vagyunk, és örökre azok is maradunk. Add, hogy újra higgyük, hívhatunk téged így: Abbá, Atya! És amikor gyermeki szívvel előtted letelepedünk, járja át lényünket tőled való értelem és friss, mennyei Lélek, amely megsegít, hogy éljünk. Jézus nevében kérünk, tedd lehetővé számunkra mindezt! Ámen.

 

Igehirdetés

Sok embernek van olyan élménye, hogy ami bántónak vagy akadályozónak bizonyult az életében, arról később kiderült, hogy mégis a javát szolgálta. Sajnos, amikor konkrétan benne vagyunk abban, ami kellemetlen, vagy bajt jelent, szinte mindig elfelejtjük az ilyen tapasztalásainkat, s kizárólag azt látjuk a dologban, hogy ellenünkre van. Pedig milyen jó lenne ilyenkor emlékezni – hiszen hányszor kiderült már valamiről, hogy rövidtávon bántott és szabadultunk volna tőle, később azonban, mikor megértettük és a helyére került, már kifejezetten a javunkat szolgálta.

Így volt ez az első keresztyénekkel is, amikor István vértanú kivégzése miatt menekülni kezdtek Jeruzsálemből. Száműzetésbe menni, odahagyni otthonunkat, hazánkat, az ismerős arcokat – ez cseppet sem volt kellemes dolog, főleg, ha közvetlen életveszély is kapcsolódott hozzá. De Jeruzsálemben nagy üldözés kezdődött Jézus követői ellen, házkutatások voltak, bizonyítékokat kerestek, s nem volt mit tenni – aki életben akart maradni, annak menekülnie kellett. Ami azonban személyesen nehéznek bizonyult, arról később kiderült, hogy Isten kezében áldott eszköz, hogy országát építse, hogy az evangélium terjedjen és eljusson „egészen a föld szélső határáig” – ahogyan azt Ézsaiás próféta is látta a szent nép küldetéséről. (Ézs 49,6)

Most azonban még a legelső mozzanatoknál tartunk, amikor a Krisztusról szóló tanítás Samáriába jut – amit úgy is mondhatnánk, hogy a „rossz szomszéd”-hoz, akivel nem beszéltünk évszázadok óta… Befogadják a jó hírt, az evangéliumot – amit Jeruzsálem elutasított! Van ebben valami megszégyenítő, hiszen a szent nép java része valóban nem ismerte fel, akit Isten küldött hozzájuk és az embervilághoz. Akit ők lebecsültek, azt a kívülállók örömmel fogadják, s új életre jutnak általa! Merítsünk erőt és vigasztalást ebből az egyszerű tényből, hogy ami életveszélyes fenyegetésekkel teli borzalom s menekülésre késztet, az később Isten áldásának bizonyul, amint kiderül róla, hogy egy magasabb összefüggésben mit is szolgált. Viseljük úgy életünk próbáit, hogy nem keseredünk bele a terhekbe, nem adjuk át magunkat annyira a pillanatnak, hogy már semmi mást nem is látunk a próbáktól – mert ha az evangélium ügye megy előre általa, akkor nem volt hiába a szenvedés.

Ám a történet nem csak általánosságokban szól, hanem közvetlen emberi sorsokon át is. Bemutat egy friss keresztyént, aki előzőleg Simon mágus névre hallgatott. Azt halljuk róla, hogy eredetileg varázslással foglalkozott, és szerette azt minél nagyobb közönség előtt művelni, hiszen így igazolva látta, amit cselekedett – másfelől pedig sokan fizetni is készek voltak, hogy részt vehessenek a “titkos dolgokkal” foglalkozó eseményekben és csodálókká is lettek, amire megint csak sokan vágynak. Ez a dolog azóta is így van – bizonyos lelki beállítottságú emberek szeretnek elbűvölve lenni, és a pénzt sem sajnálják az ilyesmire. Simon mágus ámulatba ejtette az embereket, s Isten Nagy Erejének tekintették őt – de ki is volt ő valójában?

