Igehirdetés 2013. június 2.

A csodákról

Lekció: Csel 20,7-12
Textus: Ézs 35,5-9

„Akkor kinyílnak a vakok szemei, és megnyílnak a süketek fülei. Szökellni fog a sánta, mint a szarvas, és ujjongást szól a néma nyelve. Mert víz fakad a pusztaságban, és patakok erednek a pusztában. Tóvá lesz a délibáb, és víz fakad a szomjazó földön. Ahol azelőtt sakálok tanyáztak, ott nád és vízinövény terem. Jól megépített útja lesz, amelyet szent útnak hívnak. Nem jár azon tisztátalan, csak az Úr népe járhat rajta, bolondok nem tévednek rá. Nem lesz ott oroszlán, nem megy rá ragadozó vad, ilyen nem lesz ott található.”

Imádkozzunk!

Istenünk, jó Atyánk! Taníts meg bennünket olyan imára, hogy szívünk imádságban és könyörgésben megnyílhasson előtted; ne rejtsen olyan kívánságot, amelyről tudjuk, előtted nem kedves; ám ne rejtőzzön benne titkos félelem sem, hogy megtagadsz tőlünk valamit, ami valóban a javunkat szolgálja. Add, hogy a szorgos gondolatok, a nyughatatlan értelem és a rettegő szív nyugalmat találjon ott, ahol egyedül lakozik nyugalom, tebenned és általad. Add, hogy boldogan mondhassunk neked köszönetet, és boldogan vallhassuk be, hogy veled szemben soha nem lehet igazunk. Taníts meg minket szabadságunkra, arra a méltóságra, amire csak minket, embereket emeltél, hogy döntéseket hozzunk, és döntéseinkért előtted feleljünk. Igazgasd most gondolatainkat, tegyél rendet a kuszaságban és adj erőt az erőtlenségben. Ámen.

Igehirdetés

Aki leesik a harmadik emeleti ablakból, az ritkán szokott életben maradni. Eutikhosz egy tizenéves Troász-beli fiatalember volt, és kiesett az ablakból – elaludt Pál apostol éjfélig tartó tanítása alatt. Elég sok lámpás is volt abban a szobában, úgyhogy elfogyott a levegő, és érthetően  az ablakban próbált meg friss lélegzethez jutni. Mindenki meg volt győződve, hogy ilyen magasról leesve csak meghalni lehet, de az apostol lement a földszintre, és ráborulva átölelte a fiatalembert, ami valószínűleg mesterséges lélegeztetés lehetett. Aztán jelezte a többieknek, hogy a lelke benne van, vagyis Eutikhosz él! Rendkívüli megtartatás volt ez, valódi csoda – olyasmi, amire az evangélium terjedésének idején és az apostoli szolgálat környékén többször volt példa. Emberek visszanyerték látásukat, akik vakok voltak, sánták jártak, süketek hallani kezdtek: Isten Szentlelke áradt, és az emberek közt nagyszerű dolgok történtek.

A Bibliában sok csoda van leírva, de ezek soha nem önmagukban fontosak. Isten jelenvalóságát, az ő közelségét hivatottak kiábrázolni: arra valók, hogy kizökkentsenek köznapiságunkból, s odafordítsanak a végső nagy szeretethez. Emlékszem pártállami idők tudományos népszerűsítő könyveire, amik „Bibliai történetek” vagy éppen „Bibliai csodák” címmel láttak napvilágot a témakörben. Mindig az volt a szándék, hogy „megmagyarázzák” a csodákat. Arra törekedtek, hogy kimutassák, a csoda mennyire nem csoda: lehet természettudományos magyarázatát adni – s akkor mindent értünk! Próbálták semlegesíteni az erkölcsi mondanivalókat, s főleg magát azt az ébresztést, hogy kinyíljon az ember szeme a “csodára”, ami tulajdonképpen a Létezés maga – az akkori brosúrák üzenetei ezek voltak…

