Igehirdetés 2013. november 3.
A Jézus hangjáról
Lekció: Ján 11,33-44
Textus: Ján 11,43-44
„Miután ezt mondta, Jézus hangosan kiáltott: Lázár, jöjj ki! És kijött a halott, a lábán és kezén gyolcsokkal körülkötve, az arcát kendő takarta. Jézus így szólt nekik: Oldjátok fel és engedjétek elmenni.”
Imádkozzunk!
Urunk Istenünk, köszönjük, hogy azért hívsz magadhoz, hogy gyenge hitünket erősítsd. Hozzád fordulunk ebben a pillanatban, de nem az eltévedt ember nyugtalan keresésével, hanem a hazataláló madár biztos röptével. Jó nekünk itt lenni, a te igéd körül, ahol szólongatod mélyebb énünket, hogy előhívjad az abban lakó örök lelket. Segíts most minket, hogy ne maradjunk meg a pillanatnyi ötletek szintjén, amikor téged sóvárgunk, sem pedig földi érzéseink csalóka, átmeneti békéjénél, hanem szívünk egész teljességéből hozzád emelkedjünk, és most valóban veled beszélgethessünk. Kérjük, hogy hallasd a hangodat, és hívjál ki bennünket is, mint Lázárt, a megszokott gondolataink és igazságaink halálából, hogy újra igazán éljünk, éspedig neked és általad. Ámen.
Igehirdetés
Lázár feltámasztása lényeges, központi üzenet János evangéliumában. A történetet egyedül ő őrizte meg, az első három evangéliumban nem olvasható. Nem csak emiatt fontos, hanem üzenete miatt: a bibliai élet és halál fogalom különlegesen koncentrált megnyilatkozása.
Azt mondja el a történet, hogy nem az a halálos betegség, amibe fizikailag bele lehet halni, hanem az, ha nincs hitünk Krisztusban, akit pedig az Atya az „örök halálból” (364. dics. 1.) való megmentésre küldött hozzánk. “Ez a betegség nem halálos” – mondja Jézus arról, amibe Lázár tökéletesen belehal, s ezt ő maga is nagyon jól tudja (Ján 11,14) – hanem “az Isten dicsőségét szolgálja.” Jézus megismerése, a vele eggyé válás fontosabb és nagyobb ügy a testi halálnál, holott azt a világon a legnagyobbnak szokás tartani. Lázár testi felélesztése csak jel: nem önmagában fontos, hanem mutat valami még sokkal nagyobbra. (Ján 1,51) Ez pedig a Jézus feltámadása, amellyel ő „mindeneket magával tud vinni” (Ján 12,32) – vagyis követőit fel tudja emelni egészen Istenig! Ez az igazán fontos. Lázár testi feltámasztása is csupán mutat erre. Ebben az összefüggésben kell értenünk az egész történetet: bármilyen megrendítő önmagában egy negyednapja eltemetett holttest újraéledése – annál is nagyobb és fontosabb, hogy megtérjünk, legyen Krisztusban való új életünk: ne maradjunk az „örök halálban”, amiről az előbb énekeltünk is!
Ragadjuk ki az evangéliumi történet leghátborzongatóbb pillanatát, amikor Jézus hangosan kiáltva szól a halottnak: „Lázár, jöjj ki!” Ebben sűrűsödik össze test és lélek, élet és halál találkozása – itt csap ki az a villám, amely nem pusztít, hanem életet támaszt! Ember szólaltatja meg, aki maga is asszonytól született, mint más – és a hangtól élet támad, ahol eddig csak halál volt. Foglalkozzunk csak vele mi is most mélyebben!
Az emberi hang nagyon lényeges dolog. Szoktuk mondani, hogy látásunk a legfontosabb a világon, holott már az anyaméhben is hallunk, sőt, kutatások szerint meg tudjuk különböztetni szüleink hangját másokétól, amikor szemeink még javában zárva vannak, meg sem születtünk. Azt is kimutatták megfigyelések, hogy a haldokló már nem ismeri meg az arcot, amit maga előtt lát – de még mindig pontosan hall. Kisgyerekeknél lehet észrevenni, hogy nem is értik mindig, amit éppen mondanak nekik, de elsírják magukat, ha feddő a hangsúly, és elmosolyodnak, ha kedvesen szólnak hozzájuk. Nagyon fontos dolog a hang!
Felidéződik bennem, ahogy 1956-ban a rádió egyfolytában Beethoven Egmont-nyitányát játszotta, amit magam is sokszor hallottam, mint kisfiú. Tragikusan szomorú, drámai hangjai beleivódtak a lelkünkbe: valahányszor újra halljuk, azok az idők jutnak eszünkbe – és kicsordul a könny a szemünkből…
A hang erőt tud adni, ha szeretettel szól – és meg tud tisztítani, ha a tévedéseinkre emlékeztet. A hang, amit alkalmazunk elárul, mintegy megmondja másoknak, kik vagyunk, és hol tartunk a lelki úton.