Valami keveréke lehetett a bűvésznek, aki ügyes és látványos trükköket tud, amitől ámulnak az emberek, az illuzionistának, aki elképesztő dolgokat tud bemutatni – s a bátran kockáztató szélhámosnak, aki képes elhitetni, hogy mindezt túlvilági erőkkel végzi. Ismerte az emberi lélek gyenge pontjait, esendőségeit, és kitűnően hasznosította azokat a maga céljaira. Az ő képletéből most emeljük ki és húzzuk alá a merészséget, ami nélkül az ilyesmi nem szokott működni. Vannak kockáztató emberek, akik sokra viszik, mert vakmerően fel tudják fújni magukat, mások meg ámulnak, mert ők is szeretnének olyan merészek és hatékonyak lenni. A Biblia úgy fogalmaz erről, hogy Simon „valami nagynak állította magát” és hosszabb ideje ámulatban is tartotta ezzel Samária népét.

Van a lélektannak egy szakkifejezése, amit a kardiológiából kölcsönöztek, és így hangzik: én-kitágítás, idegen szóval ego-diasztolé. Ahogyan a szív ki tud tágulni, hogy magába szívja a vért – ezt diasztolénak nevezik – aztán pedig összehúzódva működteti a vérkeringést, amit meg szisztolénak, összehúzódásnak hívnak, hát úgy az emberi én is ki tud tágulni, meg össze tud húzódni. Az “én-kitágulás” idején az ember hozzászól mindenhez, részt vesz a legkülönfélébb ügyekben, mindent meg akar ismerni, és főleg birtokba akar venni, egyszóval jelen van egy sereg dologban. Aktív, érdeklődő, barátságos, sok emberrel tart kapcsolatot, rossz esetben gyűjti a skalpokat is, mindenesetre bátran kihelyezi magát a többiek közé, szereti, ha rá figyelnek, és erőteljesen “közli magát” mindenkivel. Simon mágusnak ez a dolog nagyon ment, egészen addig, amíg az evangélium meg nem érintette, s akkor változtatott ezen. Hitt és megkeresztelkedett.

Elindult egy lelki úton, amelyiken maga mögött hagyta, amit addig művelt: már nem volt olyan fontos számára, hogy tessék az embereknek és őt látva ámuljon mindenki. Megértett valamit Jézusból, de ez a dolog úgy tűnik, mégsem épült a lényébe szervesen. Krisztus követése nem fejlődött tovább a személyében, csökevényes maradt, talán összesen egy lelki zárvány, sziget lett benne. Sokan vannak ezzel így. Rokonszenves számukra a Jézus ügye, sőt nagyon is sokra tartják, de azt nem engedik, hogy igazán átjárja a lényüket, meghatározza lelki fejlődésüket. Ennek pedig mindig az a következménye, hogy egy idő után visszajutnak oda, ahonnan a Megváltó szeretete egyszer már kiemelte őket.

Ez történt Simonnal is. Amint látta, hogy a tanítványok kézrátételével adatik a Szentlélek, megkínálta őket pénzzel, hogy árulják el neki a titkot – akire ő ráteszi a kezét, az is vegyen Szentlelket! Egyszóval visszament régi énjébe, a pszichés én-kitágítás világába, a merészen kockáztató ember szerepébe, ahol szerette rátenni a kezét mindenre, amire csak tehette, vágyott ámulatot kelteni és a középpontban lenni, fürdeni mások elismerésében. Holott a Szentlélek iránt egyetlen helyes alapállás létezik, az pedig pontosan az “énünk” legkisebbre való összehúzása. Mert hát kik vagyunk mi ővele szemben? Hol voltunk, amikor ő a földnek alapot vetett? Össze tudjuk-e kötni a Fiastyúk szálait, a Kaszás-csillag köteleit meg tudjuk-e oldani, fel tudjuk-e kelteni idejében az állatöv csillagait – ahogyan az Úr kérdezi a halandótól, mire is képes tulajdonképpen. (Jób 38,31-32) Jób válasza: “Íme, én parányi vagyok, mit feleljek? Kezemet szájamra teszem. Egyszer szóltam, de már nem teszem, avagy kétszer, de nem teszem többé!” (Jób 39,36-37)

Azt mondhatjuk ezért, hogy amint megvan a helye énünk kitágításának s vele a világ birtokbavételének – pontosan úgy megvan a helye az énünk összehúzásának, ha úgy tetszik, az “ego-szisztolénak” is – amikor lemondunk az élményekről, lemondunk a lehetőségekről, s nem többet és még többet akarunk élni, hanem készek vagyunk magunkat korlátozni. Simon csak az ego-diasztolét ismerte, a birtokbavételt, a megszerzést, és még nem tudta, hogy az ellenkezője révén hatalmasan gazdagodhat az ember. Azt, hogy aki a Szentlélekkel találkozik, annak nem a birtokbavétel, hanem a birtokba adás a feladata, amit az apostol így fogalmaz: “Elég néked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által végeztetik el.”

