Igehirdetés 2014. január 5.
Minden a kommunikáció
Lekció: 1Kor 12,7-22
Textus: 1Kor 12,25-27
„Ne legyen meghasonlás a testben, hanem kölcsönösen gondoskodjanak egymásról a tagok. És ha így szenved az egyik tag, vele együtt szenved valamennyi, ha dicsőségben részesül az egyik tag, vele együtt örül valamennyi. Ti pedig Krisztus teste vagytok, és egyenként annak tagjai.”
Imádkozzunk!
Urunk Istenünk, köszönjük az esztendő első vasárnapját. Ismeretlen az út, melyen vezetni fogsz, de bizonyosak vagyunk, hogy javunkat akarod. Minket földi sorsunk, munkánk sikere és az elérhető örömök foglalkoztatnak, míg te emelkedő életet, igaz lelket akarsz, amiben nincsen hazugság, s olyan hitet, ami túlemel a saját ambícióinkon. Jó lenne egyszerűen és tisztán élni, megértésben, és mindig a te fényedben maradva. Adj olyan lelki megújulást, amiben mindez lehetséges! Bízd ránk az örök élet beszédét, mert minden egyéb félrevezet, s építsd bennünk az istenfiúság csodáját, hogy azt az életet tudjuk élni, amit te adsz nekünk! Ámen.
Igehirdetés
Az emberi test kutatói állítják, hogy szervezetünk minden egyes sejtje külön feladattal van megbízva, és testünk akkor működik egészségesen, ha a sok-sok millió sejt mindegyike pontosan és helyesen végzi a maga feladatát. A sejtek egymással sokféle módon össze vannak kapcsolva, és baj akkor keletkezik, mondja a biológia, ha valamelyik hamis üzenetet küld a másiknak: például azt, hogy osztódjál, pedig annak nem is kellene osztódnia. Hatalmas pénzeket költ ma az emberiség annak megértésére, hogy miért romlik meg egy-egy sejt működése, miért kezd el “rosszul kommunikálni”, amiből aztán gyógyíthatatlan betegség, rák lehet. Mostanában a kommunikáció évszázadát éljük: kiépült a lehetőség a másodperc töredéke alatt üzeneteket küldeni a világ másik felére is – technikailag valóban létrejött a társadalomban is egy nagy összetartozás lehetősége – de miért van mégis annyi ellenségeskedés és küszködés most is emberek és a nemzetek között, amikor soha nem látott mértékben tudnánk egymással kommunikálni?
Krízis-helyzetek tanulmányozóitól tudjuk, hogy sok-sok házasság megromlása mögött egyszerű kommunikációs zavar van, és ha mi, emberek újra tudnánk egymással beszélgetni, minden szépen rendeződne közöttünk. Nem sok túlzás van abban, ha azt állítjuk, hogy „minden a kommunikáció”, mert társas lényeknek vagyunk teremtve, vagyis boldogságunk és lelki egészségünk szinte egészében arra épül, hogy milyen kapcsolatban vagyunk egymással, elsősorban a hozzánk legközelebbiekkel.
Legyen mai együttes gondolkodásunknak alaptétele ez a nyilván túlzó, de teljes bizonyossággal jó szándékúan túlzó mondat, hogy „minden a kommunikáció” – s próbáljunk kísérletet tenni arra, hogy a bibliai üzenet fényében jobban megértsük életünk nagyon is lényeges elemeit, hogy közlés, közösség és kommunikáció!
A Szentírás egészéből kiindulva tehát azt kell mondanunk, életünk mintegy szakrális alapzata a közösség, mert – egymás számára vagyunk teremtve. Mindenki fel van ruházva egyéni boldogsága keresésével, mint biológiailag is belénk épült igyekezettel, ám erről az egyéni boldogságvágyról minduntalan kiderül, hogy nem áll meg a maga lábán, igazából nincs is sikere a másik ember nélkül. Teremtő Istenünk oly módon alkotott, hogy egymásra vagyunk utalva, s már életünk első két évtizedében biztosan elpusztulnánk, ha nem lennének ott a szüleink, nem lennének jó szándékkal ránk vigyázó, minket tanítgató felnőttek – aztán később barátok, társak, mentorok, akik velünk örülnek, ha valami sikerül s velünk szomorkodnak, amikor baj vagy veszteség ér.
