A második naivitás

Igehirdetés 2014. augusztus 17.

 

A második naivitás

Lekció: 1Sám16,14-23

Textus: Préd 4,13-14

„Többet ér a szegény, de értelmes gyermek a vén, de ostoba királynál, aki nem ismeri el, hogy figyelmeztetésre szorul. Amaz a fogházból is kikerül és király lesz, még ha szegénynek is született ennek uralkodása idején.

 

Imádkozzunk!

Urunk Istenünk, a világ a maga törvényei szerint mozog, sok minden ismétlődik, ezért olykor egyenesen azt hisszük, nincs is benne igazi változás.  Nélküled valóban nincs, ám te a semmiből is elő tudtad hívni a valamit teremtő szeretettel, s nekünk is életet tudtál adni, holott még a napok sem voltak meg, amelyeken formálódik majd életünk. Csökönyös és engedetlen népedet is úgy vezetted, hogy a bajok által is tisztuljon és emelkedjék – add nekünk is ezt a kiváltságot! Segíts ebben az órában, hogy elérhessen hozzánk az ige, az életnek beszéde. Feltámadott Krisztus, küldd hozzánk Lelkedet és újítsd meg szívünket, újítsd meg életünket! Ámen.

 

Igehirdetés

A modern élet azt követeli sokfelé figyeljünk, és a környezetünkbe eső dolgokat lehetőleg mind a kezünkben tartsuk. Az autóvezetés például, mint egyik jellemzően korszerű tevékenység egész embert kíván – nem csak az utat és a forgalmat kell állandóan és gondosan figyelni: néhány másodpercenként hátra és oldalra is kell pillantani, ha nem akarunk bajba kerülni. Vannak nagy odafigyelést követelő közlekedési helyzetek, ahol a gyakorlott vezető sem teszi jól, ha beszélget és megosztja a figyelmét.”Legyél felnőtt” – sok minden mondja ezt mainapság. Az ige viszont, és hozzá nem is egyetlen helyen a Bibliában, éppenséggel azt mondja: igenis, legyél csak gyermek, őrizd meg lelked frissességét – az emberi életnek nagyon is értékes része, amit gyermekinek lehet nevezni! Ma is éppen egy ilyen ige gondolkodásunk vezetője: „Többet ér a szegény, de értelmes gyermek a vén, de ostoba királynál, aki nem ismeri el, hogy figyelmeztetésre szorul. Amaz a fogházból is kikerül és király lesz, még ha szegénynek is született ennek uralkodása idején.”

Az Ószövetség nagy “képtárában” le is játszódik ez szemünk előtt: a választott nép első királyától, Saultól eltávozik az Úr Lelke – s rossz szellem kezdi gyötörni. Hogy miben állott Saul lelki megromlása, azt elhatalmasodó üldözési mániájából értjük meg, amire nézve egyáltalán nem is lehet vele beszélni: csökönyösen ragaszkodik téves gondolataihoz – elmenne egészen a gyilkosságig. Odakerül udvarába a fiatal Dávid, az egyszerű pásztorgyerek, de értelmes és hadakozásra termett. Termete daliás, jól tud beszélni, a lant pengetéséhez is ért – nagy vigaszára van a lelki beteg királynak, aki fegyverhordozójává emeli. Később félteni kezdi tőle hatalmát, és egy lakomán kétszer is majdnem falhoz szögezi a dárdájával – úgyhogy annak menekülnie kell.

Már itt érdemes egy pillanatra megállnunk, mert az derül ki, hogy az Istentől eltávolodó ember szívében felszaporodnak a negatívumok. Saul már nem áll Isten Lelkének vezetése alatt – s ezért jönnek a “rossz szellemek.” Ellenségesség, gyanakvás, ha úgy tetszik, pánikroham és modern társai, az arc nélküli szorongások – vagy a közvetlen gyanakvás emberek szándékai felől – és általában mindaz, ami csak negatívum. “Számítsunk mindig a legrosszabbra” mondta valaki, s ez akár józanságnak is tűnhetne – ám vajon sor került volna-e a világ megváltására, ha Jézus is azt mérlegelte volna, hány igaz követője lesz, megéri-e egyáltalán vállalni értük a kereszthalált…?

