Igehirdetések

Az élet koronája

Igehirdetés 2014. március 9.

Az élet koronája

 

Lekció: Jak 1,12-18
Textus: 1Tessz 2,19-20

„Ki volna a mi reménységünk vagy örömünk, koronánk és dicsőségünk, ha nem ti, a mi Urunk Jézus Krisztus színe előtt az ő eljövetelekor? Bizony, ti vagytok a mi dicsőségünk és örömünk.”

 

Imádkozzunk!

Urunk, ismét eltelt egy munkás hét, amikor sokra igyekeztünk, és mégis megesett, hogy keveset fogtunk. Elfoglaltak mindennapi ügyeink, és észre sem vettük, milyen kivételezettek vagyunk. Ne engedd, hogy kinőjük a te nevedet, mintha ismernénk és mindent tudnánk már rólad, hanem segíts, hogy méltó és hozzád illő alázattal álljunk meg előtted. Nagy szükségünk van a lelki növekedésre, adj ehhez türelmet és helytállást. Hadd teljen meg ez az óra tőled való Lélekkel, az előttünk álló böjti időszak pedig önfegyelemmel, hogy míg korlátok közé szorítjuk vágyainkat, épülhessen bennünk a te országod. Segíts most helyes elmélyedéshez, hogy igéd fényében őszintén tudjunk gondolkodni életünk fontos dolgairól! Ámen.

 

Igehirdetés

Nemrég ért véget a téli olimpia, amikor a győzteseknek és a helyezetteknek érmeket akasztottak a nyakába. Az első görögországi olimpiák idején még babérkoszorút kaptak a győztesek, aminek az örökzöld levele a halhatatlanságot idézte fel az ünnepi órában, és mintegy ezzel ajándékozta meg őket. Akaratlanul is irigykedünk őket látva a televízióban, hiszen oda van írva a mi szívünkbe is az igyekezet és törekvés, s nincs ember, aki ne örülne, ha sikerül neki valami az életben. Jók ezek a kisebb-nagyobb örömök, amik például egy sikeresen elvégzett feladat révén jönnek közel, vagy egy váratlan megbecsülésben – úgy annyira azok, hogy a régi hagyomány a nyáron látható csillagképek közül kijelölt egyet, a Corona Borealis-t, az Északi Koronát, amit a „kis örömök” jelképének tekintettek. Lehet tehát kis örömökkel is „koronázni” az életünket. De mik volnának akkor a nagy örömök? S létezik-e egyáltalán olyasmi, ami – hogy mai témánknál maradjunk, úgy igazán „megkoronázott élet” – vagyis egész lényege szerint sikeres és dicsőséges?

Igénk szerint van ilyen élet: ha valaki kitart a kísértések idején. Így hallottuk az előbb felolvasott hosszabb bibliai részben, hogy „…elnyeri az élet koronáját, amit megígért az Úr az őt szeretőknek.” (Jak 1,12) Ez azt jelenti, hogy életünk megpróbáltatásai, még a kísértések is, de a bajokban való helytállás mindenképpen, szolgálhatják a lelki emelkedésünket, ha pedig a helytállás életformává lesz, akkor elérhetjük azt is, amit az ige „az élet koronájának”,  dicsőséges, beteljesedő életnek nevez. Nem mindig egyszerű kitartani a kísértések idején, ezt mindenki tudja – böjt időszakában azonban magunk mérhetünk próbákat magunkra, hogy általuk belül erősebbekké váljunk. Ennyi a böjt értelme, önmagában nincs ugyanis semmi érdemszerző jellege. Hasznos gyakorlata lehet azonban az önfegyelemnek, ami már igenis javunkra van, s mindig lehet benne előre haladni.

