Adventi rend és lélek

Igehirdetés 2013. december 15.

Adventi rend és lélek

 

Lekció: Lk 1,13-17
Textus: Mal 3,22-24

„Gondoljatok szolgámnak, Mózesnek a tanítására, azokra a rendelkezésekre és a törvényekre, amelyeket általa parancsoltam az egész Izraelnek a Hóreben! Én pedig elküldöm hozzátok Illés prófétát, mielőtt eljön az Úrnak nagy és félelmetes napja. Az atyák szívét a fiakhoz téríti, és a fiak szívét az atyákhoz, hogy pusztulással ne sújtsam a földet, amikor eljövök.”

 

Imádkozzunk!

Köszönjük Urunk az advent idejét, és a csendet, amiben elmélyedhetünk ezekben a mostani napokban. Jól tudjuk, hogy nincsen készen az életünk, hiszen ránk bíztad, hogy döntéseink révén kiépüljön a sorsunk, és mindnyájan olyan utat járjunk végig, amiben megnyilvánul, mi is lakik a szívünkben. Bizony, nem büszkélkedhetünk csupa győzelemmel, sőt nagyon is vannak szégyellni valóink, de úgy jövünk hozzád, mint aki a bűnösök barátja és a betegek gyógyítója vagy. Köszönjük neked ezt az adventi vasárnap reggelt, amit szent házadban tölthetünk, és tanulhat a szívünk várni, készülődve a te eljöveteledre. Azt kérjük, ma is töltsd ki ránk kegyelmedet, hirdettesd közöttünk a te igéd igazságát, vigasztald szomorúságunkat, pótold ki hiányosságainkat, és adj nekünk olyan belátásokat, amik által országod épülhet életünkben. Krisztusért kérünk, hallgasd meg imánkat. Ámen.

 

Igehirdetés

Sokan kérdezik, főleg olyanok, akik ritkán jönnek el a templomba, hogy ugyan miért olvasunk fel itt mi mindig két-háromezer éves történeteket – hiszen az emberek a “mában élnek”. Ez így is van, mi azonban éppen e két-háromezer éves történetekben fedezzük fel a kulcsot mai életünk problémáihoz. Ha mindjárt tartalommal akarjuk megtölteni e merész állítást, rakjuk csak gyorsan össze, mit hallottunk az előbb Zakariás pap életéből.

Egy idősödő, megfeneklett életű, hitében is kiégett papi ember útján egyszer csak történik valami. E romokban heverő élet kap egy isteni érintést, és elkezd a romokból újra megépülni. Gyermektelennek lenni akkoriban egyet jelentett a hiábavaló s üres élettel, ezért nem sok csodálni valónk van azon, hogy Zakariás pap ott áll a templomban a szent helyen, végzi a legáhítatosabb liturgiát, belül mégis úgy érzi magát, mint akinek semmi nem sikerült az életben. Nem sokan vannak, akik ne ismernék az érzést, hogy romokban az életük.

