Kik boldogok?

Igehirdetés 2013. szeptember 15.

Kik boldogok?

 

Lekció: Mát 5,1-10
Textus: Mát 5,8

„Boldogok, akiknek szívük tiszta, mert ők az Istent meglátják.”

 

Imádkozzunk!

Istenünk, áldunk téged ezért az új vasárnapért, amit a munkás hétköznapok után most megszentelhetünk, s egészen neked adhatunk. Köszönjük, hogy az elmúlt héten mellettünk voltál úgy is, hogy legtöbbször észre sem vettük, csak erőt adtál a helytálláshoz, segítettél a nehéz döntések idején, és most ezen a hetedik napon megengeded nekünk még azt is, hogy életünk forgatagáról elfeledkezve egyedül csak terád figyeljünk. Adj ehhez mindnyájunknak elmélyülést, és szent komolyságot. Vágyunk arra, hogy lélekben megpillantsunk téged, vagy legalább a hangodat halljuk. Ne engedd, hogy üres maradjon a szívünk és úgy menjünk el innen, ahol együtt imádhatunk téged, és együtt figyelhetünk igéd szavára. Hadd tegyük le eléd mindazt, ami terhel, hadd tisztuljunk meg mindentől, ami bennünk tisztátalanná és zavarossá lett, és hadd öltözzük fel azokat a fehér ruhákat, amiket azoknak ígértél, akik megmosták ruháikat a Bárány vérében. Őérte, megváltó Krisztusunkért hallgass meg minket imánkban! Ámen.

 

Igehirdetés

Jézus tanításainak legfontosabb része, a Hegyi Beszéd nyolc “boldog-mondással” kezdődik, amely egy paradoxonokból álló, tudatosan szerkesztett gyönyörű költemény. Két legfontosabb szava a “mennyek országa” és az “igazság” – e fogalmak kétszer szerepelnek benne, éspedig minősített, kiemelt helyen:  előbbi az első, utóbbi a második “strófa” elején, a záró, nyolcadik mondatban viszont már együtt. Sokan azonban mindjárt az első mondatnál elakadnak, hogyan kell azt érteni, hogy „boldogok a lelki szegények”, és mivel ezt nem értik meg, vagy nem jól értik, sokszor pocsékba megy számukra az egész nyolc boldogság, amit aztán nem vesznek komolyan. (ld. ehhez: A lelki szegények boldogsága, 2008.01.06.) Mai igehirdetésünkben nem próbáljuk magyarázni mind a nyolcat, csupán egyetlen egyet közülük, és bevallom, azt is teljesen szubjektíven választottam ki – éspedig azért, mert gyermekkorom óta ez a mondat szólított meg a leggyakrabban, mindig újra ezt találtam a legszebbnek: „Boldogok, akiknek szívük tiszta, mert ők az Istent meglátják.”

Mielőtt ennek a nagyszerű jézusi mondatnak a kincseit együtt megpróbálnánk kibányászni, amely egyébként egy ószövetségi zsoltáridézet továbbgondolása (Zsolt 7,11), álljunk meg annál a szónál, hogy mit is jelent a Biblia nyelvén az, hogy “boldog.” Az a szó, amit itt az eredeti szövegben találunk, nem a személyes örömöt vagy jókedvet jelöli, hanem azt, hogy “áldott.” Igazából úgy kellene minden makarizmának kezdődnie a magyar fordításban, hogy „azok élnek áldott életet, akik…” Mit jelent ez? Azt hiszem, nyugodtan gondolhatunk azokra az emberekre, akiket nem azért szeretünk, mert barátságosak velünk vagy számunkra szimpatikusan viselkednek, hanem azért, mert erőt ad már a puszta létezésük tudata. Azokra, akik valami többre jutottak, mint mi, megharcoltak olyan harcokat, amiknek mi még a közepén vagyunk, erősebbek és érettebbek nálunk, nagy terheket szótlanul és derűsen viselnek és egyáltalán, képesek a komoly munkára és az igazi, türelmes, emberséges szeretetre. Mikor Jézus felsorolja a nyolc boldogságot, akkor valójában azt tárja elénk, hogy miként érdemes élni, mik azok a legfontosabb életmódok, amik révén magunk is áldottak leszünk mások számára. Így és ebben az értelemben érdemes olvasnunk tehát a boldog-mondásokat, hogy ez az élet legfontosabb értékrendjét tárja elénk!