Nem is képzelhető el beteljesedő élet önfegyelem nélkül. Mennyi munka van csak egy sportoló életében is abban, amíg kihirdetik a győzelmét és nemzete himnuszát eljátsszák tiszteletére! Hányszor kellett hajnalban fölkelni, reggel hatkor már gyakorló pályán, az edzőteremben vagy az uszodában lenni – nem adják ingyen sem a helytállást, sem az eredményt. Azok érik el a babérkoszorút, akik komolyan akarják és teljes erőbedobással törekszenek rá. Vegyünk csak példát ezektől az elszánt emberektől, legyünk magunk is szorgalmasak a törekvésben és állhatatosak az igyekezetben – ne adja fel a keresztyén ember oly könnyen a jóra való törekvést!

Hitbeli téren mégis többről van szó összeszorított fogú akarásnál: azt halljuk, hogy Isten az élet koronáját azoknak ígérte és készítette el, akik őt szeretik. Nem egy csillogó aranyéremről van tehát szó a vitrinben, amire még az unokák is büszkék lehetnek, nem csak egy pompás titulusról, ami előtt mindenki kalapot emel, és az ország is elismerésben részesít, hanem arról, hogy valakinek az életében ott van Isten szeretete. Ez olyan többlet egy ember életében, ami máshoz nem hasonlítható. Miért? Mert a siker órái elmúlnak, a legnagyszerűbb pillanatok is elröpülnek, sőt, az életünk is elsuhan, Isten szeretete viszont ott lesz velünk a végső órán is. Akkor, amikor barátainkat és szeretteinket sorra eltemettük, amikor már nem emlékeznek az emberek, hogy milyen eredményeink voltak, és mi magunk sem tartjuk fontosnak azokat – amikor még a testünk is lefoszlik rólunk. Azokban az időkben semmi más nem lesz fontos, kizárólag az, hogy szeretjük-e Istent, és engedjük-e, hogy ő is szeressen és magához öleljen bennünket. Ebben, igen ebben érdemes növekedni, mert amint gyarapodik bennünk Isten szeretete, úgy szorulnak vissza bálványaink, amik mind becsapnak és cserben hagynak, legkivált az örökkévalósággal szemben.

Ne higgye senki, hogy ez valami nehéz dolog, növekedni Isten szeretetében – gondoljunk csak arra, hogy ő mennyi jelét adta már, hogy szeret minket. Számon tart, vigyáz ránk, még Krisztust is nekünk adta, mert az üdvünket akarja – ha ezen elgondolkodunk, már nem is nehéz nekünk is szeretni őt. „Mint újszülött csecsemők, a hamisítatlan tejet kívánjátok, hogy azon növekedjetek az üdvösségre, mert megízleltétek, hogy jóságos az Úr.” (1Pét 2,2-3) Ez segít leginkább, maga Isten szeretete, helytállni a próbák és kísértések idején. Az „élet koronája” sem más, mint maga a helyénvaló, igaz és beteljesedő élet, amiben nem csak magunk és mások, hanem maga Isten is a kedvét lelheti, “örömét találja.”

A korona azonban, amit kaphatunk, nem mindig olyan, amilyet szerettünk volna. Emlékezzünk az előttünk álló húsvéti időkben arra, hogy a Jézus fejére milyen került. Töviskoronának szoktuk emlegetni, a Biblia-tudósok szerint azonban pálmaágakból volt, amit a fejére kötöztek, hogy megcsúfolják. A pálmaág ugyanis a Makkabeus szabadságharc jelképe volt, és amikor Jézus bevonult Jeruzsálembe, ezt szórtak elé az emberek. Így fejezték ki reményüket, hogy ő is katonai győzelmet fog hozni népének: kiűzi a római megszállókat. Pilátus katonái azonban éppen ezzel gúnyolódtak, amikor pálmaágakból “koronázták meg” őt, üzenve a lázongó népnek: Hát itt a ti felszabadítótok, ilyen a “zsidók királya”! A felirat is erről szólt, amit elrettentésül három nyelven a keresztjére illesztettek: héberül, görögül és latinul… (Ján 19,20)