A lélektan beszél öregkori szorongásokról, öregkori depresszióról és öregkori üldözési mániáról, mert azt mondja, hogy ami csírájában ott van az élet derekán, az később csak kiteljesedik. Hívő szemmel erről azt mondhatjuk, hogy igen, a jelentéktelennek tűnő, ránk jellemző lelki „behorpadások”  – vagyis a rossz tulajdonságaink – idő múlásával, ahogy öregszünk tényleg egyre rosszabbakká válnak – de csak akkor, ha nem gondozza Isten Szentlelke az ember személyiségfejlődését. Ha nincs igével élés, nincs áhítat, hiányzik az őszinte és elmélyült imádság, legfeljebb a kívánságlista beterjesztése van, az is csak néhanap – egyszóval, ha az ember magára marad az élete problémáival, amiket nem beszél meg az ő Istenével…

Így válik „ostoba vén királlyá”, akivel már nem lehet beszélni, mert neki mindig igaza van. A Károli fordításban úgy olvassuk, hogy “nem szenvedi el a feddést” – az új fordításban pedig úgy hangzik, “nem ismeri el, hogy figyelmeztetésre szorul.” Így válik értékesebbé nála még egy szegény sorsú gyermek, egy pásztorfiú is, aki valóban királlyá is lesz még az ő idejében, Sámuel próféta felkeni a szolgálatra.

Mi az, amit olyan sokra értékel a Biblia a gyermeki létben? Miért mondja Jézus is, hogy aki nem úgy fogadja Isten országát mint kisgyermek, semmiképpen nem megy be abba…? (Márk 10,14-15) Azért, mert a gyermek számára minden egyszerű. Tágra nyílt szemmel veszi, amit a felnőttek mondanak neki, abszolút mintának számít a vélekedésük, a viselkedésük – bízik bennük kételyek nélkül. Ez az a naivitás, amiről Jézus beszél, s ami oly sokat ér – amikor minden egészen tiszta és egyszerű.

Ennek elvesztése miatt beszélnek bizonyos modern gondolkodók, jelesül Paul Riceour, a francia protestáns filozófus a „második naivitás”-ról. Miben áll a dolog? Abban, hogy az „első” szükségképpen elvész, amikor a gyermek kezd kinőni szülei szárnya alól, s hozzáfog a saját fejével gondolkodni. Feltesz egy sereg kérdést, amire a felnőttek nem tudnak, vagy nem szeretnek válaszolni – ő pedig dacosan nemet mond mindarra, amit csak készen kapott. Lesz is a fejében fiatal felnőtt korára jókora zűrzavar, a világ idegenné és áttekinthetetlenül bonyolulttá válik számára. Élete megtelik hiányokkal és veszteségekkel: semmi sem érvényes és biztos, mindent meg lehet és meg is kell kérdőjeleznie. Sokan meg is maradnak ebben az állapotban egész életükben, úgy annyira, hogy a kételyek és a negatívumok fontosabbak maradnak számukra mindennél. Nagy dolog, ha valaki ezek után mégiscsak eljut a „második naivitásra”, s a bonyolult világ megint egyszerűvé válik számára. Nem könnyű az utat megtalálni, ám pontosan erről szól a mai igehirdetés.