Elterveztünk valamit, és nem úgy alakult; álmodtunk valami szépet, és nem az lett belőle, amit szerettünk volna. Elindultunk egy úton, és nem érkeztünk sehova. Néha mindehhez csatlakozik egy gyász vagy betegség, egy emberi csalódás valakiben, akire nagyon is számítottunk volna – nem kell sorolni, mi minden döntheti romokba az álmainkat. Vajon tudjuk-e újra kezdeni saját életünket? Ugye, ez már nem is ósdi probléma, nagyon is itt van, a mi modern életünkben – és mindnyájan ismerjük.
De mit hallunk adventi olvasmányunkban? Hogy Isten angyala épp egy ilyen romokban lévő élethez jön el, őt nem hagyja magára: ahhoz a Zakariáshoz, akit ha megkérdeztek barátai, hogy van, leginkább csak legyintett. Szabad ezt az adventi történetet közvetlenül jó evangéliumként értenünk. Az összetört szívű ember különösen is fontos Isten előtt. Ha nem volna, nem olvasnánk ilyesmit már Ézsaiás könyvében, amit Urunk Jézus is élete első igehirdetésének alapjául választott a názáreti zsinagógában, hogy “engem azért küld hozzátok az Úr, hogy jó hírt vigyek a megalázottaknak, bekötözzem a megtört szíveket, és szabadulást hirdessek a foglyoknak!”  (Ézs 61,1  Lk 4,18) Nem az egészségeseknek van szükségük orvosra, mondja Jézus, a betegeknek – én nem az igazakat jöttem hívogatni, hanem a bűnösöket a megtérésre! (Mt 9,12)
Ez azt jelenti, hogy ha már ott tartunk – ahol általában szoktunk – hogy egymásban keressük a bajok okát, akkor magunknak is szükségünk van az áldott orvosra, aki éppen az összetört hitűekhez, a bűnösökhöz jött. Mellettünk is megállhat az Úr angyala, itt a templomban is, mint Zakariás életében történt, s kezdődhet valami új és jó!
Mi már tudjuk, hogy nem csak Zakariás pap életében kezdődhetett új szakasz, hanem az egész emberiség életében. János lényében Isten útkészítőt küldött, hogy az Illés lelkével az atyák szívét a fiakhoz fordítsa, és felkészült népet állítson az érkező Messiás elé. (Mal 4,6  Lk 1,17) Ma is erre van szükség, s e mostani advent is arra való, hogy “felkészült nép” állhasson az Úr elé.
Márai Sándor írja, hogy a dolgokat meg kell várni. Emberek, eszmék, helyzetek, amik hozzánk tartoznak, állandóan “útban vannak felénk”. Ne kapkodjunk, ne siettessük a közeledésüket, mert elronthatjuk a találkozást. Ami hozzánk tartozik, úgyis jön felénk. Várjunk rá figyelmesen, egész sorsunkkal és életünkkel. (Márai S.: Füveskönyv) Szép gondolat, érdemes megfogadni. Ám nekünk ennél még nagyobb ígéretünk van, hogy nem csupán emberek, eszmék, könyvek és találkozások jönnek felénk – hanem maga az élő Úr! Az advent jelentése eljövetel – s mi hittel hisszük, hogy az Úr valóban eljön! Nem biztos, hogy harsonával, vagy „szép tüzes nappalon”, hanem ahogyan a költő mondja:

“Amikor elhagytak,

Mikor a lelkem roskadozva vittem,

Csöndesen és váratlanul

Átölelt az Isten.”  (Ady: Az Úr érkezése)
Ezt az ő eljövetelét hirdeti most a négy adventi vasárnap. Mást nem is kell a szívünkbe fogadni, csak az ígéretét, hogy ő eljön. “Nem hagylak titeket árvákul, eljövök hozzátok” – mondja tanítványainak. (Jn 14,18) Keresztelő János is azért született az élemedett Zakariás házasságában, mint egy világméretű új kezdet lehetetlennek látszó ígérete, hogy e János felkészült népet állítson az érkező elé.
Mit jelent “felkészülten” állni az Úr elé? Mindenekelőtt csendet. Ha adventünkből hiányzik a csend, egyáltalán nincs is adventünk. Ezt mindjárt belátjuk, amint végigolvassuk Zakariás pap történetét a Lukács evangéliuma első fejezetében. Bizony, az idősödő papi embernek nem volt igazi csendje, mert csupán fülével hallgatta a Gábriel angyal hirdette jó hírt az új kezdetről, de ahhoz már ez nem volt elég, hogy a szívével is meghallja: az én családomban, s Izrael népének életében is, sőt az embervilágnak is van új kezdet! Ezért kellett neki kilenc hónapon át jó nagy csendben lennie – megnémult. Nem hitt az isteni  érintésnek, nem kellett az evangélium, nem volt nyitva a szíve, külön jel is kellett neki – hát kapott. Egyetlen szót sem tudott beszélni, amíg fia meg nem született, s minden valósággá nem vált az ígéretből. Mert az igazi “jel” mindig a valóság, ahogyan végbemegy – nekünk azt kell látnunk és azt kell megértenünk!
Legyen áldott csendje a mostani adventben mindenkinek a maga személyes életében. Azokéban is, akik éppen úgy érzik, most minden rendben van, egészségesek, kiegyensúlyozottak, sikerülnek a dolgaik – de azoknál még inkább, akiknek éppen romokban az élete, mint Zakariásé volt. Csend nélkül, amiben megszólalhat az Úr, nem fog „felkészült nép” állni az érkező elé!
Az evangélium ily fontos helyen, mint a Messiás születésének előkészítése, szervesen kapcsolódik az Ószövetséghez. Egy Malakiás prófétától származó ígéretet idéz, ami az ószövetségi iratok lezárása, konkrétan az utolsó mondat az Ótestamentumban. Méltó, hogy eredeti formájában idézzük: „Gondoljatok szolgámnak, Mózesnek tanítására, azokra a rendelkezésekre és a törvényekre, amelyeket általa parancsoltam az egész Izraelnek a Hóreben! Én pedig elküldöm hozzátok Illés prófétát, mielőtt eljön az Úrnak nagy és félelmetes napja. Az atyák szívét a fiakhoz téríti, és a fiak szívét az atyákhoz, hogy pusztulással ne sújtsam a földet, amikor eljövök.”