Ne bánkódjunk, amikor nem olyan „korona” kerül a fejünkre, mint amire vágytunk. Ha a világ Megváltójának dicsőségére váltak a pálmaágak – amik hegyes éleikkel egyébként éppúgy felvérezték a homlokát, mintha tövisből lettek volna – hát tudjuk mi is koronának tekinteni, amikor nem vágunk vissza valakinek, aki megbántott, hanem csendben hallgatunk. Tudjuk koronának tekinteni, hogy nem tartozunk az adócsalók közé, és kevesebb pénzünk marad, mintha hamis adatokat írnánk az adóívre. Tudjuk koronának tekinteni, hogy még mindig hűségesek vagyunk és helytállunk, holott mások miatt már árkon-bokron túl lehetnénk. Bizonyos esetekben az a jutalom, hogy végezzük a szolgálatot, ami a dolgunk, s ami helyünkön vár ránk: családban, közösségben, vagy akár a hazában. Nem mindig az a korona, ami nagyon annak látszik. Jézus fejére éles és szúrós pálmaágakat kötöztek, neki ilyen korona jutott, és mi mindnyájan az ő áldozatából lehetünk ma itt ebben a templomban, hogy épüljünk és emelkedjünk az igazabb élet felé…

Így értjük meg azt a prófétai igét, amit Ézsaiásnál olvasunk: „Azon a napon a Seregek Ura lesz népe maradékának díszes koszorúja, ékes koronája.” (Ézs 28,5) Mert az ember életének igazi fényét és dicsőségét nem teljesítményei adják meg, hanem az, ha emberek “látván az ő jó cselekedeteit, dicsőítik a mennyei Atyát.” (Mát 5,16) Amikor emberi életek kinyílnak Isten felé, mert látnak valakit, egy embertársukat, egy Homo Christianus-t akinek szép, tiszta és rendezett az élete, akinek áhítat tanyázik a szívében, nem pedig harag és fogcsikorgatás – akkor ő maga, az Úr lesz a “mi koronánk.” Aki nélkül üres és fénytelen a legsikeresebb élet is, mert pontosan fogalmaz a Miatyánk, amikor ezt mondja: “tiéd a dicsőség.” Igen, ő a mi koronánk – nélküle nincsen igazi fény és nincsen valódi ragyogás. Ha ő maga jön szívünkbe, az lesz igazi korona életünkön.

Ám ezt halljuk az apostoltól, hogy „Ki volna a mi reménységünk vagy örömünk, koronánk és dicsőségünk, ha nem ti, ami Urunk Jézus Krisztus színe előtt az ő eljövetelekor? Bizony, ti vagytok a mi dicsőségünk és örömünk.” (1Tessz 2,19-20) Ami nem kevesebbet jelent, mint hogy a sok bajjal és gonddal élő tesszalonikai gyülekezet tagjai, akik között volt elég harag és békétlenség néhanap, mégis csak az apostol „koronája”, vagyis dicsősége lehettek. Mert nincs bűntelen és nincs hibátlan élet, sem egyéni, sem közösségi értelemben – mégis nagy különbség az, hogy valaki elindult-e már, bement-e a szoros kapun, vagy sem. Meghozta-e már hitének alapvető és életre szóló “igenjét” egyszer s mindenkorra, ami után lehetnek ugyan vétkei és botlásai, de alapjaiban mégis jó irányba megy, mert a fődologban már elhatározásra jutott: Isten gyermeke és Krisztus követője akar lenni. Aki e döntést szíve szerint meghozta, egy másik világba érkezett – aki pedig nem, az még a régiben tanyázik.

A tesszalonikai gyülekezet ilyen értelemben volt Pál koronája és dicsősége: ők már elindultak a keskeny úton, ami az életre visz. Nagyon sok elhárítással tud élni az ember, hogy ezt a döntést ne kelljen meghoznia. Vagy ha meghozta egyszer régen, ma ne kelljen újra meghoznia – pedig a keresztyén élet éppen ebből áll. Hozni egy életre szóló, nagy döntést, aztán minden nap, sőt minden órában, ha kell, meghozni az ennek megfelelő, mai, mostani döntésemet, amivel megmaradhatok az úton, ami az életre visz! Nem véletlenül hívja ezt az utat Jézus keskenynek – ha nem volna az, nem lenne meg a veszélye, hogy könnyű letérni róla. Először csak nem fontos már annyira az Úr és az ő szeretete, aztán fontosabbá válik valami más, végül pedig már olyasmik is beleférnek már életünkbe, amik nem méltók őhozzá. Ez a sorrend. Ha nincs óráról-órára, percről-percre való éberségünk, mindnyájan erre vesszük az irányt, s így indul el az ember belső élete lefelé…