Mai közéletünkben például elszaporodóban a negatív, gyalázkodó hang, mások becsületébe gázolás, mert különböző, nem ritkán külföldi tanácsadók szerint ez vezet leginkább a célra… Az eredmény pedig, hogy egészen értékes huszon és harminc-évesek tízezrei fordulnak el a közélettől, akik közül pedig kitűnő politikusok is kikerülhetnének, az ország javára munkálkodhatnának – ám nem kérnek a közéletből, ha ezt a hangot jelenti. Jó lenne, ha kevesebb gyűlölködő, ellenséget kereső lélek, és több, normálisan érvelni tudó ember akadna: akinek nem célja, hogy a másik véleményét, sőt, legújabban már erkölcsi lényét megsemmisítse, vagy meggyalázza, hanem az, hogy megértse őt, és ha már tényleg megértette, érdemben válaszoljon is számára. Mutasson fel tárgyilagosan egy másik lehetőséget, ha tud jobbat az övénél…!
Jó, hogy akad ellenpélda is. A napokban szólaltatta meg egy újság a miskolci kórház igazgató főorvosát, akit mentesítettek a munkavégzés alól, amíg a koraszülött osztályon történt kilenc elhalálozás körülményeit kivizsgálták. Kérdezik tőle, nem érezte-e magát sértve az alatt, amikor nem végezhette igazgatói munkáját. A válasza egyszerű és tiszta: nem, mert egy ilyen vizsgálat tárgyilagosságához az is hozzátartozik, hogy zavartalanul feltárhassák, mi történt. Ő pedig azalatt otthon dolgozhatott az uniós pályázatokon, amik a kórház előmenetelét szolgálnák. Újra megkérdezik, nem várt volna bocsánatkérést azoktól, akik a vizsgálatot elrendelték? Határozott nemmel felel. Nem, nekik kötelességük ennek elrendelése és lefolytatása, és nagyon jó, hogy ez megtörtént, mert így egyértelmű lett, hogy nem történt emberi mulasztás. Végül még azt is hozzátette: sokan mindenhatónak gondolják az egészségügyet, pedig Mindenható csak egy van. És akkor megértjük, ez itt egy hívő ember, ő beszél. Büszkék vagyunk, hogy ez a nyugodt és tiszta hang éppen egy hívő ember szájából származik – mert azt gondoljuk, ez pontosan így van rendjén egy ellenségeskedni és vádolni vágyó világ közepette…
De térjünk vissza a Jézus hangjához: a nagy kiáltáshoz, amelyet a halott Lázár meghallott és életre támadt!
A Biblia képes beszédét megfejtve egyértelmű, hogy az evangélista szerint Jézusnak igazából a lénye kiált. Nem a hang erejében, rezgésszámában, még csak nem is a kimondottak artikulációjában van a titok elrejtve, mint a színpadi hatásosság esetében – hanem abban, hogy ő maga kicsoda. Jézus az Atyával beszéli meg tennivalóit, mielőtt bármihez fogna – a történetben ez külön is hangsúlyos. Nem mágikus trükköket alkalmaz: nincsenek titkos varázsszavai, sem amulettjei vagy hipnotizáló technikái. Azzal fordul a Lázár sírja felé, amit az Atyával megbeszélt előtte. Lényével, aki az Atya színe előtt lett belőle. (Zsid 5,9) Az a beszélgetés az Atyával megtisztító és megerősítő beszélgetés volt, amire neki is szüksége volt: a Gonosz őt is kereste és kísértette, mint minden emberfiát – tudjuk az evangéliumokból!
Amennyi valódi imádság van életünkben, annyi megtisztulás támad a helyén – ez ilyen egyszerű. Jézusnak azért van feltámasztó szava, mert a lénye oly közeli az Atyához, hogy gyógyító és feltámasztó! Ne kívül keressük hát a hang “titkát”, mert az a megtisztult szív és Istennek szentelt élet! Így kell értenünk, hogy Jézusnak a lénye kiált, nem csak a hangja. Még pontosabban: amilyen a lényünk, olyan lesz a hangunk is. Aki már “általment a halálból az életre” (Ján 5,24) – annak lesz mondanivalója a “halálban lévők” számára! Aki azonban csak ideát van, akinek az úgynevezett „élet” a minden, s még nem érti, hogy a merő élet lényegében merő halál – az jól teszi, ha elkezd beszélgetni Istennel. Egyre jobban meg fogja érteni, hogy mit ért az ige élet, és mit halál alatt!