Egyetlen példát hadd említsek. Sámuel 2. könyvében olvasunk egy Uzza nevű férfiról, aki a szövetség ládájának Jeruzsálembe szállításakor kinyújtva kezét megtartja a szekérről lebillenni készülő ládát, de az Úr haragja felgerjed ellene és Uzza szörnyethal. (2Sám 6,7) A “tudományos” magyarázat arról szólt, hogy az arannyal fedett szövetség-láda bizonyára elektromosan feltöltődött, mint egy kondenzátor – ez csapta agyon Uzzát… Ma már tudjuk, hogy egy ilyen elektromos feltöltődés összesen kb. akkora csípést jelenthet, mint amikor műanyag ruhadarabjaink miatt megráz bennünket egy fémkorlát, amihez hozzáérünk, de agyoncsapni biztosan senkit nem képes, vagyis még az un. tudományos magyarázat is sántított…

Ám Uzza történetében egyáltalán nem is ez a fontos. Arról szól, hogy súlyos dolog Isten dolgaival “illegitim” módon foglalkozni, megbízás és felhatalmazás nélkül, az Úrtól törvényként adott útmutatások semmibevételével – mintegy a „Csináld magad!” mozgalom keretében. Uzza azt hiszi magáról, neki mindent szabad, bármikor és bárhogyan: ő nyugodtan átléphet alapvető tilalmakat. Sőt, tilalmak és törvények nincsenek is – csak mi emberek vagyunk. Isten sincs, így neki törvényei, amiket meg kellene tartanunk, végképp nincsenek. Hát ezért “gerjed fel ellene az Úr haragja.” A történet erről szól, nem pedig az elektromos töltés és a kondenzátor problémájáról!

Miről szólnak az újszövetségi csodák, amikor pl. az apostolok ruhájáról még a keszkenőket és kötényeket is elkérték, hogy elvigyék a betegekhez, hogy azok meggyógyuljanak? (Csel 19,12) Arról, hogy ahol komolyan veszik az evangéliumot, ott nagyszerű dolgok történnek. Se többről, se kevesebbről nem szólnak ezek a csodák: akkoriban is ez volt az üzenetük, ma is. Ahol komolyan veszik Isten szabadító szeretetét, s élnek vele – ott nagyszerű dolgok történnek. Hittel hihetjük mi is, hogy ahol a megváltást elfogadják, és Jézus neve pontosan ezt jelenti: az “Úr szabadítása” – tehát ahol valóban tőle, az Úrtól kérik a szabadulást, és azon a módon élnek vele, ahogyan ő azt elénk adta és számunkra őbenne lehetővé tette, ott ma is elképesztő dolgok történnek! Nyugodtan nevezhetjük ezeket ma is csodáknak; mert itt vannak közöttünk, s olyan ajándékok, amiket tényleg nem is lehet kisebb szóval illetni!

Kalauzunk mára kijelölt két olvasmánya, az újszövetségi és ószövetségi rész egészen összhangzóan ezzel foglalkozik, a csodával – s az egyik nagyszerűen magyarázza a másikat. Eutikhosz kiesik a harmadik emeleti ablakból, holtan szedik össze, de mégis magához tér, amikor Pál ráborul és átöleli – ez az újszövetségi csoda. S amint a képet és mondanivalóját ízlelgetve elolvassuk hozzá mai ószövetségi részünket is Ézsaiás könyvéből, a csoda megtelik egészen konkrét emberi tartalommal – mondjuk így, életváltozásokkal:

„Kinyílnak a vakok szemei, és megnyílnak a süketek fülei. Szökellni fog a sánta, mint a szarvas, és ujjongást szól a néma nyelve. Mert víz fakad a pusztaságban, és patakok erednek a pusztában. Tóvá lesz a délibáb, és víz fakad a szomjazó földön. Ahol azelőtt sakálok tanyáztak, ott nád és vízinövény terem. Jól megépített útja lesz, amelyet szent útnak hívnak. Nem jár azon tisztátalan, csak az Úr népe járhat rajta, bolondok nem tévednek rá. Nem lesz ott oroszlán, nem megy rá ragadozó vad, ilyen nem lesz ott található.”