Milyen szépen szól pedig egy olyan ószövetségi ige, hogy „…a derék asszony koronája az ő férjének” (Péld 12,3) – ami megint csak arra utal, hogy minden gyarlóságunk és emberi gyengeségünk ellenére is lehetünk büszkeségére valakinek – emberi helytállásunk révén. Így és ennek a gondolatnak a jegyében értjük meg, hogy kik is lehetnek a Jelenések könyvében azok a vének, akik huszonnégyen vannak a trónuson ülő körül, mind fehér ruhákban, és “fejükön aranykorona van.”  (Jel 4,4) Ezek a győztes embert jelképezik; akik kitartással megfutották pályájukat, és ezért ott lehetnek az Úr körül. Ám róluk is azt halljuk, hogy amikor leborulnak imádni az örökkön-örökké Élőt, akkor koronájukat leteszik a trónus előtt… Ezt mondják neki: “Méltó vagy, Urunk és Istenünk, hogy tied legyen a dicsőség, a tisztesség és a hatalom, mert te teremtettél mindent, és minden a te akaratodból lett és teremtetett!” (Jel 4,10-11)

Olyan szép a mozdulat, amikor még egy beteljesedett életű ember is leteszi “koronáját” a trónuson ülő Úr előtt! Ez méltó őhozzá, aki örökkön-örökké él, s ez méltó a győztes, megkoronázott életű emberhez is. Aki nem tudja letenni koronáját őelőtte, az még a maga dicsőségének véli, amit csak elért, s kényesen vigyáz, hogy ezt mások is így lássák és így értsék… Pedig életünk igazi beteljesedése nem az, hogy szépen felsoroljuk sikereinket, hanem az, hogy letesszük koronánkat az ő lábai elé, s ezt mondjuk: Köszönöm Uram, hogy eljuthattam tehozzád.

Megküzdeni érte, sok önfegyelemmel olykor, hogy győztesek legyünk önzésünkön, szeretetlenségünkön, vagy éppen tunyaságunkon – mindenki maga tudja, mik is az ő személyes harcai. Aztán megérteni és elfogadni, hogy ez nem csak teljesítmény dolga, hanem azoké lesz, akik őt szeretik – feleljek hát az ő nagy szeretetére magam is iránta való szeretettel! Megérteni és elfogadni, hogy az a “korona” bizony lehet egészen más, mint amilyet szerettem volna, hiszen az övé, az egyetlen szenté és igazé is megvérző korona volt… Végül pedig, mintegy megérkezésképpen letenni lábához az enyémet, mert ő méltó arra egyes-egyedül, hogy a dicsőség koronáját mindenkor viselje… Így legyen! Ámen.

 

Imádkozzunk!

Urunk, légy áldott, hogy te, aki valóban szent vagy, s “minden műved dicsér az ég, föld s tengeren”, arra méltatsz minket, parányi embereket, hogy hozzád tartozhassunk és a tiéid lehessünk… Köszönjük az erőt, amit munkáink végzéséhez kaptunk tőled, s azt kérjük, segíts meg igyekezeteinkben – leginkább pedig abban, hogy megmaradhassunk a te szeretetedben. Törekszünk egész szívünkkel, hogy gyermekeid és Krisztusunk követői lehessünk, add meg hát, hogy igyekezetünket siker koronázza! Engedd, és adj ehhez igaz alázatot, hogy előtted letehessük fejünkről a koronát, és neked hódoljunk, aki egyedül méltó vagy erre. Vezesd életünket a keskeny úton az előttünk álló hét napjain, hogy hozzád érkezzünk, aki örökkön-örökké élsz. Megváltó Jézusunk, hallgass meg minket! Ámen.