Ha így értjük e mondás-gyűjteményt, rögtön eszünkbe juthat, hogy magunktól sokszor bizony egészen más módokon próbálunk meg boldognak lenni, és csupn a végeredmény mutatja meg, de már későn, hogy mégsem úgy kellett volna próbálkoznunk. Csak néhány változat ezek közül. Van, akinek a panaszkodás jelenti a boldogságot, mert jobbat még nem talált. Egy asszony mondta a férjének, aki először csak egy panellakást tudott megteremteni számára és gyermekeiknek, aztán pedig – rengeteg küszködéssel, igyekezettel és fizikai munkával is – egy zöldövezeti, szép otthont épített fel, az utóbbi elkészülése után, hogy “ha még egy lakást építesz, akkor elválok tőled.” Így is fel lehet fogni az életet – igen, van, aki akkor boldog, ha panaszkodhat, és még a jóban is megláthatja a rosszat – hisz egy ház felépülte valóban sok vesződséggel járhatott, nélkülöznie is kellett nyilván sokszor a férjét – de a beköltözéskor azért talán mégsem ez a mondat lett volna a legfontosabb.

Van aztán, aki a tanácstalanságban boldog – elmondja másoknak a baját, és várja a megoldási javaslatokat, amiket meghallgat, és aztán sorra megcáfol; ez azért nem lehetséges kiút, az meg amazért – és amikor beáll a csüggedt csend, akkor ő nyert és boldog, mert rajta, íme, nem lehet segíteni. Van aztán olyan is, aki a képzelgéstől boldog, és nincs olyan betegség, aminek a tünetét magán föl ne fedezné – amikor pedig más valaki a betegségeiről beszél neki, félbeszakítja, és azt mondja, az semmi – és már sorolja is a saját tüneteit. Folytassuk tovább? Beszéljünk esetleg a halogatókról, akik úgy járnak, ahogyan a Hamletben is olvassuk:  „…kinek két sürgős dolga van, itt állva veszteg, hogy melyikbe fogjak, / Mindkettőt elhagyom.” (III.felv. 3. szín) De vannak, akik nem halogatók, hanem éppenséggel sürgetők, és ők akkor boldogok, ha másoknak kijelölhetik, hogy azok mit tegyenek – sőt olyan is akad, aki kombinálni tudja a kettőt: a maga dolgában halogató, a mások dolgában pedig sürgető szeret lenni. Úgyhogy van egy pár változat, ahogyan mi, emberek magunktól, a magunk feje után boldogok szeretnénk lenni.

Mielőtt most azzal foglalkoznánk, amit Jézus mond nekünk erről, szenteljünk egy percet annak az igazságnak, hogy egyáltalán nem mindegy, mit mondunk magunknak a boldogság, vagy, ami annál sokkal többet mond, az áldott élet dolgában. Sokan visszarettennek már maga a gondolat hallatán, hogy mi emberek mondjunk egyáltalán valamit magunknak, és mindjárt önszuggesztiót kiáltanak, amit a felvilágosult ember el akar kerülni – holott nagyon is fontos, hogy belül, a saját magunkkal való beszélgetésben milyen igazságok hangzanak el, vagy éppenséggel milyen káprázatoknak adjuk át magunkat. Bizonyos vallások azzal próbálnak könnyítéseket adni, hogy megmondják a híveiknek, milyen imát vagy milyen mantrát kell napjában ezerkétszázszor elismételni ahhoz, hogy nyugodtan hajthassuk álomra a fejünket, és ide tartoznak az imamalmok különböző változatai is. A lélektan sem becsüli le azonban azt a tényt, hogy mi emberek igenis tudunk magunknak jó vagy rossz dolgokat hajtogatni, sőt, egyenesen azt állítja, hogy az érett lélek éppen arról ismerszik meg, képes megtalálni a maga számára azokat a mondatokat, amik révén le tudja győzni a saját lelkében például az undort, a gyűlöletet vagy a félelmet, más egyéb negatívumokkal egyetemben.