Dávidot hozza példának az ige: nem csak azért, mert nagy király lett belőle, hanem, mert Jézus előképét látják benne az újszövetségi írások. Valakinek, aki előkészíti, hogy eljöhessen Jézus – akit jeruzsálemi bevonulásakor valóban „Dávid Fiának” is nevez a tömeg! (Mát 21,9)  Ne menjünk most el a Dávid sok felsorolt jó tulajdonsága között – hogy ti. értelmes volt, daliás, jól tudott beszélni, hadakozásra termett – amellett sem, hogy értett a lant pengetéséhez. Senki sem születik úgy, hogy kitűnően tud játszani valami hangszeren: azt meg kell tanulni, mint egy idegen nyelvet! Összeszedettség kell hozzá és sok-sok gyakorlás, míg valaki másokat is gyönyörködtetni tud egy hangszerrel. Ez érvényes más művészetben való elmélyülésre is: minden értékteremtésért meg kell dolgozni!

A Biblia tanúsága szerint Dávid, a “nagy király” nem csak rátermett elöljáró és hadvezér tudott lenni, hanem otthonosan mozgott a sok szorgalmat igénylő hangszeres játékban is: vagyis az összeszedett komolyság, mondjuk így, a tisztesség nem ellentétes a gyermekiességgel, aminek példájaként hozza őt az ige. Valóban többet ér a szegény, de értelmes gyermek egy vén, de ostoba királynál, aki nem ismeri el, hogy figyelmeztetésre szorul! Amaz a fogházból is kikerül és király lesz, ha szegénynek is született ennek uralkodása idején. Ám a szegény, de értelmes gyermek csak akkor ér többet a vén és ostoba királynál, ha lehet vele még beszélni, nem „ég rá” a szerepe, mint Saulra a királyság, nem lesz monomániássá, vagyis nem szállja meg egyetlen gondolat és vele együtt aztán “rossz szellem” is – ami aztán vesztét is okozza. Goethe mondja egy szép versében:

 

„…Légy mindig egész, s légy gyermek szívedben,

így minden leszel, leszel győzhetetlen!”    (Marienbadi elégia, ford. Szabó Lőrinc)

 

Összecseng a gondolat azzal, amit Pálnál így olvasunk:“Elég néked az én kegyelmem, az én erőm erőtlenség által végeztetik el!” – s az apostol még azt is hozzáteszi: “Amikor erőtelen vagyok, akkor vagyok erős…” (2 Kor 12,9-10)

Ha már így megbarátkoztunk a „második naivitás” gondolatával, még egy további modern filozófiai szakkifejezést is el kell viselnünk, így hangzik: “dekonstrukció.” (M.Heidegger, J.Derrida) A posztmodern bölcseleti szakkifejezés arra az igyekezetre született, hogy a készen kapott gondolati rendszereket, a világ meglévő olvasatait, sőt még azok nyelvezetét is le kell bontani, s egészen az alapoktól kell újrakezdeni megértésüket. Hát ez az a dolog, a dekonstrukció, amit a hívő ember minden valódi befelé fordulásában, igazi Isten elé állásában gyakorol, csak éppen mi alázatnak nevezzük. „Mint semmi nélkül valók, és mégis mindennel bírók…” – mondja magáról Pál. (2 Kor 6,10) Aki valóban odaáll Isten elé, az minden addigi igazát félreteszi, sőt, az is megtörténik vele, hogy amik addig nyereségek voltak neki, azokat kárnak és szemétnek ítéli – csakhogy Krisztust megnyerje. (Fil 3,7-8) És, ne higgyük, hogy ez a bizonyos dekonstrukció valami luxus, amire elszánjuk magunkat, vagy pedig nem. Itt láthatjuk a templomunk udvarán, ahol éppen most a parókia felújítása és tetőtér-beépítése zajlik, hogy az új építéséhez először a régit le kell bontani, ami nagy fáradtsággal, porral, veszélyekkel jár – s csak utána lehet hozzákezdeni valami új és szép építéséhez. Sokan nem szeretik a bontást, ami egy födémcsere esetében nagyon is érthető. Aki átélt már ilyesmit, tudja, miről beszélek – nekünk most éppen ebben van részünk. De a régi dolgok átépítése másként nem megy.

