Igehirdetések

Sokat szenvedtem álmomban miatta

Igehirdetés 2014. március 30.

Sokat szenvedtem álmomban miatta

 

Lekció: Mát 27,11-21
Textus: Mát 27,19

„Mikor Pilátus a bírói székben ült, felesége ezt üzente neki: Ne avatkozz ennek az igaz embernek a dolgába, mert sokat szenvedtem ma álmomban miatta.”

 

Imádkozzunk!

Minden arról szól ma, mennyei Édesatyánk, hogy jó dolog embernek lenni. A napfény, a madarak éneke, a levegő illata, és a gyülekezet éneke is téged dicsér, ajándékozó Atyánkat! Ám megrettenünk, ha ott vagyunk lélekben Jézus szenvedéseinél, hiszen magunkat látjuk hatalmasban és tömegemberben, akik mind vakon rohannak céljaikért. Te azonban megállítasz, hogy ráébredjünk arra, ami egyedül fontos. Segíts most szent áhítatra, hogy Krisztusban megtaníthass minket a szeretetre. Tölts el az ő Lelkével, hadd legyen áldott életünk az ő követésében! Ámen.

 

Igehirdetés

Amikor valaki úgy jut egy bizonyos helyzetbe, hogy maga sem akarta, s nem is tudja, miként alakultak éppen úgy a dolgok, akkor arra azt szokták mondani,  „úgy került bele, mint Pilátus a Credo-ba”. Ez a népi mondás azonban valójában elég felületes, amikor a bibliai történetre utal: Pilátus egyáltalán nem véletlenül került a Credo-ba. Jézuson kívül két emberi személy neve hangzik el ugyanis Hitvallásunkban. Az egyik Máriáé, aki azért kerül megemlítésre, hogy egyértelmű legyen, a világ Megváltója pontosan olyan asszonytól született ember volt, mint akármelyikünk. Ő ezen az emberi életkereten belül jutott istenfiúságig. A másik név a Pilátusé, aki Jézust megkorbácsoltatta és halálra ítélte. Egyikük említése arról szól, hogy az emberi élet, amit asszony szül alkalmas színtér a legmagasabb program végbementére; a másik pedig félelmetes intés, hogy arra is alkalmas lehet, hogy Krisztust, a mindnyájunkban ott rejlő isteni lehetőséget megölje. Szó sincs hát véletlenről, mikor Pilátus neve elhangzik: ő a Krisztust átszögező ember örök jelképe. (Jel 1,7)

Különös azonban, hogy az evangélium, amikor képekbe öltöztetve ilyen nagy és általános igazságokat a kezünkbe ad, arról sem felejtkezik el, hogy egészen közvetlen lélektani tények révén bemutassa: Pilátusnak is meg lett volna a lehetősége, hogy ne így vonuljon be a világ történelmébe. Volt ugyanis ennek az embernek felesége, aki segített volna neki a helyes úton megmaradni. A döntő pillanatban, amikor férje, a helytartó már a bírói székben ült, üzent neki, hogy ne avatkozzon ennek az igaz embernek a dolgába, mert sokat szenvedett miatta álmában. Azt mondhatjuk, hogy az asszony abból a típusból való, aki valóban védangyala a férjének: mellette áll, segíti és próbálja a bajoktól megóvni. Semmi mást nem is tudunk róla, csak ennyit. Nem nehéz azonban kikövetkeztetni, hogy figyelemmel követte az Izraelben zajló napi eseményeket, s ő maga is sokat hallhatott a vidéki rabbiról, akiről akkoriban suttogtak az egész országban. Ha valaki szeretne azokkal a napokkal behatóbban foglalkozni, annak ajánlható Mészöly Miklós: Saulus című regénye, és Kodolányi János: Én vagyok című műve – hogy csak a magyar szerzőkből említsünk egyet-egyet, melyek jól leírják az akkori jeruzsálemi légkört.