Azért fontos ezt így fogalmazni, mert könnyen esünk a modern ember csapdájába: “elvagyok én magam is – hagyjanak békén, majd gondoskodom a magam boldogságáról.” Az a nagy hangsúly, amely a Bibliában a szent nép összetartozására esik, s ami csak legrosszabb, alámerült formájában züllik ugyanolyan nacionalizmussá, mint bármely más nép kollektív önzése, valójában, eredeti bibliai mivoltában az egész emberiség szent összetartozásának alapzatát fogalmazza meg. Kimondhatjuk, hogy a közösség, az összetartozás Isten rendelte szakrális alapzat, aminek elvesztése, nem tisztelése mindig beláthatatlan romlásokat zúdít az emberre.
Urunk Jézus földi életének híradásában, az evangéliumokban annak vagyunk tanúi, hogy először ő maga is azt mondja, hogy nincs küldetése, csak Izrael házának elveszett juhaihoz (Mát 15,24), s tanítványainak is azt mondja, pogányok útjára ne menjetek, samaritánusok városaiba ne menjetek be. (Mát 10,5) Ám eljön a pillanat, amikor már azt mondja nekik: Menjetek széles e világra, hirdessétek az evangéliumot minden teremtésnek (Mát 16,15) – tegyetek tanítványokká minden népeket! (Mát 28,19) Amikor Megváltónk az “anyaszentegyházról” beszél, akkor nem egy felekezetről szól, hanem egy olyan szent összetartozásról, amiben mindenkinek helye van az egész embervilágból, s ami egyedül ott valósul meg, ahol emberek őrá figyelnek, neki rendelik alá magukat, vagyis – a „szentek egyességében.” Magának Péternek is azt mondja, hátra fordulva, és személyesen neki címezve a súlyos mondatot, hogy “távozz tőlem, Sátán, bántásomra vagy” – amikor az nem gondol Isten dolgaira, csak az emberi dolgokra! (Mát 16,23)
Mindez azt jelenti, hogy legyen szent ügy, valóban “szakrális alapzat”, amit nem hagyhatunk ki a számításainkból, ami nélkül valójában moccanni sem lehet – újra a közösség ügye, esztendő első vasárnapján különösen is, mikor nekifohászkodunk az előttünk álló feladatoknak. Ezzel együtt azt is jelenti, hogy ne csak a maradék időnket szánjuk rá, amivel már úgysem tudunk mit kezdeni, hanem szent ügyhöz méltón hozzunk érte áldozatot, szakítsuk ki magunkat egyéni ügyeinkből! Teremtő Urunk a közösség boldogulásának ügyét pontosan olyan szent és jó célnak szánta, mint az egyes emberi lélek boldogulását, és ez a kettő, az egyéni és a közösségi boldogság – az ő akarata szerint egymástól el sem választható!
De becsüljük meg a közösséget azért is, s ez még mindig a “szakrális alapzat” témája, mert egymás nélkül mindenkinek előröl föl kellene fedezni minden tudást, amit mások már régen fölfedeztek, átéltek, és a kezünkbe is tudnak adni alkotások, vagy más “hiteles kommunikáció” formájában. A közösség a maga puszta létével mindig a tanulás lehetőségét is nekünk adja. Ahogyan valaki találóan fogalmazta, mi dörzsölné le rólunk a sok rozsdát, ha nem kellene egymáshoz állandóan alkalmazkodnunk? Nézzünk hát egymásra úgy, mint akik révén értékes tudáshoz juthatunk, ha megértjük és jól értjük meg egymás üzeneteit! Isten ezért is adott minket egymásnak, úgy a családban, mint a gyülekezetben. És ha nem azzal a hibás alapállással közeledünk egymáshoz, hogy “neked változnod kellene, akkor boldogabbak lennénk”, hanem azzal, hogy mit tanulhatok általad, hogy aztán jobban szolgálhassam közös életünket – akkor nagyon szép dolgokat adhatunk egymásnak!