Ezek az igék arról szólnak, milyen lesz, amikor hazatérhetnek a babiloni fogságból az odahurcoltak, amikor megtapasztalják Isten szabadító szeretetét. Egyik kép szebb, mint a másik. Valóban szegény, aki ezen a vasárnapon nem olvas Bibliát, s így nem találkozik ezekkel a pompás képekkel! Nem nehéz megfejteni őket. A vakok szemének megnyílása, a süketek hallása, a sánták szarvasként szökellése azt jelenti, hogy ahol emberek elfogadják Isten szabadító szeretetét, ott lehetővé lesz számukra olyasmi is, amire maguktól nem képesek! A lényegi változást a bibliai képek a beteg érzékszervek és a beteg lábak gyógyulásával érzékeltetik – de nyugodtan mondhatjuk mi is, hogy ahol emberek érvényesülni engedik az Úr szabadítását, ott képessé lesznek egy sereg dologra, ami előzőleg számukra emberileg lehetetlen volt.

Soroljunk-e ilyeneket? Manapság csodának számít, ha egy türelmetlen lelkületű ember, aki mindig siet és mégis mindenhonnan elkésik, egyszer csak valóban képessé válik, hogy nyugodtan és indulatok nélkül, félbeszakítás nélkül szeretettel meghallgasson valakit, elgondolkozzon a hallottakon és ne fogjon hozzá oktatni a másikat. Vagy, ha várnia kell valahol, mondjuk a postán vagy a bankban, vagy egy hivatalban, akkor ne zakatoljanak benne az indulatok és ne legyen dühös, ne hibáztasson senkit, hanem örüljön, hogy végre elgondolkodhat egy kicsit az élete dolgain. Az is csodának számít, amikor valaki, aki szeret lelkesedni, de valahogy hamar ki is lobban benne a tűz, egyszer csak képessé válik arra, hogy végigvigyen egy hosszabb erőfeszítést. Ne égjen ki lelkesedése egyik napról a másikra, hanem „gyűrje az ipart”, ahogy mondani szokták. Hordja a téglákat naponként, konok következetességgel, amíg el nem végzi a maga feladatát.

S az is csodának számít, és Jézus közelsége ilyesmire is képessé tesz bennünket, hogy dörömbölő vágyainkat és érzéseinket képesek vagyunk átnemesíteni, s egy értékes, magunknál fontosabb ügy szolgálatába állítani. Egy régi ifjúsági körös találós kérdés volt, a terjedelme szerint csaknem egy novella, ami arról szólt, hogy bemutatkozik egy ember, aki gyülekezeti szolgálatot keres magának. Elmondja, a neve közlése nélkül, hogy mennyire akarnok, összeférhetetlen, sokszor türelmetlen, hogy rendszeresen összevész azokkal, akikkel beszélgetésbe elegyedik, sokszor inkább más városba költözik, amikor nem fogadják el a véleményét. Még elmond egy pár nem túl hízelgő dolgot magáról, hogy pl. hány helyről kidobták már, legutóbb innen is, meg onnan is; megverték, börtönben is ült – és most szolgálati lehetőséget keres magának. Már éppen eldöntjük, ilyen személyt biztosan nem alkalmaznánk egyik gyülekezetben sem, amikor végül bemutatkozik, s azt mondja: “Azelőtt Saulusnak hívtak, de most a nevem Pál apostol! Megértjük, hogy mi mindent át tud nemesíteni Isten szabadító szeretete: egy ilyen szerencsétlen tulajdonságokkal bíró embert is felhasznál abban, hogy az evangélium jó híre Kis-Ázsia, majd Korinthus és Athén után a birodalom fővárosába, Rómába is eljusson; ezen a réven pedig elterjedjen az egész világon! Aki elfogadja Isten szabadítását, annak a szolgálatban minden emberi tulajdonsága a “helyére kerül”, mai szóval integrálódik: szép és jelentős egésszé lesz, amint lényét valóban az ő királyi uralma alá rendeli.