A kulcsfontosságú fogalmak e prófétai intelemben: rend és lélek. Ezeket ajánlja a nyitott szívű, alázatban élő adventi embernek, aki szeretne “felkészülten” állni az Úr elé. Két személyt említ: Mózest és Illést. Az ószövetségi idő két hegyóriása – Isten emberei, akikkel Jézus a megdicsőülés hegyén látomásban beszélget, mert “eljönnek hozzá”. Mózes a törvényt hozta népének, ő képviseli a rendet; Illés pedig a “benne lakó lélekről”, vagyis megdöbbentő lelki erejéről lett nevezetes. Tanítványa, Elizeus nem is kért mást, csak azt, hogy az Illésben lakó lélek “kétszeres mértéke” lakhasson benne (2Kir 2,9); s nem véletlen, hogy az evangélisták is úgy beszélnek a Keresztelőről, mint aki az “Illés lelkével” térített meg sokakat az Úrhoz. (Mt 17,12-13)
Miért éppen rend, és miért éppen lélek? Mert mind a kettőre szükségünk van! Az igazi rendet Isten megmutatta nekünk a törvényben. “Szeresd az Urat,a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes erődből!” (5Móz 6,4-5) Ez a legnagyobb törvény, mindennek alapja. Aki ezt nem fogadja el és nem gyakorolja, ne csodálkozzon, hogy nem lesz képes a másik nagy törvény teljesítésére, ami pedig erre épül, ennek szerves folytatása. “Úgy szeresd a másik embert, ahogyan magadat szereted!”  (3Móz 19,18) Miért van annyi egyenetlenség ember és ember között, miért teszik egymás életét pokollá, akik élhetnének szépen, békességben? Mert az emberi élet eredeti rendje ez: szeretettel tartozunk Istennek, nem is akármilyennel: teljes szívünkből, teljes lelkünkből és teljes erőnkből való szeretettel. És ha ez megvan, akkor épülhet rá a “második szint”, képesek leszünk szeretni a másik embert, ahogyan magunkat is szeretjük.
Lehetünk akármilyen modernek, repülhet gép a fejünk felett tízezer méter magasan, röpülhet a hír a másodperc töredéke alatt távoli kontinensekre – akkor is ez az élet igazi rendje. Ezért kell az Úr szolgájának, Mózesnek tanításaira gondolni, mert rendelkezéseiben és törvényeiben ez szól felénk a mai napig. Különösen olyan élethelyzetekben van szükségünk rá, amikor összekeveredik életünk, azt sem tudjuk, hol a fejünk, mit is akarunk, merre menjünk, van-e egyáltalán tovább. Van tovább, nagyon is van, de az a “tovább” itt kezdődik. Gondolni arra, amit a Hóreben megparancsolt már az Úr népének Mózes által. Ennyit a rendről, s ennyit a „rendbe teendő” életekről!