Pilátus felesége érzékeny lelkű asszony lehetett, aki odafigyelt a maga belső életére. Nem hessegette el az álmot, amit látott, hanem azonnal megértette, s megosztotta férjével. Ez arra vall, nagyon is rá volt hangolódva férje világára, annak munkájára: tudott róla, hogy Jézus ügye napirenden van, s az sem lehetetlen, hogy már kora reggel értesült az éjszakai elfogatásáról. A döntő pillanatban mindent megtett a maga részéről, amit csak tehetett – s nem rajta múlt, hogy a férje nem hallgatott rá.

Itt érdemes egy kicsit elgondolkodnunk, mert cseppet sem ritka, hogy volnának olyan jelek, talán magától Istentől valók is, amik intenének, sőt megóvnának egészen rossz megoldásoktól. Terelgetnének egy magasabb lehetőség felé, de azért meghagyják számunkra a döntést, komolyan vesszük-e őket, vagy elutasítjuk. Valaki egyszer elmondta, hogy egy szirénázó mentőautó hangja ébresztette rá, amikor nem jó úton járt, hogy meg kell fordulnia, meg kell térnie, mert eljöhet számára is a pillanat, amikor már őt próbálják újjáéleszteni egy ilyen mentőautóban – s akkor már késő lesz azon gondolkodnia, hogyan is élte le az életét. Igen, volnának, jelek, minden ember életútja mentén, amik üzenetekké válhatnának, megóvnának és tovább segítenének – de mindig rajtunk múlik az adott pillanatban, hogy elutasítjuk, vagy megértjük és elfogadjuk ezeket. Pilátusnak nem kellett a hozzá legközelebb álló lény üzenete, amit az nyilván nem csak félelemből, hanem a párja iránti szeretetből is közölt vele – így került aztán ő a Credo-ba, a Jézusnak szenvedést és halált okozó ember örök példájaként.

De ne menjünk el az álom kérdése mellett sem, hiszen életünk fontos része, és a Bibliában is sokszor esik szó róla. Gyakran kérdezik, hogy mennyire kell az álmokat komolyan venni, és mikor. Vizsgálatok kimutatták, hogy kivétel nélkül mindenki álmodik, azok is, akik nem szoktak rá emlékezni – éspedig minden éjszaka legalább négyszer, amikor is másfél-két órás ciklusokban egymás után lépcsősen süllyedő mélységben alszunk. Egy emberi élet hetven éve során legalább 90-100 ezer álom zajlik le úgy, hogy sokszor egyetlen másfél órás alvási cikluson belül is nem egy, hanem számos álomkép és helyszín váltja egymást – vagyis van képanyag bőven. Miért pont azt álmodjuk, amit álmodunk, s miért emlékezünk rá, vagy nem emlékezünk? Sok a kérdés, ezért hasznos lehet pár általános igazság, amit az ezzel foglalkozó szakemberektől megtudhatunk.

Vannak először is kósza álmok, amiknek semmi különös jelentősége nincs. Egyszerűen működik az agyunk, amiben érzékeny és bonyolult programok vannak, csak azért, hogy beszélni és megfelelően mozogni tudjunk. Alkotónk éppen az álmok révén gondoskodott e programokról, hogy folyton frissüljenek, szét ne essenek, hanem éjszaka is működve a megfelelő „belső ellenőrök” elvégezzék bennük a szükséges karbantartásokat. Azért álmodunk minden nap, mert agyvelőnk éjszaka is működik.

Vannak aztán vágyálmok, amelyekben az történik, amit szeretnénk, aminek gondolatát dédelgetjük magunkban. Ezek az ébrenlét meghosszabbításai, de gyakran megjelenik bennük a mélyebb énünk véleménye is, tehát az, hogy a lelkünk mit gondol ennek vagy annak a vágynak a teljesüléséről. Itt már tanácsos odafigyelni a részletekre, mert ezekben érdekes és fontos üzenetek rejtőzhetnek: mélyebb énünk üzen a felületesebb részünknek, különösen akkor, amikor valami egyoldalúságra figyelmezteti tudatos énünket.