Az evangéliumi keresztyén hit azt mondja nekünk, hogy az ige méltó igazán arra, hogy a lelkünknek tartalmat adjon – az ige, vagyis Krisztus, hiszen ő a testté lett ige. Ami őhozzá vezet bennünket, mondta Luther magáról a Bibliáról is, az benne az ige. Krisztus méltó arra egyedül, hogy bevéssük a szívünkbe. Ezért fontos számunkra a Biblia, annak minden egyes mondata, és ezért üres lelki értelemben az a nap, amelyiken nem táplálkoztunk az igével, amely őróla szól. Ma ezt a nagyszerű mondatot kapjuk tőle: „Boldogok, akiknek szívük tiszta, mert ők az Istent meglátják.”

A szív az életünk közepét jelenti. Biológiai értelemben is a legfontosabb szervünk, mert ha az megáll, akkor maga az élet is megáll – de a szív átvitt, lelki értelmű jelentése az igazán fontos. Az Ószövetségben azt olvassuk róla: “Minden féltett dolognál jobban óvd a szívedet, mert onnan indul ki az élet!” (Péld 4,23) A szív tehát nem az érzelmeinket jelenti, főleg pedig nem az átvilágítatlan szenvedélyeinket vagy vágyainkat, hanem azt a belső, lelki életközpontot, ahol a terveink és a szándékaink megteremnek. Szokás ezt idegen szóval immaginációnak is nevezni, ami magyarul életképzeletet, a szellemi, gondolati magvak befogadásának a helyét jelenti. Azt a helyet bennünk, ahol a képek megtelepednek, s belőlük tervek keletkeznek, amiket az akaratunk végül meg is valósít. Furcsa, hogy a „szív jogán” mi mindent megengedhetőnek szokás tartani; Jézus azonban nem általában a szív uralmáról beszél, hanem azt mondja, hogy a tiszta szívű ember az, aki áldottan él, s ő az, aki meglátja Istent, megtapasztalja jelenlétét – vagy ahogyan a zsoltár beszél erről, Isten „pajzsát” és szabadítását. (Zsolt 7,11)

Mire gondoljunk hát, amikor a „tiszta szívről” hallunk? Leghelyesebben azt tesszük, ha egy szép forrás jut eszünkbe, mondjuk itt, a Pilisben is, hiszen van belőle egy pár. Egy forrás lehet nagyon szép, mert magát az ifjúságot, a megújuló életet jelképezi – amiből,  ha tiszta a környéke, jó meríteni. De hányszor látjuk, hogy egy erdei forrás körbe van dobálva szeméttel, kólás-dobozokkal, nejlonzacskókkal, és sárban dagonyázunk, ha inni próbálunk belőle. Ahogyan ezeket tisztán kellene tartani, hogy jó legyen inni belőlük, hát úgy kell tisztán tartani az embernek is a maga szívét, mert ott születnek bennünk a képzetek, a tervek, az elszánások és minden, amiből aztán cselekedet lesz: ott buzog elő belőlünk az élet. Így kell érteni a Példabeszédek írójának intését, hogy minden féltett dolognál jobban vigyázzunk a szívünkre, mert onnan indul ki minden élet. Vigyázunk-e valóban rá? Gondozzuk-e, tisztogatjuk-e – vagy olyan, mint egy elvadult kert, amiben az terem, ami csak éppen nagyon akar?

Hát nem azért mondja-e Jézus, hogy ne legyenek ellenségeitek, imádkozzatok azokért, akik titeket átkoznak, mert az ellenséges érzület az egyik legrútabb forrás-szennyezés saját szívünk ellen? Vádat, még keserűséget sem tanácsos megtűrni ott, mert az mind olyan az ige szerint, mint a gyom, vagy ami még rosszabb, az üröm, ami keserűségével megmérgezi a szívünket. Az ilyennek még a gyökerét is tanácsos magunkból kitépni! (Zsid 12,15) De nem is hiszem, hogy sok példát kellene előhozni, hiszen mindenki nagyon is pontosan tudja, az ő szívében mit kell eltakarítani ahhoz, hogy az tiszta legyen. Lehet bármi, ami csak Istent eltakarja előlünk. Lehet a világ káprázata, a mindig újabb szenzációk újdonsága, lehet önmagunk nagyra nőtt bálványa, vagy egy vágy, ami immár túlontúl is fontos, és lehet egy félelem – tulajdonképpen mindegy. Ami fölött nincs már uralmunk, átvette már bennünk a hatalmat, vagy ha úgy tetszik, elszennyezte a forrást, amiről Jézus így beszél: “Aki hisz énbennem, amint az Írás mondotta, élő víznek folyamai fakadnak annak belsejéből.” (Ézs 58,11  Ján 7,38)

