Igehirdetések

Légy jó illat!

Igehirdetés 2014. március 2.

Legyél jó illat!

 

Lekció: Ján 12,1-8
Textus: 2Kor 2,15-16

„Mert Krisztus jó illatja vagyunk Istennek, mind az üdvözülők, mind az elkárhozók között; ezeknek halál illatja halálra, amazoknak pedig élet illatja életre.”

 

Imádkozzunk!

Mennyei Édesatyánk, megköszönjük szent napodat, amit arra adtál, hogy veled találkozzunk és szívünkben megújíthasd az élő hitet. Rászorulunk jóságodra, akik eltékozoljuk javaidat úgy annyira, hogy végül egészen kiüresedünk és koldusokká leszünk. Te bőkezű és nagylelkű vagy minden elképzelés felett, ne hagyd szomjúhozni a mi lelkünket. Örömmel jöttünk erre a helyre, amely tőled van és csodálatos a mi szemeink előtt minden ajándékával együtt. Megköszönjük, hogy szülők, gyermekek és unokák együtt dicsérhetnek itt téged, és azt kérjük, hadd nyíljanak fel szemeink látni ma újra a te végtelen jóságodat, amit Krisztusban közöltél e világgal. Szeretnénk olyanokká lenni, mint ő, szelídek és alázatos szívűek: segíts most azzal, hogy megtisztogatsz minket és méltóvá teszel arra, hogy mi is őt szolgáljuk! Ámen.

 

 

Igehirdetés

A Szentírás képes beszéde gyakran használ hasonlatokat, amikor egészen magas lelki valóságokat köznapi dolgokkal hoz párhuzamba, hogy jobban megértsük, miről van szó. Ma azt halljuk, hogy az üdv, a magasabb élet hasonlatos ahhoz, amikor jó illatot érzünk és felderül tőle a kedvünk. A gyermekek még tudják, hogy milyen fontos valaminek az illata – az óvodába vagy iskolába először lépő gyermek például mindenekelőtt megszagolja a helyet, ahova járni fog, s így döntik el, hogy szeretni fogja-e vagy sem. Az ókori keleten az illatszer egyszerre gyógyszer is volt, mert tudták, hogy akinek jobb a hangulata, s a finom illat ezt végzi el bennünk – az testileg is könnyebben gyógyul.

Március első vasárnapja Biblia-vasárnap magyar református egyházunkban, ezért fogalmazhatunk így is: érezzük meg ma újra az evangélium jó illatát! Minden családi otthonban ott a Szentírás, e hatalmas és titokzatos könyv, melyben gyakorlatilag minden emberi élethelyzetet viszontlátunk, s mintegy a tükörben megpillanthatjuk magunkat – éppen hol is tartunk. Nem hiszem, bárki akadna közöttünk, aki ne érezte volna már az evangélium csodálatos világokat sejtető jó illatát – s ma is azért jöttünk ide a templomba, hogy ezt lélekben újra megtapasztaljuk. Hadd biztassak mindenkit, hogy ha így jött ide, jó úton jár.

Emberi életünk önmagában is ajándék – csakhogy el szoktunk tévedni benne. Nem véletlen, hogy amikor a mínoszi kultúrában el akarták készíteni az élet “modelljét” – egy labirintus lett belőle. De az is eszünkbe juthat, hogy a parányi elefántok, melyek a születésük után összesen féltonnásak, elkeveredve anyjuk mellől a csorda forgatagában, pár perc alatt megtalálják azt – a szaga után. Meghökkentő módon egyhetes ember-csecsemőkkel végzett kísérletek is kimutatták, hogy a gyermek még szinte nem is lát, de százhúsz ruhadarab közül ki tudja választani, melyik az édesanyjáé – s a maga módján jelzi, ő oda tartozik! Mély és elemi világokról van tehát szó, amikor az “illatok birodalmában” járunk, s ha van nem csak erre szolgáló érzékszervünk, hanem lelki-szellemi orrunk is, ahogy van – akkor az iránytűként vezet majd a ránk tartozó értékek felé.

