Igehirdetések

Miért érdemes?

Igehirdetés 2013. május 12.

Miért érdemes?

 

Lekció: Márk 8,31-38
Textus: Márk 10,28-30

„Péter megszólalt és ezt mondta neki: Íme, mi elhagytunk mindent és követőid lettünk. Jézus így szólt: Bizony, mondom nektek, senki sincs, aki elhagyta házát, vagy testvéreit, anyját vagy apját, gyermekeit vagy szántóföldjét énérettem és az evangéliumért, és ne kapna száz annyit: most ebben a világban házakat és testvéreket, anyát, gyermeket, és szántóföldet üldöztetésekkel együtt, a jövendő világban pedig örök életet.”

 

Imádkozzunk!

Istenünk, köszönjük neked, hogy ajándékba kapjuk tőled a hetedik napot, amit együtt megszentelhetünk, örülhetünk házad áhítatának és kereshetjük akaratodat. Bármilyen érdekes és élményekkel teli is az élet, minden a felszíneken marad, hogy aztán elröppenjen, és ne maradjon más a helyén csak az emlék, a hiány és a vágyakozás. Szükségünk van arra, hogy hozzád közeledjünk, aki mindig voltál és mindig leszel, és akiben nincs változás vagy változásnak árnyéka. Szárnyaid oltalmában menedéket találunk a mulandóság elől, és a szívünk valóban azt keresi, ami örök. Nem is tudjuk mással beérni, csak ami végleges és teljes, még ha földi szeretetről van is szó – s még inkább ezt keressük nálad, aki azt mondtad, ha benned hiszünk, örök életre buzgó forrás támad bennünk! Tedd e csodát most mindnyájunkkal, fakaszd fel a szívünkben Krisztus által az örök életet – azt a bizonyosságot, hogy a tiéid vagyunk, és örökre azok is maradunk! Ámen.

 

Igehirdetés

A múltkorában azt kérdezte egy társaságban valaki, ugyan miért lenne jó az neki, ha ő keresztyén lenne. El is mondta, hogy ezzel a kérdéssel ment be egyszer egy templomba igaz, csak úgy találomra – de megvallja őszintén, nem kapott választ a kérdésére. Elgondolkodtató, vajon itt, mi közöttünk kapna-e választ erre. Nagyon szeretném, hogy igen, hiszen az evangéliumokban maga Jézus felel a kérdésre, és ha mi valóban az ő tanítványai és követői vagyunk,   tudnunk kell felelni a kérdésre nekünk is. Nem is egy, hanem két ízben is olvashatjuk, hogy Jézus szerint miért érdemes elhagyni, legalábbis a második helyre tenni számunkra fontos dolgokat: “énérettem és az evangéliumért.” A Szentírás rendre gondoskodik a legfontosabb igazságok hangsúlyos megőrzéséről – így van meg a Bibliában kétszer is a Tízparancsolat, aztán a Miatyánk – maguk az evangéliumok pedig nem is kétszer, hanem kétszer-kétszer, azaz négyszer is megőrzésre kerültek! Hát becsüljük meg a kérdésre a kérdésre kétszeresen is elhangzó választ, miért is érdemes valakinek keresztyénnek, Krisztus követőjének lenni, s gondolkodjunk most együtt ennek jelentéséről.

„Ha valaki én utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel a keresztjét és kövessen engem. Mert aki meg akarja menteni az életét, az elveszti, aki pedig elveszti az életét énérettem és az evangéliumért, megmenti azt. Mit használ ugyanis az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de a lelkében kárt vall? Mit adhat az ember váltságul az ő lelkéért?”