De térjünk vissza egy pillanatra a neuron-biológiához, ahonnét indultunk. A kutatók azt mondják, ahogy hallottuk is, hogy egy sejt elkezd hamis üzeneteket küldeni, mert nincsen rendben – ha ember volna, azt mondanánk róla, hogy nem találja önmagát – s ezzel aztán kezdi rongálni az egész szervezetet. Kulcsfontosságú, hogy “megtaláljuk önmagunkat”, a helyünkön legyünk, mint emberek – akkor nem fogunk hamis üzeneteket küldeni a többieknek, s nem fogjuk rongálni a közösség szövetét sem, hanem építjük azt. Akkor van nagy baj, amikor a hazugság “beleépül a rendszerbe”, ahogy a szakemberek fogalmazni szokták – vagyis amikor a nem egészséges, önmaguk helyét meg nem talált, nem hiteles elemek állandóan nem hiteles üzeneteket küldenek a többieknek. Mit jelent akkor mármost az, hogy valaki a „helyén van”, vagyis hiteles az élete?
Eszembe jut Kazantzakisz görög-krétai író nevezetes regényének, a “Jelentés Greco”-nak mottója. Három lélek, három imádság: “Íj vagyok a kezedben Uram – feszíts meg, mert elkorhadok!” A második így szól: “Ne feszíts túl Uram, mert eltörök!” A harmadik pedig: “Feszíts túl Uram, ha beletörök is!” Elgondolkodtatóan szép szavak, ám ha magamnak lefordítom, azt mondhatom: legalább háromféle módon lehet valaki a „helyén.” Első a hivatalnoké, aki a legkisebb áldozattal a legnagyobb biztonságra tör, s csak a legkisebb felelősséget hajlandó vállalni. Nem is nagyon foglalkoztatja más, mint a saját pozíciója, amit minden körülmények között meg akar őrizni. Őt az állás érdekli, meg a fizetés, nem pedig a feladat. A második a túlfeszített ember, aki olyasmit vett vállára, amihez nem gyűjtött elég erőt. Roskadozik a saját élete, munkája vagy családjának terhei alatt – legtöbbször azért, mert olyasmi foglalkoztatja, amivel nem kellene őrjítenie magát. Túlaggódik, például a régen felnőtt gyermekei miatt, vagy élete párja miatt, vagy a munkájáért: nem akarja meghallani a jézusi mondást, hogy “Ne aggódjatok a holnap miatt, mert a holnap majd aggodalmaskodik a maga dolgai felől – elég minden napnak a maga baja!” (Mát 6,34) És van egy harmadik változat, amikor valaki úgy van a helyén, hogy szépen és egészségesen betölti azt. Tud áldozatot hozni, mert anélkül nem lehetünk igazán emberek, földi életünk már csak ilyen – de csak annyit vállal, amennyit valóban elbír, nem roskad össze, nem szorul maga is végül ápolásra.
Erre vonatkozik, amikor ezt mondja: „Ne legyen meghasonlás a testben, hanem kölcsönösen gondoskodjanak egymásról a tagok. És ha így szenved az egyik tag, vele együtt szenved valamennyi, ha dicsőségben részesül az egyik tag, vele együtt örül valamennyi.” (1 Kor 12,25) A helyüket és önmagukat megtalált emberek egymással szépen összeférnek, egymásnak javára vannak. Volt Róma életében egy érdekes pillanat, Titus Livius történetíró írja meg, aki a Város alapításától (Ab Urbe Condita, tehát Kr. e, 753-tól) írja meg a birodalom életét. A szegény sorból való, un. plebejus katonák, megelégelve a patríciusok, vagyis a gazdagok hatalmaskodásait, meg a visszafizethetetlen adósságaikat, Kr. e. 494-ben kivonultak a városból. Egy jó szándékú patrícius azonban, aki mindenkivel jót tett s akit a plebejusok is becsültek, név szerint Menenius Agrippa kiment utánuk, és egy mesét mondott nekik az emberi testről. Ezek szerint a kezek, lábak és a többi testrész egyszer fellázadtak a gyomor ellen, hogy ő nem tesz semmit, és beszüntették működésüket. A kéz nem vitt eleséget a szájhoz, a fogak nem rágtak semmit – ám úgy elgyengült az egész szervezet, hogy rájöttek, nem kell irigyeljék a gyomrot, mert az feldolgozza a sok jó falatot és aztán igazságosan elosztja az egész testnek. A hallgatóság elgondolkodott és megértették, majd szépen hazamentek és mindenki megelégedett a maga helyével és feladatával.