Mai igénk azt tárja elénk, amint a bethániai Mária egy font igazi nárdus-kenettel keni meg Jézus lábát és hajával törli meg – az illat pedig betölti az egész házat. A nárdust a Himalája lábánál honos, ritka növény gyökeréből párolták, s a hatalmas behozatali távolság miatt mesés összegekért lehetett hozzájutni. Gyorsan párolgó anyag lévén, elkészítésekor le kellett forrasztani az alabástrom edényt, amiben tárolták. Ezt aztán szó szerint fel kellet “törni”, ha használni akarták, s nem is lehetett visszazárni többé. Milyen üzenetek rejlenek e bethániai történetben elbeszélve?

Először is az, hogy mi emberek belül, magunkban éppen úgy kincset hordozunk, ritka és értékes tartalmat, ahogyan az alabástrom szelencébe nagyszerű érték volt zárva. Ez a pompás tartalom Isten Szentlelke, amit Teremtőnk belelehelt az agyagba, s „így lett az ember élő lélekké” – vagy ahogyan ma mondjuk, élőlénnyé. Embernek lenni nem kevesebb, mint a legkivételezettebb élőlénynek lenni: Isten Szentlelke lakik bennünk – a Szentlélek temploma vagyunk! (1Kor 3,16-17) Ha csak a tízmilliárd agysejtet vesszük, s az abban elrejtett végtelen lehetőséget, már eláll a lélegzetünk. Minden megszülető csecsemő ott hordozza magában a legnagyobb lehetőséget: ember lehet, aki megismerheti Teremtőjét – és ennek a tudásnak birtokában a legnagyobb s legszebb dolgokra is képessé válhat! Így kell egymásra is néznünk: azt látva a másik emberben, hogy mindig több benne a csodálatra méltó, mint ami miatt megvethetnénk. Mily sokan járnak magukat megvetve, önbecsülés nélkül, kisebbrendűségi érzésekkel a világban, vagy másokat megvetve, ami persze ugyanebből következik, gyűlölettel a szívükben – mert nem tudnak róla, hogy kincset hordoznak magukban! Pedig embernek lenni a legnagyobb méltóság.

Azt látjuk, hogy e nagyszerű rendeltetésünknek sajnos messze alatta maradunk: tényleg nem szeretjük eléggé sem magunkat, sem a másik embert, végül pedig magát az életet sem, ahogy azt illene. Valami elromlott; köznapiakká váltunk, s a kincs, ami pedig bennünk lakik, nem hozzáférhető. Úgyannyira nem, hogy a Macbeth-ben egyenesen ezt olvassuk, amint a rossz hír, csapatainak veresége megérkezik a királyhoz:

 

„Az élet csak egy tűnő árny, csak egy
Szegény ripacs, aki egy óra hosszat
Dúl-fúl, és elnémul: egy félkegyelmű
Meséje, zengő tombolás, de semmi
Értelme nincs.”              

                                                  (Shakespeare: Macbeth V. 5. 26, ford. Szabó Lőrinc)

 

Sokan éreznek így életük egy-egy szomorú állomásán. S itt jön az evangélium nagyszerű üzenete – Mária eltöri a drága olajt tartalmazó szelencét, hogy azt Jézus lábára tölthesse: egy mozzanat, ami mellett sokan elmennek, holott központi a jelentősége. Arról van ugyanis szó, hogy a szelencének össze kell törnie ahhoz, hogy a drága olaj s annak nagyszerű illata egyáltalán napvilágra jöhessen. Ezt az összetörést sokan nem szeretik, sőt mindent megtesznek, hogy elkerüljék, mert itt az Isten nélkül való énünk összetöréséről van szó. Ez nem azonos az élet kisebb-nagyobb bajaival, amikor bizonyos veszteségek és csalódások közepette néha úgy érezzük, összedőlt velünk a világ – itt rólunk magunkról van szó, az istentelen mivoltunk összetöréséről. Arról az énünkről, amelyikre kényesen vigyázunk, a hiúságunk székhelyéről – hiszen egész hiúságunk másból sem áll, mint annak az őrizgetéséből, amit oly fennen én-nek nevezünk… Pedig már a Zsoltárok is arra tanítanak, e háromezer éves imádságok, hogy „….nem én, Uram, hanem te!” (Zsolt 115,1)