Annál is inkább, mert ez a jézusi, feltámasztó hang néven szólítja a halottat: „Lázár, jöjj ki!” Ezt nem lehet megkerülni – hogy a saját nevünket meghalljuk, amint csak igazán a Jézus közelébe kerülünk. Ott van ez már a Biblia első lapján, amikor az elszakadt embertől Isten azt kérdezi: “Ádám, hol vagy…?” Hova jutottál, miért bujkálsz? Miféle dolgokat tartottál megengedhetőnek – ne bujkálj saját magad elől is! Amikor nevünket halljuk, mindez az eszünkbe juthat. Pedig hogy szeretjük nevünket pozitív összefüggésekben hallani – igen, ilyenek vagyunk…. Hányszor megtörténik, hogy felsoroljuk eredményeinket, fényezzük magunkat, vagy, ami ugyanez, bizonygatjuk, hogy mindenki más csirkefogó – rajtunk kívül…
Eszünkbe juthat a régi egyházi anekdota, amely szerint megy haza a bibliaóráról a lelkész és felesége, és az egyik azt mondja a másiknak: “Ebben az egyházközségben összesen két igazán hívő ember van, te meg én. De még rólad sem vagyok egészen meggyőződve.” Igen, idáig el lehet jutni önmagunk irreális megítélésében! Ezért fontos, amikor Jézus kimondja a nevünket, és azon hív minket. Azt mondja ilyenkor: Mindegy, hogy most éppen halott vagy, Lázár – lehetsz te még élő is. És kiszólítja az embert sírjából!
Ez maradt tehát “utoljára.” (1Kor 15,26) Ami bezárja az embert mintegy sírboltba, és ahonnan ő ki akar hívni bennünket. Az egyik embernek a félelmei, a másiknak a bűne, a harmadiknak a rossz természete – tulajdonképpen mindegy, mi ez. Néha összesen egy eltúlzott, soha rendesen át nem világított tulajdonság, ami kíséri az életünket, és mindig újra lehetetlenné teszi a békességet, vagy elpiszkolja emberi kapcsolatainkat. Jézus ki akar hívni valahonnan, ahová pedig már úgy látszott, véglegesen kerültünk…! Ám ez csak látszat, ez a véglegesség – hiába köti át kezünket-lábunkat halotti gyolcsként személyiségünk valamely torzulása, hiába van kendő az arcunkon, mint Lázárnak, amikor kijött – hogy még az igazi arcunk sem látszik rendesen, valami álarcot viselünk folyton – Jézus erősebb ezeknél! Az ő szeretete ki tud hozni bármilyen sírból, egész megváltatlan életünkből, hitetlenségünkből, háborúskodásainkból, bármiből – tud adni vadonatúj kezdetet! Ezt tette Lázárral, és ezt teszi minden halottal, aki hajlandó meghallani az ő életet teremtő hangját. Csak annak jaj, aki nem akarja meghallani ezt: az benne marad a maga “halálában.”
Furcsa, hogy sokan úgy ragaszkodnak sírjukhoz, mintha az lenne az életük. Sokan hiszik, hogy életük ebben vagy abban volna – s boldogtalanok, mert nem tudják megszerezni. Pedig az élet Krisztusban van, nem máshol! “Én vagyok a feltámadás és az élet – aki bennem hisz, ha meghal is él!” (Ján 11,25) Aki ezt tudja, már nem fogja életnek nézni, ami valójában halál.
Imádságos élet, az Atyával közelség – ez volt a Jézus hangjának titka! A hangnak, amely ő volt maga, s mely nevünkön szólít, mint Lázárt. Vajon mi a nevünk – kit szólít meg ő, ha kimondja nevünket? Ő erősebb mint a sír, ahonnan elő akar hívni – csak magunk is lássuk már meg, mi is az. Ha megláttuk, hát halljuk meg a hangját – hisz minket szólongat, a mi feltámadásunkat és a mi életünket akarja! Ámen.
Fohász
Köszönjük Urunk, hogy ma is szólongatsz, te nem adtad fel. Minden reggel meg-megújul, nagy a te hűséged! Köszönjük az Igét, ami életet ad, hisz tőled való, sőt, te magad vagy az. Hálaadó szívvel állunk meg ezekben a napokban előtted, hazatért szeretteinkre emlékezve, akik a te ajándékaid voltak. Megköszönjük a szülőt, hitvest, gyermeket és jó barátot, akiket áldunk haló poraikban is. Adj vigaszt ott, ahol fáj a szív, gyógyítsd az életet, a testet és a lelket, ahol most az szükséges. Állítsd helyre bennünk leginkább a szeretetre való képességet, mert az a legfontosabb! Ámen.