Péter hajlandó volt erre, a régi, megromlott énje lebontására – igaz, sírt is bele, mint egy gyerek, keservesen. Júdás viszont nem volt hajlandó s bele is halt, erkölcsileg és testileg egyaránt. Nem fogta fel, hogy mennyire feddésre szorul, milyen tragikusan szüksége volna a figyelmeztetésre – ment a maga feje után. Ahol nincs készség a “dekonstrukcióra”, ott marad minden a régiben, megy a maga tehetetlenségi nyomatéka szerint – gyakran nagyon is rossz pályán.

A fiatalok szeretnek saját nyelvet létrehozni, hogy ezzel is elkülönüljenek a felnőttektől. helyett például azt mondják, hogy „király”, a rossz helyett azt mondják, hogy „gáz”, a mi újság helyett pedig azt, hogy „mi a pálya.” Ha mi felnőttek nem is használjuk ezt a nyelvet, s én sem fogom senkitől azt kérdezni majd most a kijáratnál, hogy “mi a pálya” – azért elgondolkodhatunk ezen a fiatalos lingvisztikai leleményen, mert alapjában véve telitalálat. Mi a pálya – vagyis merre tartasz, merre megyünk, mit is akarunk. Néha nagyon is helyénvaló lenne elgondolkodni azon, ugyan, mi a pálya, amin megyünk. Jó irányba tartunk? Egyáltalán, megyünk még valamerre, vagy már végleg stagnálunk, és egy helyben rostokolunk…? Azt hiszem, ezek nagyon is aktuális kérdések, akárhány éves volna is közülünk valaki!

Mindezt összefoglalva azt mondhatjuk, hogy mai igénk szerint először is becsüljük meg a bennünk lakó gyermeket, aki tud még csodálkozni, tud még megragadott lenni, tud még tanulni. Hogy megint az előbbi költőt idézzük:

 

„…Tanuljatok, a részt fürkészve, gyűjtve,

az élet titkát dadogva, betűzve.” (ld. fent)

 

Ne bánkódjunk, ha elveszett az életünk első naivitása, amikor még minden egyszerű és tiszta volt, így szólt a következő igazság – mert az nagyon is természetes. Azon bánkódjunk inkább, ha még nem jutottunk volna el a „második naivitásra”, amikor ismét minden egyszerű. S ha bontani kell ehhez, megszokott és régi dolgokat is, jól bejáratott igazságokat, akár a saját természetünk egy-egy vonásáig elmenően is, ami a legnehezebb dolgok közé tartozik – hát ne vonakodjunk tőle.  Megkapjuk majd a szükséges segítséget Istentől, és bőségesen kárpótol majd, ami helyette épül. Mert szem nem látta, fül nem hallotta, ember szíve meg sem gondolta, amit Isten azoknak készített, akik őt szeretik! (Ézs 64,3, 1 Kor 2,9) Jézust is azért ültette a maga jobbjára (Ef 1,20), mert ő megmaradt a fiúságban: tudott mindvégig és minden következményével együtt Isten gyermeke maradni. “Ámbár Fiú, megtanulta azokból, amiket szenvedett, az engedelmességet.” (Zsid 5,8)  Kövessük őt ebben, és megint minden nagyon egyszerű lesz nekünk is! Így is legyen. Ámen.

 

Fohász

Urunk Jézus, áldunk téged, hogy megmaradtál a fiúságban és engedelmességben a szenvedések idején is. Ebből élünk ma is, a te áldozatodból és hűséges helytállásodból. Segíts minket, hogy meg tudjuk tenni mindazt, ami rajtunk áll, és el tudjuk kérni, amit csak te adhatsz megújulásunkhoz. Imádkozunk országunkért, nemzeti ünnepünkért, és elöljáróinkért. Imádkozunk a betegekért, a szegényekért, akiknek mindennapi gondjaik vannak a megélhetésükkel, a gyászolókért és a küzdő lelkekért. Bízunk végtelen irgalmadban s azt kérjük, Szentlelked áldja meg jövő vasárnapi úrvacsorai közösségünket és az arra való szívbéli felkészülésünket! Ámen.