Igehirdetés 2014. december 7.

Várni taníts!

Lekció: Zsolt 130,1-8

Textus: Zsolt 130,5  Zsolt 130,8

„Várom az Urat, várja a lelkem, és bízom ígéretében! … meg is váltja Izraelt minden bűnéből.”

Imádkozzunk!

Istenünk, Urunk, hozzád száll az adventi ének, és téged keres az adventi sóhaj is – siettetnénk, hogy eljöjj népedhez és ne várjunk hiába! Tudjuk, hogy bízhatunk ígéretedben, de látod, hitünk kicsi és törékeny. Tekints ránk kegyelmesen, amikor készülődünk a karácsonyra, hogy igazi és szép ünnep lehessen, mely megtelik a te szereteteddel. Vigyázz ránk, hogy ne vegyen rajtunk erőt csüggedés, rosszkedv vagy hitetlenség. Ha nem lennél végtelen jóság és fény, ami éltet mindent a világegyetemben, lenne okunk aggódásra – de szereteted megindít és fellelkesít, hogy vállaljuk sorsunkat és tudjunk áldozatot hozni egy magasabb életért. Ebben segíts mindnyájunkat, Krisztusért kérjük! Ámen.

Igehirdetés

Advent idejében ezzel a szóval találkozunk a templomban a legtöbbet, hogy „várni”. Idős éveinkben sem felejtjük el, mit is jelentett gyermekfejjel a karácsony előtti hetekben közeledni a varázslatos estéhez, amit a 20. század egy nagyszerű zeneműve „Megdicsőült éj”-nek nevez. (A. Schönberg) December hónap a várakozás ideje, közeledik a karácsony. De mindjárt eszünkbe juthat annak a gyermeknek története is, aki nem tudott várni a karácsonyig, titokban kutatott a szülei bőröndjei között, amíg rátalált a neki készített s elrejtett ajándékokra. Ezzel el is rontotta a maga örömét, mert nem tudott – várni. A “várni tudás” valóban olyasmi, amit érdemes tanulni, s ha tudnánk is valamennyire, ránk fér, hogy fejlesszük!

Magyar nyelvünk gazdag a szó változataiban – egy igekötő a szó elején, s már egészen más árnyalatnál vagyunk: elvárni, kivárni, megvárni. Mindegyik valami sajátos többletet rejt. Tekintsük e szavakat most tükörcserepeknek, amikben más-más fény van elrejtve számunkra. Elvárni – mindjárt itt kezdjük – azt szoktuk, ami szerintünk jár. Jogos elvárás, ha valamit kifizettünk, azt ne kelljen már másnap javítani. Ha ennivalóként megvettünk valamit, ne romoljon meg még azon a napon. E fogyasztói meggondolásból azonban néha már egész életfilozófia nő ki, mikor is kezdjük az élet dolgait úgy tekinteni, hogy azok nekünk “járnak”.

Bevárni – ez a következő árnyalat. Néha éppenséggel úgy mondjuk, hogy “kivárni”, ami ugyanazt jelenti, és arra vonatkozik, mikor várjuk a busz érkezését, vagy a sorszámunk szólítását a postán. De bevárni szoktuk a kiránduláson hátramaradókat is, ha pedig  betegek vagyunk, megpróbáljuk kivárni a gyógyulást. Végül itt a „megvárni” szó is, ami a bekövetkezők elé türelmes tekintést jelent. Mindegyik szó a várakozásra utal, egy kicsit másként. Vigyük ezeket az “adventi” szavakat most mind az élő Isten elé, tegyük mindhármat az ő fényébe, s kérdezzük meg, hogyan jellemzik adventi időnket.