Az evangélium lényege, hogy csak az összetört ember szép. Akinek még sikerült átmentenie a maga felmutatni való érdemeit, aki még megsértődik, s azonnal visszavonul, amint a hiúságát valami megkarcolja, az még bezárva tartja magában a legdrágább illatot, ami csak a szelence összetörés után tudja betölteni a házat. Amíg a magunk énje olyan fontos, mint általában, addig nem sok közünk van a Krisztus keresztjéhez. Azért oly szépek Bach műveinek még a szövegei is, mert azok rendre arról szólnak, miként törpül el a mi szenvedésünk a Jézus keresztje mellett. Amint az ő keresztjét valóban megértettük, már egészen másként látjuk a magunkét. A testi halál óráját azért nem kell rettegnünk, mondják e szebbnél-szebb művek, mert ő ebben is előttünk járt, értünk győzött – hogy mi ott ne szenvedjünk végső vereséget!

A napi Biblia-olvasást azért nem tanácsos elkerülni református embernek, mert ha nem adjuk oda a lelkünket szépen rendszeresen, minden nap az élő Isten kezébe, akkor gyorsan újranő az énünk. Ha össze is tört egyszer, mindig újra „összeáll” az alabástrom szelence – s észre sem vesszük, megint milyen hiúak, önzők és sértődékenyek lettünk. Már megint nem az élet Urát szeretjük, hanem csak ajándékait – ez pedig nagy különbség. Hozzá kell visszatérni, személyesen őhozzá, ahogyan a Biblia mondja, megtérni, amint az énünk megint nagyra nő: s ezt bizony naponta megteszi. Úgyannyira, hogy a valódi nárdusillat helyett megint csak önzésünket szagolhatják az emberek.

Pedig a Mária gesztusa olyan világos és félreérthetetlen. Leborul a földre, hogy megkenhesse a Jézus lábait, s hajával törli meg azt. E néhány egyszerű mozdulat a Jézus nagyságának és méltóságának elismerése. Erre van szüksége minden beteg, bűnös és szenvedő embernek, hogy a maga sajnálgatása, vagy éppen vádolása – meg a mások megvetése és gyűlölése helyett – leboruljon úgy igazán Jézus előtt. Ott, ahol ezt megtették, vakon születettek szeme megnyílott, tisztátalanok megtisztultak, s a halottak feltámadtak! Nincs mit magyarázni ezen: van egy pillanat, amikor a tanítás fölösleges és hiábavaló – nem újabb ismeretekre van szükség. A kérdés a fontos pillanatokban az, hogy miként dönt az ember: leborul-e az ő lábaihoz, vagy sem. Ez nem vallásosság dolga, őt nem lehet azzal kifizetni – itt sokkal többről van szó. Nem is elveké, tudásé, hanem a szív szabadságáé. Ez a mi emberi méltóságunk, hogy ebben dönthetünk. Mária leborult előtte: s az egész világon bárhol hirdetik az evangéliumot, ami tett, elmondják emlékezetére – ahogy most mi is tesszük. (Márk 14,9)