Vannak továbbá rémálmok is, amikor néha összesen azért üldöznek bennünket megvadult bikák, vagy harcolunk csattogó fogú farkasokkal álmunkban, mert valami túl nehezet vacsoráztunk – ha ezekből az álmokból fájó gyomorral ébredünk, akkor annyi a tanulság, hogy tanácsos könnyebbet vacsorázni. Haraggal sem jó álomra hajtani a fejünket – nem véletlen, hogy ezt olvassuk az apostoli intésben: “Ám haragudjatok, de ne vétkezzetek; le ne menjen a nap a ti haragotok felett!” (Ef 4,26) Megtörtént, hogy valaki este csúnyán összeszólalkozott édesapjával, aki dühösen kiment a szobából, és haraggal feküdt le. Aznap éjszaka apja szívinfarktust kapott, s reggel nem is ébredt már fel. Ez a valaki egész életében tette aztán magának a szemrehányást, hogy így váltak meg, talán maga “ölte meg” az apját – mert a harag valóban olyan méreg, amit elalvás előtt tanácsos “kiimádkoznia” az embernek magából.

Szorongásos vagy éppen üldözéses álmok nem csak étkezési okokból, vagy feldúltságból jöhetnek, hanem azért is, mert nappal, a tudatos énünk vezérlete alatt túl sok, vagy éppen túl kevés a szorongás bennünk – egyik sem jó változat. Mélyebb énünk éjszakja sem alszik, hanem ébren van, figyel: ezért tud figyelmeztetni arra, hogy valami túlzást vagy egyensúlytalanságot hasznos lenne helyrehozni az életvezetésben.

Végül vannak a lélektani szempontból úgynevezett „nagy álmok”, amik ritkák, ám képesek az ember életútját befolyásolni, felfogását és gondolkodását más sínre zökkenteni. A Biblia úgy beszél az így megértett álmokról, hogy azokban maga Isten nyúl utánunk, szólít meg, s erre is sok példa van a Szentírásban. Gondoljunk az álomlátó Józsefre (1Móz 37,19-20), vagy magára az egyiptomi fáraóra; aztán az Újszövetségben Mária férje Józsefre, aki megmenekíti a halálos veszélyben lévő csecsemő Jézust Heródes gyilkosságától. Vagy Pál apostolra, aki egy álom következtében jön át Európába, s hozza el ide az evangéliumot. (Csel 16,9)

Pilátus feleségének álma is ilyen jelentős, nagy álom volt – pontosabban lett volna, ha a helytartó nem él annyira belekényelmesedve a maga életébe, s nem tévesztette volna össze az élet-értékeket az üdv-értékekkel. Aki csak  kényelmes és gazdag életet akar, rendszerint elköveti ezt a hibát, s olyan lelki tájakra jut, ahonnan nehéz visszatérnie. Pilátusról azt írja Bulgakov a Mester és Margaritá-ban, hogy miután Jézust megfeszíttette, egész életében hasogató fejfájás gyötörte, s egyetlen vigasza a világvégi provinciában, Júdeában a kutyája volt, melynek szőrét szívesen simogatta. Néha eszébe jutott, jó volna még egyszer diskurálni a naiv vándorfilozófussal, akit megkorbácsoltatott és halálra ítélt – pedig nem is tartotta bűnösnek. De hát a helytartói palotáját a szolgákkal a döntő pillanatban többre becsülte, maga döntött így – s többé nem volt módja, hogy meg nem történtté tegye! Nem kellett a jel, amit élete megfelelő pillanatban megkapott  felesége álma révén – így került hát a Credo-ba, amin viszont soha többé nem tudott változtatni.