Ezt a sztoikus filozófiából származó példabeszédet jól ismerte Pál, aki bölcseleti tekintetben kitűnően iskolázott volt – ám egy fontos pontján megváltoztatta, amikor ezt mondta: „Ne legyen meghasonlás a testben, hanem kölcsönösen gondoskodjanak egymásról a tagok. És ha így szenved az egyik tag, vele együtt szenved valamennyi, ha dicsőségben részesül az egyik tag, vele együtt örül valamennyi. Ti pedig Krisztus teste vagytok, és egyenként annak tagjai.” Tehát az apostol nem egy magára hagyott, önmagában élő testről beszél, amelyik működjön valahogy egészségesen, ha tud – sok jó szándékú közösségépítés vetélt már el így a világ történelmében – hanem azt mondta, hogy a gyülekezet: a Krisztus teste, mi pedig egyenként az ő tagjai vagyunk. Ez nem kevesebbet jelent, mint hogy elismerte: minden közösségnek szüksége van egy szellemi bázisra – az egyetlen igazán örök és maradandó bázis pedig Krisztus, őrá épülhet a maradandó közösség. Ha ezt mi is hittel hisszük, akkor annyi dolgunk van, hogy mindig újra menjünk oda ehhez a Krisztushoz, hogy felforrósítsa a szívünket – különben mi is olyan kihűlt szívű emberek leszünk, mint Pilátus, aki a döntő pillanatban semmi másról nem tudott, csak az állása megőrzéséről, a megszerzett kiváltságai megtartásáról – s ezért halálra adta a világ Megváltóját… Vagy olyanok lennénk, mint a ruháját odahagyva meztelenül elmenekülő tanítvány, aki az utolsó éjszakán így jelentette be, hogy neki “nem ér a neve” – ő olyan, mint egy eszelős, rá nem számítson senki…
Jézushoz “odamenni” annyit tesz, hogy 2014-ben is legyen minden nap pár csendes percünk az evangélium olvasására, behajtott ajtajú belső szobánkban elmélyült, igazi imádságra – s akkor meg fogjuk látni, mint igaz tükörben, mit is kell változtassunk a gondolkodásunkon, a szokásainkon, a biztos ítéleteinken ahhoz, hogy körülöttünk a gyanakvás és az ellenségesség, vagy akár az egyszerű idegenség és elmagányosodás helyett a “Krisztus teste” épülhessen!
Igen, legyen újra fontos a közösség, mint minden egyéb dolog egyetlen valóban szakrális alapzata, aztán legyen annak minden egyes tagja hiteles létező, vagyis adjon őszinte és igaz jeleket, amivel nem rombolja a közösség szövetét, hanem építi azt! Végül pedig legyen, lehessen mindennek forrása az élő Krisztus, “aki a fő, mi pedig neki tagjai”, akik a mindennapokban megvalósítjuk gondolatait és akaratát! Így is legyen. Ámen
Fohász
Istenünk, összetartozásra alkottál minket, ahol mindenki egyénileg is kiteljesedhet. Könyörülj rajtunk, hogy otthonaink meleg fészkek legyenek, ahol jó lenni, ne pedig családi tűzfészkek. Imádkozunk az anyaszentegyházért, hogy só és világosság lehessünk a világban: útjelző táblák, melyek hozzád vezetik a keresőket. Imádkozunk gyászoló testvéreinkért, akiknek nagyon friss a vesztesége – jöjj el, vigasztaló Lélek minden megtört szívű gyermekedhez! Kérünk a betegséggel küzdőkért, hogy új hitet meríthessenek, és imádkozunk a boldog emberekért és családokért is, hogy megmaradjanak rád figyelő alázatban és vezetett életben. Segíts mindnyájunkat, hogy a helyünkön lehessünk, s hiteles közléseket adhassunk egymásnak. Szentlelkedet, a Krisztus Lelkét kérjük ehhez! Ámen.