Aki megérti, miről van itt szó, hamar eljut a “nem cselekvő cselekvéshez”, amiről az őskori hagyományok mind tudnak. Ahhoz az állapothoz, hogy valaki az igyekezeteit minimumra csökkenti, éspedig azért, hogy Isten munkálkodni kezdhessen. Ez a dolog mindig belül kezdődik, vagyis emberi lényünkben fejlődünk – mondjuk így, érlelődünk és növekedünk. Nem maradunk olyanok, akiket kibillent egyensúlyából minden kis próbatétel: edzetté válunk, stabilak és megbízhatóak leszünk, nem fognak a hangulataink terror alatt tartani. Ha valamit megígérünk, azt megtartjuk, lehet ránk számítani. Aki csak az “én-kitágításra” képes, az fantasztává lesz, álomvilágot kerít magának, aki viszont csak az “én-szűkítést” szereti, az beül a sarokba és minél kevesebb embert akar látni. Egyik sem jó önmagában. Az egészséges lélek képes mindkettőre, s szépen egyensúlyba is jut – mert tudja, most éppen melyik aktuális lelki továbblépésében.

Van persze mindkét műveletnek karikatúrája is, amik csak látszanak annak, de egészen mást képviselnek. Az én-kitágítás például a magunktól való elragadtatottságon át a túlzásokban való beszédig és a megalapozatlan tervezésig, a levegőben való ötletelésig sok változatot ismer – míg a tanulás, vagyis a valóság érdemi birtokbavétele, és a hit, hogy mindig érdemes tanulni, éspedig többet, mint amit a körülményeink elvárnak tőlünk a legpozitívabb változata az én-kitágításnak. Az én-szűkítésnek is van karikatúrája: leginkább a sértődött visszavonulás, a „ne számítsatok rám” jelszava, amikor a passzivitásban igazából agresszivitás rejlik, s nem kapcsolódik hozzá önismereti előmenetel – csupán mások rejtett (és többnyire reménytelen) manipulációja. De ide tartozik a hitetlenség is, amikor vízen járhatnánk, az Úr arra hív – ám inkább aludni térünk a hajófenéken, mint Jónás tette, mikor az Úr elől akart elszaladni…

Egy a fontos, hogy a szívünk „egyenes legyen Isten előtt” – mint Péter mondja (Csel 8,21), vagyis maradjunk őiránta érzékenyek és megszólíthatók. A Szentírás ezerötszáz oldalának egybehangzó nagy üzenete, hogy ő mindenkor elmondja és megmutatja igéjében, mire van szükség ahhoz, hogy előre lépjünk, ne pedig hátra. Ígéretet adott, hogy akaratát közli velünk, ha arra valóban számot tartunk. “Aki keres, az talál, aki kér, az kap, és a zörgetőnek ajtót nyitnak!” (Mát 7,7) És ahogy a zsoltár mondja: “Lábam előtt mécses a te igéd, és ösvényemnek világossága.” (Zsolt 119,105)

Így valóban meg fogjuk érteni, miért is “elég nékünk az ő kegyelme.” Elvesz tőlünk minden telhetetlenséget, ami az élet egyik legfőbb megrontója, de az önsajnálkozást is, mert ha ő a mi pásztorunk, nem szűkölködünk: füves legelőkre terelget, s a lelkünket megvidámítja! (Zsolt 23,2-3) Megértjük, mire volt jó egy-egy próba életünkben – mint az első keresztyéneknek a menekülés és a szétszóratás! Világossá válik, minek jött el az ideje: a magunk kitágításának, hogy mindent birtokba vegyünk, vagy éppen az elcsöndesedésnek, a magunkba szállásnak, ha úgy tetszik, az énünk szűkítésének. S a nagy mélységek közelében is ezt mondhatjuk majd: Elég nékem az ő kegyelme – az ő ereje erőtlenség által ér céljához! Így is legyen. Ámen.

 

Fohász

Te tudod Istenünk, mikor mire van szükségünk, hisz életünket jól elgondoltad, s földi vendégeskedésünk határait kimérted. Taníts, amikor szent igédet olvassuk és hallgatjuk – add értenünk, milyen is a kegyelem, s mi mindenre elégséges valójában. Vezess el a tudásra, hogy erőd tényleg erőtlenség által jut el céljához, és igazgasd utainkat, hogy el ne tévedjünk az élet sűrűjében! Ámen.