A tömör összefoglalás abból indul ki, hogy mindenkinek magának kell eldöntenie, akarja-e követni őt, vagy sem. Egyetlen életünk van, s megkaptuk a szabadságot, hogy magunk határozzuk meg, mivel akarjuk betölteni az időt, amit itt, e földön töltünk. Hiába a szülői szándék – önmagában kevés. Hiába a gyülekezet hite, a kétezer éves anyaszentegyház, a rengeteg életpélda – ha valaki maga nem hozza meg a döntését életre-halálra, akarja-e követni Jézust vagy sem. Lehet, hogy a döntés egyszer valamikor megszületett már bennünk, de az is csak akkor ér valamit, ha minden nap újra megerősítjük magunkban: igen, ezen a napon megint az ő követője akarok lenni, aki úgy szeretett engem is, hogy átvállalta, magára vette minden bűnök büntetését!

A döntés éppen olyan konkrét és valóságos elhatározás dolga, mint az, hogy mivel akarom tölteni a mai napomat: kerti munkával vagy hivatali elfoglaltsággal, vagy éppen valami harmadik ténykedéssel, mert nem lehet egyszerre mind a hárommal. Az ember nem lehet egyszerre három helyen, még a kettő sem szokott sikerülni – az emberi élet már csak ilyen, folyamatosan döntések elé állít bennünket – s az is választás, ha nem döntünk, aminek éppen úgy megvannak a következményei, mint a meghozott döntéseknek. Ezért kezdi Jézus így a dolgot: Ha valaki én utánam akar jönni. Ránk bízza tehát, s nem erőlteti – tisztel bennünket annyira, hogy ő is tudja: ebben a dologban mindenkinek magának kell döntenie, hiszen egyetlen egy életéről, annak az odaszánásáról van szó. Sokszor vetik fel, főleg fiatalok, miért engedte meg Isten Ádámnak és Évának, hogy elszakadjanak tőle és vétsenek. Azért, mert őhozzá egyedül az méltó, hogy szabaddá tegye a teremtményeit, nem pedig dróton rángatott bábukká – ő ilyen nagy úr! A folytatás azonban már olyasmi, ahol komolyra fordulnak a dolgok. Ha valaki én utánam akar jönni – “tagadja meg magát, vegye fel az ő keresztjét, és úgy kövessen engem!”

Innen sokan elfordulnak, s azt mondják, azt azért már nem. Magamat megtagadni? Hát csak nem vagyok önmagam ellensége? S nem is tagadják meg magukat, mert az már olyasmikkel jár, hogy nem őrizhetek a szívemben sem bosszúálló gondolatokat, hogy majd megmutatom ennek vagy annak, ki nevet a végén. Nem őrizhetek a szívemben önzést, egyszemélyes boldogságvágyat, amiből ki vannak zárva éppen azok, akikre pedig nagyon is tartozik, hogy én mit is élek meg, mert az én életem az övék is. Magunkat megtagadni pedig nem lehet úgy, hogy közben nem tagadjuk meg magunkat! Ha valaki én utánam akar jönni, tagadja meg magát – s mi rendszerint egészen pontosan tudjuk is, hol vannak életünk gyenge pontjai, a ránk jellemző gyarlóságok, amikben egyáltalán nem szívesen tagadjuk meg magunkat… Jézus azonban nem azért biztat erre bennünket, mert el akarna venni tőlünk valamit, hanem éppen azért, mert adni akar helyette valami sokkal jobbat!

A „sokkal jobb” pedig nem más, mint az örök élet, amiről azonban nekünk sajnálatosan kevés fogalmunk van. Leginkább azt szoktuk gondolni róla, hogy mennyiségileg végtelen, holott ennél sokkal többről van szó. Annyira benne élünk a köznapi csatározásokban, az igyekezetekben és a reményekben, hogy ki sem látunk közülük – s amikor ilyen nagy szót hallunk, hogy örök élet, már be is zárul a szívünk. Hiszen meg kell főzni az ebédet, a kocsit el kell vinni a szervizbe, a gyerekkel tanulni kell és sokkal többet beszélgetni, törleszteni kell a hiteleket, rendbe kell tenni a kertet – kinek miben zajlanak a mindennapjai – az örök élet nagyon magas és távoli dolog. Pedig pontosan a leginkább ránk tartozó dologról van szó: megtaláljuk-e az életünk igazi, belső hitelességét. Mert azt mindnyájan elveszítettük, mindnyájan elbuktunk, nincs közöttünk csak egy igaz is. (Zsolt 14,3  Préd 7,20) Ennek a hitelességnek visszaszerzéséről van szó, amikor ezt mondjuk “örök élet”, hiszen a szó azt jelenti, “minden világkorszakban életnek érvényes élet”. Itt a testben, s majd utána is, amikor Isten előtt állunk. Ezen a hitelességen túl visszaszerezni az élet belső örömét is – azt a bizonyosságot, hogy igen, ennek most egészen így kell lennie, ahogy van, nem is járhatok a magam részéről semmi más úton, mint amit kaptam, öröktől fogva ez az igazi és helyes számomra.