Ezért ma is hozzá kell visszamennünk, Jézushoz, és amint őt megtaláljuk magunkban – hiszen ő azt ígérte „Én ti bennetek, és ti énbennem” (Ján 14,20) – úgy elkezd majd újra működni bennünk a tiszta forrás, ami igazán „élő vizet” fakaszt a szívünk számára. Ehhez persze csend kell és áhítat, befelé figyelés és megszólíthatóság. Mondjuk ki bátran, hogy a leginkább hátráltató és talán legkevésbé feltűnő emberi megromlottságunk éppen a lelki süketség – az, hogy szól az ige, szólongat minket már évek vagy évtizedek óta, és nem sokat vagy semmit nem hallunk meg belőle, ami előbbre vinné a lelki fejlődésünket. Jártunk mi hittanra gyermekkorunkban, persze, tudjuk azt is, hogy van Isten – csak éppen nem halljuk a hangját, csak éppen nem buzog fel az élet vize az ő hangja nyomán a szívünkben. A magvetőről szóló jézusi példázat azt mondja, elég egyetlen búzaszem, az ige egyetlen fontos mondata is, mert ha azt tényleg befogadjuk az immaginációnkba, akkor abból száz másik búzaszem lesz! Igen, ilyen nagy ígéretünk van arra, ha csak egyetlen morzsát is komolyan veszünk az igéből: az ilyen működést indít mibennünk.

Végül a jézusi mondás legszebb része: a tiszta szívűek Istent meglátják. A szemmel látható kép értelmében azt olvassuk, hogy őt senki, soha nem látta, és élvén nem is láthatja. „Az arcomat azonban nem láthatod, mondta Isten, mert nem láthat engem ember úgy, hogy életben maradjon.” (2Móz 33,20) Jézustól azonban ezt halljuk: “Aki engem látott, látta az Atyát.” (Ján 14,9) Igen, itt történt valami nagyon fontos: egy asszonytól született ember egészen megismerte az Atyát, s eggyé lett ővele! Azért érdemes tiszta szívűnek lennünk, hogy meglássuk Jézus arcán a szépséget, ami az Atyáról szól. Ez a csöndes és tiszta fény az, amit csak az ő arcán látunk, s igazából ezt a fényt keresi a világ a maga eszeveszett boldogság utáni rohanásában is. Ennek a megpillantásáért volt érdemes megszületnünk, s ennek a fényében lehet majd toporzékolás nélkül megválni az élettől, amikor eljön az ideje.

Dante az Isteni színjáték utolsó fejezetében érkezik el az Isten-látásig, s azt mondja, hogy olyan fény az, amiben minden együtt van már, a Lényeg, a Járulékos és a Viszonylatok egyszerre; szóval amiből semmi nem hiányzik – mert a Minden és az Egy egyszerre. Aki e fényt megpillantja, le tud már mondani bálványairól, el tudja engedni azokat:

 

„Olyanná lesz a lélek ama Napban

merülve el, hogy, bármi másba nézzen,

lehetetlen, hogy megnyugodjon abban.”

                                                             (Paradicsom, 33. ének)

 

Igen, nincs már szükség másra, csak az élő Istenre – akit mint tiszta szívű, meg is pillanthat…

Milyen jó annak, aki nem csupán boldog, hanem már áldott életet akar élni! Aki erre vágyik, tisztogassa meg szívét és vigyázzon rá, mint áldott, jó forrásra. Hallgasson az ott megszólaló, az ott visszhangot vető igei üzenetekre, s már nem csak a világot, és nem csupán önmagát fogja látni, hanem azt is, Akit minden tiszta szívű megláthat – azután pedig másban megnyugodni nem tud, és nem is akar. Így legyen! Ámen.

 

Fohász

Urunk, őszintén vágyunk a megtisztulásra, ezt keresve jöttünk el ide. Engedd nekünk, hogy meglássunk téged, és dicsőséged szemlélése megszabadítson bálványainktól. Imádkozunk betegeinkért, köztük egyházközségünk gondnokáért, aki túl van műtétjén és immár lábadozik. Hozd vissza közénk őt teljes egészségben. Vigasztald a szomorúakat, a magánosokat, és erősíts mindnyájunkat a jóban – Jézus nevében kérjük, hallgass meg minket! Ámen