Így kell értenünk a különös megfogalmazást, amit az előbbiekben hallottunk, hogy „…Krisztus jó illatja vagyunk Istennek, mind az üdvözülők, mind az elkárhozók között; ezeknek halál illatja halálra, amazoknak pedig élet illatja életre.” (2Kor 2,15-16) A római Forum-on a császári palota előtt tartották a diadalmeneteket, amikor egy-egy sikeres hadjárat után a nép üdvrivalgása közepette bevonult a győztes hadvezér. Illatos füstölőszerekkel vettek körül a római vallás papjai, istenként felmagasztalva őt ezzel. Követték a leigázott nép rabszíjon vezetett királyai és elöljárói, akikre sanyarú sors várt a Városban. Nekik „halál illata” volt a sok füstölőszer, viszont az utánuk vonuló katonák annál inkább szerették ezt az illatot, mert ők lakomákra és busás jutalmakra számíthattak. Innét kölcsönzi a képet az apostol, amikor azt mondja, hogy Krisztus jó illatja vagyunk mind az üdvözülők, mind az elkárhozók között; de ezeknek halál illatja halálra, amazoknak pedig élet illatja életre. Vajon a győztesek oldalán állunk-e már lelki harcainkban?

Lehetünk Krisztus jó illatja, „élet illatja életre” – amennyiben szépen, egyszerűen és tisztán élünk, tesszük a dolgunkat, betöltjük a hivatásunkat, és nem akarjuk istenként imádtatni magunkat – amint az mindig az összetörni nem akaró ó-ember igyekezete. Mi diadalmenetekre vágyunk, és közben rabszíjon vezetnek a vágyaink. Mária nem akart lenni senki, ő csak leborult az Úr előtt, mert pontosan tudta, ki az, aki ott ül annál az asztalnál. És így maradt fenn a neve immár kétezer éve – együtt emlegetjük a világ Megváltójával, mert tudott leborulni Jézus előtt, s így részesült az ő nagyságában.

Ez ugyanis ez egész dolog értelme. Nem azért kell leborulnunk Jézus előtt, mert ő meg akarna alázni minket – ő ebben nem gyönyörködik. Éppen ellenkezőleg, a nagyságában akar részesíteni! Csak azokat tudja fölemelni s maga mellé ültetni, akik tudnak leborulni előtte. Ismerek embereket, akik valamikor még a másnaposság rossz szagát árasztották magukból, mert gyengék voltak, és mindig a pohár győzött felettük. Aztán leborultak őelőtte és erősek lettek: immár a Krisztus jó illatját hozzák mindenhova, ahol csak megjelennek! Régi hívők erőt merítenek abból, ha ők megszólalnak s elmondják, ki emelte fel, ki tette őket erőssé. Legyünk hát magunk is jó illattá, s töltse be a Krisztus Lelke az egész házat, ahol élünk és lakunk! Így legyen! Ámen.

 

Imádkozzunk!

Urunk, légy áldott, hogy te összetörtél azért, hogy a mi életünk kerek és hibátlan egész lehessen. Te szenvedtél azért, hogy mi boldogok lehessünk, meghaltál azért, hogy mi örökké éljünk, Segíts minket alázatra, hogy megbecsülhessük a pillanatot, amikor minden rajtunk múlik. Add ehhez segítségül szent igédet: a Bibliát, a hirdetett igét, valamint a sákramentumokat, a látható igét is. Ne engedd, hogy egyetlen magot is engedjünk a földre hullani abból, ami tőled való üzenet, és életünk megjobbítását szolgálja. Imádkozunk a Biblia terjesztésének ügyéért, hogy hűséges kezek ápolhassák és gondozhassák e csodálatos könyvet. Imádkozunk egyházközségünk óvodájáért és gimnáziumáért, hogy áldott lehessen ott a szolgálat, ahol nemzedékek találkoznak s együtt figyelhetünk rád. Emelj fel, ha összetört az életünk, mert bajok és veszteségek jöttek – és még inkább tedd ezt, ha szívünk szerint is tudunk már leborulni előtted. Kérünk, töltse be szívünket és otthonunkat a te Szentlelked áldott, jó illata! Ámen.