A másik szó pedig – mintegy a “rend” után, ha az már tényleg megvan: a lélek, amit Illés személyesít meg. Erre pontosan úgy szükség van, mint az élet “rendjének” felfedezésére – mert lélek nélkül nincs tűz, nincsen hit és nincs megvalósítás, véghezvitel – legfeljebb fogcsikorgatás. Így hallottuk: ha figyeltek a mózesi igékre, ha nektek is már azok a legnagyobb parancsolatok, amiket nála találtok – akkor én is elküldöm hozzátok az Illés lelkét és erejét. Igen, így leszünk „felkészült nép”, ha Isten Lelke eljöhet hozzánk. A „felkészült” igazából ugyanis azt jelenti, hogy megépült, elkészült, amit szépen összeraktak. Manapság szokták mondani, ha valaki kelekótya, maga sem tudja, mit csinál, hogy „össze kéne rakni a fejét”. Elég sokszor nekünk is “össze kellene rakni” nem csak fejünket, de magát az életünket is, ahogyan Noé “szépen összerakta” a bárkát. (Zsid 11,7) Meg ahogyan megépítenek egy házat, amiben minden szépen a helyén van. Ahogy megépítették, “összerakták” a szent sátrat a pusztában, ahol minden méret, még az alkalmazott színek is aszerint készültek, amit az Úr mondott nekik! (Zsid 3,3)
Sokszor valóban erről van szó: nincsenek a dolgok rendesen összerakva. Aki nyitott Isten Szentlelke iránt, az ezt kapja legszebb ajándékként, hogy Isten “összerakja” az életünket. Újra összerakja, ha szétesett; s ha kell, segít még kidobálni is olyan elemeket, amiket nem lehet összeilleszteni, egyáltalán nem is valók oda. És itt eszünkbe juthat a nagy gondolkodó mondása: “Ha minden nap levetnék magamról egy svihákot, ezer év múlva el is készülnék.” (Hamvas B.) A „jól összerakott ember” íme, derűs, tud mosolyogni – elsősorban épp saját gyarlóságán. Szereti az életet, tud benne örülni, s nem csak a mások hitványságát látja.
Igen, csend, vagy ha úgy tetszik, megszólíthatóság – az advent legfontosabb, valóban első mozzanata. Aztán Mózes és Illés, vagyis ahogy ma megfejtettük, a rend és a lélek következnek. A „rend” által újra megtaláljuk az elvesztett alapot, hiszen a mózesi törvény az egyetlen alapzathoz, a szeretethez visz bennünket vissza. S amint erre ráhelyezkedtünk, újra erre építjük döntéseinket – megtaláljuk életünk szép egységét, megépült, “jól összerakott” mivoltát is, amit Isten Szentlelke hoz létre bennünk. Az a Lélek, akit Krisztus küld övéinek. Forduljunk felé ez adventben, ő a mi királyi győztesünk, aki a mennyből leszáll. Azért jön, hogy velünk legyen – s mi ő vele! Ámen.

 

Imádkozzunk!

Köszönjük Urunk, hogy még a próbatételeket is azért kapjuk, hogy általuk értékesebbé legyen az életünk. Megvalljuk, nem mindig értjük, mi miért is történik – egyedül a te eljöttöd egyértelmű, ami mindent világossá tesz. Segíts abban, hogy megteljen a szívünk szent várakozással és élő reménységgel. Vedd el csüggedésünket, ragyogtasd ránk szereteted fényeit, mikor oly nagy szükségünk van érkezésedre. Újítsd meg bennünk törvényed, az örök rend ismeretét, s küldd el hozzánk a Krisztus Lelkének erejét, hogy meg is tudjuk valósítani a jót! Ámen.