E belső jó érzésnél is még többről van azonban szó: “Az pedig az örök életet, hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent, és akit elküldtél, a Jézus Krisztust.” (Ján 17,3) Azokat a dolgokat ezért, amik nem állnak meg ő előtte, az egyedül igaz Isten előtt, s akit ő elküldött, Jézus előtt, azokat meg kell tagadnunk, még ha énünk részévé váltak volna is már! Ha méltatlanok hozzá, ha nem férnek össze ővele, akkor nem vihetjük őket tovább, még ha magunknak jó szubjektív érzéseink volnának is valamivel vagy valakivel kapcsolatban. Itt szokott sok ember megtorpanni, sőt megbotránkozni, s nem megy tovább – megmarad a Jézus névleges követőjének, akinek neve keresztyén ugyan, de az élete másról beszél – önmagáról.

Miért érdemes meghozni e fájó döntéseket? Miért érdemes valakinek megtagadnia önmagát és fölvenni a keresztjét? Ez utóbbi fordulat egyébként igazából azt jelenti, fölvenni a sátorfát, a középső tartó rudat, s indulni tovább az élete útján, növekedni és fejlődni arra, amerre ő hívott el bennünket. Hallottuk a választ, miért érdemes: “Énérettem és az evangéliumért.” Merüljünk el e hallatlanul tömör és sokatmondó két szó üzenetében! Aki ezt megérti, valóban felsőbb osztályba léphet, lelki fejlődése terén egy másik szint vár rá.

Énérettem azt jelenti, hogy felfogom, mit jelentett az, amikor ő kimondta az utolsó éjszakán, hogy “Igen, Atyám!” Mit jelentett, amikor kigúnyolták és megcsúfolták, amikor a poklok poklára kellett érettünk alászállnia. Ez a mérhetetlen jóság van ott a mérleg serpenyőjében, a másikban pedig az egész világ – s a Jézus jósága nagyobbnak bizonyul az élet és világ minden lehetőségénél! Mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de a lelkében kárt vall? Lehet Jézusra nemet mondani, ha oly nagyon igent akarunk mondani a világra s az életünkre, de akkor a saját lelkünk ellen vétünk: azt fogjuk elveszíteni, ami a legdrágább, önmagunkat. Ha Jézusra hallgatunk, és felfogjuk, érette még saját magunkat is érdemes megtagadni, őérte érdemes elveszíteni az „életünket” is, akkor nem kevesebbről van szó, mint hogy felfogjuk, ő a mi igazi énünk. Neki érdemes átadni az első helyet, a középsőt, a fő helyet – s akkor találjuk csak meg önmagunkat, amikor a legfontosabb hely már valóban az övé.