Történetünknek van két további üzenete. Egyik a Jézus hallgatása, amikor a főpapok és vének vádjára semmit nem válaszol: úgy annyira, hogy a helytartó is elcsodálkozik. Ez a legnagyobb ítélet, amikor az Úr hallgat! Azért hallgat, mert elmondta már, amit akart, s azt nem hallották meg – így hát nincs további mondandója. Hányan keresik az Úr válaszát ebben vagy abban a konkrét kérdésben, amikor hirtelen bizonytalanokká lesznek, s szükség volna vezetésre – de ő nem felel. Miért hallgat? Mert elmondta már a Tízparancsolatban, a próféták által, a Zsoltárokban, a Hegyi Beszédben, és további sok helyen, amit akart – s ha nekünk az nem kellett, most nincs mit mondania. Mennyit beszél csak egy Ingmar Bergmann is filmjeiben „Isten csendjéről” – mintha az Úr lenne a felelős azért, hogy mi modern emberek nem halljuk, amit mond! Ez az ember egyébként, tegyük hozzá, 18 éves korában egy szóváltás során ököllel leütötte saját apját, aki életben maradt ugyan – de soha többé nem látták egymást. Hát teljesítsük előbb azt, amit Isten kijelentett s világosan a lelkünkre kötött, például a szüleink tiszteletével kapcsolatban – akkor talán nem lesz olyan nagy az a csend! Sőt, előbb-utóbb meg fog nyílni a szívünk olyan üzenetekre is, amikre azelőtt gondolni sem mertünk volna.

Végül látjuk a tömeget, amit orránál fogva vezetnek – milyen szomorú látvány. A felkínált amnesztia pillanatában Barabbást kérik ki elengedésre, aki rablógyilkos volt. Ennyire meg tud romlani az ember értékvilága, ezt mondja ki itt az evangélium. A lelkiismeret, ha volt is, íme hallgat – el lehet jutni idáig. Ahogy azt szépen megfogalmazta valaki: lelkiismeretünk egy érzékeny patikamérleg, amin mindig mázsás súlyokat mérünk, s ezért hitelesíteni újra és újra oda kell vinni az Úr elé. Itt pontosan ez hiányzik, az áhítatban Isten elé állás – s lesz belőle Barabbás szabadonkérése, Jézusnak pedig kereszthalál. Készek vagyunk-e még odaállni Isten elé, hogy hitelesítse a mi elromlott, rosszul működő lelkiismeretünket? Az ilyen csöndes és őszinte percek nélkül, amit vele és igéjével töltünk, szükségképpen mi is előbb-utóbb elkezdünk a Barabbásokkal rokonszenvezni  – vagyis a bűnt szeretjük, miközben Krisztust halálba adjuk…

Megérteni a jeleket, amiket Isten egy Pilátus feleségének álmában is közölt – csak éppen nem kellett annak, aki számára ez jel lehetett volna… Elgondolkodni az Úr nagy hallgatásán, ami maga is üzenet. Megcselekedtem-e azokat, amiket már elmondott nekem, s mindenki másnak is a világon, mert csak azok után tarthatok számot újabb üzenetére – addig pedig marad számomra „Isten csendje”. Végül pedig odavinni hozzá lelkiismeretemet, nehogy én is Barabbásért folyamodjam, miközben Jézust halálra adom…

Ezekre emlékezzünk, amikor igénket fölidézzük: „Ne avatkozz ennek az igaz embernek a dolgába, mert sokat szenvedtem ma álmomban miatta.” Jó lenne békességben, boldogan, hasogató fejfájások nélkül élni – egy kutya barátságában örömet lelő vigasznál valami többre jutni a földi életben. Ebben segítsen minket az, Aki helyettünk a szenvedéseket elviselte! Ámen.

 

Imádkozzunk!

Köszönjük, Urunk Krisztus, aki öröktől fogva egy vagy az Atyával, hogy eljöttél s magadra vetted életünk minden szenvedését, még a kárhozatot is, amit pedig vétkeinkkel kiérdemeltünk. Szeretnénk téged követni, s megtanulni szenvedni és tűrni, hogy ezzel javára lehessünk másoknak. Adj nekünk érzékeny és figyelő szívet, hogy jeleidet fölfedezzük, s megértsük. Taníts kijelentett igéd méltó megbecsülésére, a régóta ismert igazság követésére. Segíts, hogy átadhassuk neked szívünket teljesen, s mindenkor kedves lehessen előtted, amit szólunk és teszünk! Ámen.