Azt is olvassuk Ézsaiásnál, hogy  „…víz fakad a pusztaságban, és patakok erednek a pusztában. Tóvá lesz a délibáb, és víz fakad a szomjazó földön. Ahol azelőtt sakálok tanyáztak, ott nád és vízinövény terem.”  Ez a lepusztult lelkű modern ember nagy evangéliuma, aki megtanult már mindent, ami megtanulható volt, legalábbis azt hiszi magáról. Sőt, meg is szerzett már mindent, ami megszerezhető volt – csak éppen a lelke olyan az egésztől, mint a pusztaság. Nem ismeretlen ügy a lelki kiégettség. Ahol Isten szabadításának utat adnak, ott  “tóvá lesz a délibáb”  – mert az álmok helyébe a valóság lép, mégpedig pontosan az a valóság, amit a megváltó szeretet szánt nekünk öröktől.

Mennyi délibábot és álmot kergetünk – mert nem kell a valódi tó, az “Élő víz”, amiről Jézus beszél az asszonnyal. „Aki abból a vízből iszik, amit én adok neki, soha többé meg nem szomjazik, mert örök életre buzgó víznek kútfeje lesz őbenne.”  (Ján 4, 14)  Ahol sakálok tanyáztak, ahol minden ki van már száradva, hiszen a kép ezt jelenti – ott nőhet nádas és teremhet újra vízinövény – mert tóvá lesz a délibáb! Milyen más lenne káprázatok kergetése helyett rátalálni az élő, éltető jézusi vízre – az örök élet italára!

Végül azt olvassuk, hogy annak a helynek, ahova a megszabadultak érkeznek  “Jól megépített útja lesz, amelyet szent útnak hívnak. Nem jár azon tisztátalan, csak az Úr népe járhat rajta, bolondok nem tévednek rá. Nem lesz ott oroszlán, nem megy rá ragadozó vad, ilyen nem lesz ott található.”  Ez a megszentelődés nagyszerű képe, ahol egyértelművé válnak a dolgok, megszilárdul az emberbe épült igazság, s nem változik napról-napra, hogy mi a jó és mi a helyes. Hűségnek is lehet nevezni, és ne felejtsük, hogy a „hit” szava – a görögben pisztisz, a latin nyelvben pedig fides – ez nem csak hitet, hanem hűséget is jelent! Mert a hit a hűségben valósul meg, vagyis abban, hogy az út, amin járunk, szent út. Sem tisztátalanok, sem bolondok nem szoktak erre az útra tévedni. És ragadozó oroszlán sem jön szembe rajta – mert aki ezen jár, azt Isten őrzi a veszedelmek között.

Jézus “keskeny útnak” nevezi, és mi nevezzük most a veretes, reformáció korabeli szóval, ahogy az előbb is neveztük – megszentelődésnek. Csöndes, folyamatos előrehaladás ez: valódi lelki növekedés, ami a legbiztosabb jele annak, hogy helyes úton járunk!

Segítsen bennünket Urunk olyasmikre, amikre magunkban nem volnánk képesek. Akad pár ilyen az életben: az ő szabadítása azonban elvezet minket a gyógyulásra. Segítsen arra is, hogy ahol pusztaság van, mert kiégett minden, rátaláljunk az Élő vízre, amit Jézus ad, hogy meg ne szomjazzunk többé. Aki ebből iszik, annak örök élete van – nem lesz, hanem van! És segítsen arra is, hogy minden nap haladjunk a megszentelődés útján előre, nem pedig hátra. Növekedjünk, erősödjünk, tisztuljunk – ez az út az, ami hozzá vezet minket. Így is legyen! Ámen.

Fohász

Köszönjük Urunk, hogy a kiégett szívekbe te adsz új hitet, Életnek vizét – áldott Szentlelkedet! Köszönjük a lelki növekedés, a megszentelődés útját, ahonnan messze űzöd a ránk váró veszélyeket. Könyörülj rajtunk, hogy megnyílt szemekkel mindig láthassuk a csodákat, amikkel életünket övezed! Ámen.

Nyomtatás