A döntés, ha valaki meghozza, ne kisebbítsük, épp oly súlyos, amint Jézusnak is véres verejtéke hullott azon az éjszakán, amikor haláltusában kimondta értünk az igent! (Luk 22,44) Amint abból a nehéz éjszakai döntésből nagy jó, a világ üdvössége származott, úgy a mi nehezen hozott döntésünknek is, hogy őérette meg tudjuk tagadni magunkat, nagy jó származik. Éspedig az, hogy „…Élek pedig többé nem én, hanem él bennem a Krisztus, amely életet pedig testben élek, az Isten Fiában való hitben élem, aki szeretett engem, és önmagát adta érettem.” (Gal 2,20) Ez hát az első s legnagyobb érv amellett, miért is érdemes megtagadni magunkat, a méltatlanságainkat – őérette! Vagyis azért, mert így juthatunk őhozzá: a szívünkben ragyogó fényponthoz, a világ világosságához, aki a mi igazi énünk öröktől fogva! Mit adjunk érte cserébe? Némelyek a meghasonlottságukat, mások a bennük élő homályt és zűrzavart, a belső rendetlenséget, megint mások kívánságokat, amik tisztasága felől maguk sem egészen biztosak. Azt, ami az énünk – őnélküle… Egy nagyon biztos: meg fogja érni!

Mond ő azonban egy másik érvet is, miért is érdemes – ez pedig így hangzik: az evangéliumért. A talányos szó azt jelenti, hogy nem csak a személyes énünk világában alakul át valami, hanem a közösségi énünk terén is. Elkezdünk tartozni – most már igazán, a szívünkben is, Isten népéhez, az anyaszentegyházhoz, amelyiknek egyik része már a színről-színre látásban dicséri Istent, az Örökkévalót, más része pedig itt küzd még a földi téreken. Ők már a mi igazi családunk, hozzájuk tartozunk: ők a testvéreink! Erőt merítünk a régiek helytállásából, s együtt küzdünk a földön küszködő anyaszentegyházzal. Ügyünkké lesz a gyülekezet ügye, ahol egyre jobban számíthatnak ránk, lassanként már terhet is tudunk hordozni, szolgálatunk is van, ahol hűséggel állunk a helyünkön, s tesszük, amivel javára lehetünk mindnyájunknak. Aki megnyerte Krisztust, megnyerte az ő népét is, az ő lelki családját – a helyet, ahol örömben és szeretetben mindig újra ővele találkozunk. De nem csak, hanem egymással is, mint testvérekkel, ahol kaphatunk „…házakat és testvéreket, anyát, gyermeket, és szántóföldet, megpróbáltatásokkal együtt, a jövendő világon pedig örök életet.”

Igen, amikor az életünk új szintre lép, az sosincs meg próbatételek nélkül. Helyt kell állnunk azért a magasabb életért, a tisztultabb valóságért, ahova eljutottunk – azt nem adják ingyen. „Harcold meg a hitnek szép harcát, s nyerd el az örök életet” mondja az apostol ifjú tanítványának. (1Tim 6,12) A jövendő világon pedig örök életet – igen, mert aki azt megtalálja, az tényleg egy másik világba lép be általa, ott elkezdődik a „jövendő világ”. Hát ezért érdemes, ezért éri meg feladni magunkat, hogy állhassunk a helyünkön szolgáló szeretettel, tudva, hogy mi a dolgunk, s teljesítve azt. Ezekben segítsen minket Jézus, aki ma is követésére hívott bennünket! Ámen.

 

Imádkozzunk!

Istenünk, köszönjük, hogy te magad is arra tekintettél, ami még láthatatlan volt, nem is létezett, csupán csak lehetőségként volt jelen, de már te láttad benne a jót, amivel majd betöltheted. Köszönjük, hogy rajtunk embereken is látod már azt az énünket, ami tőled való, teljes és igazi, hiszen a Krisztus bennünk való lakozása. Segíts abban mindnyájunkat, hogy fel tudjuk venni keresztünket, megtagadva a bennünk lévő hitetlenséget és önzést, és indulhassunk az úton, ahol Krisztusban te magad mész előttünk. Kérünk, hogy a kérdéseinket te válaszold meg, a sebeinket és betegségeinket te gyógyítsad, kuszaságainkat te rendezd értelmes és méltó egészbe. Vágyunk arra, hogy felragyogjon bennünk a tőled való világosság, és azt érezzük, az örök élet már itt a földön a miénk lett. Vedd el szívünkből a félelmet és a szeretetlenséget, és adjál helyébe erőt és bizonyosságot! Ámen.