Elvárni nekünk – Istentől – bármit is, aránytévesztés. Amikor a költő azt mondja, hogy „Nekem a kérés nagy szégyen, adjon úgy is, hogy nem kérem” (Nagy László) – akkor egy kicsit hetykére fogja a szót. E korszellem jegyében aztán, mely az Örökkévalót így leckézteti, elvárjuk a kifogástalan egészséget, a zavartalan, boldog életet a családban, a mindenkori anyagi jólétet, sőt, a fájdalom és félelem nélküli kimúlást az életből. Valóban járnak ezek? Ugyan, miféle ígéret alapján? Amikor valaki az elvárásaiba ringatja magát, milyennek kellene lennie Istennek, meg milyennek kellene lenni az embereknek, akkor szükségképpen utolérik a csalódások. Az élet és a valóság egyszerűen nem olyan. A világot ugyan Isten eredetileg jónak, sőt „igen jónak” teremtette, ám ez a világ, amiben élünk, már nem a Paradicsom. Egy alázuhant világ, amit az ember rántott magával, amikor elszakadt Istentől, s a maga útjára tért. Mi már csak ezt az alázuhant világot és az alázuhant életet ismerjük. Amiben jól megsűrítettük a radioaktív sugarakat, melyek eltalálva egyetlen kicsi gént bármikor visszafordíthatatlan folyamatokat indíthatnak el egy gyermeki szervezetben. Olyan világban élünk, ahol főműsoridőben tanítják a tévécsatornák a tizenéveseket az egyneműek szerelmére, s a fegyvergyárosok által szponzorált akciófilmek mást sem tanítanak, mint azt, hogy legyen saját lőfegyvered, és te lőj először.

Mi a baj az “adventjét” elvárásaiban megélő emberrel? Elfelejtkezik arról, hogy minden, ami jó, az ajándék. Fel vagyunk például háborodva, amikor egy gyermek fejlődési rendellenességgel születik, holott mennyi kényes pillanat van az anyaméhben kilenc hónap alatt, ahol annyifelé “indulhat” a parányi magzat, s tized-milligrammokon és parányi gének ezer és ezer alkatrészének tökéletes működésén múlik, hogy valóban egészséges legyen, aki születik! Minden egészséges gyermekre úgy kell tekintenünk, hogy csoda és ajándék, nem pedig úgy, hogy nekünk jár az egészséges újszülött! És ugyanez érvényes embertársaink hozzánk viszonyulásaira is – szerintünk legyen mindenki türelmes, áldozatos, hiánytalan úriember velünk, mert az nekünk jár – s az emberek nem ilyenek. Ajándék és csoda, ha valamit ebből néha, egyáltalán fel tudnak mutatni! Cseréljük tehát fel az „elvárni” kifejezést a szótárunkban arra, hogy „csodának és ajándéknak tekinteni”. Minden ilyen, ami csak jó, amit kapunk az élettől – és tanuljunk újra örülni s hálásnak lenni, akkor nem lesz olyan nehéz tudomásul venni, ha valami másként alakul.

De nézzük a következő “adventi” szavunkat, amelyik így hangzott: bevárni. Már említettem, hogy szinte ugyanazt jelenti, mint a „kivárni” szó, hiszen mind a kettő arra utal, hogy nyugton vagyunk, és nem rohangálunk, nem hisztériázunk össze-vissza, mi lesz már. Az ilyesmivel ugyanis magunknak szoktunk  ártani-a legtöbbet, már a vérnyomásunk miatt is, meg a türelmetlenül kilesett karácsonyi meglepetések elveszett öröme miatt is. Most arról talán ne is beszéljünk, mi történhet, ha valaki képtelen kivárni, amíg egy fénysorompó zöldre vált, vagy négy és fél hónaposan akarja megszülni magzatát, mert nincs türelme várni. Bevárni vagy kivárni ugyanazt jelenti, de most gondoljunk arra, milyen szép, ha egy kiránduláson az elől haladók nem rohannak folyton, hanem képesek bevárni a leszakadókat. Jó lesz tőle a hangulat, mosolyog mindenki, még a barátság is megerősödik. Fekete Afrikában történt, hogy bennszülöttek vitték a fehér emberek csomagjait, akik siettek valahova, és a csomaghordók egyszer csak megálltak. Azt mondták, álljunk meg, hogy a lelkünk utolérjen bennünket. Sok loholó ember valahol “elhagyta” a lelkét, és már azt sem tudja, hogy ő kicsoda, mert “nincs meg” a lelke. Hova sietünk? Tényleg nincs idő még vasárnapot sem tartani? Jól tesszük, ha ezt a szót, hogy „bevárni” – a saját magunkra szánt időre is értjük, és tudunk kevésbé elfoglaltak, kevésbé igyekvők lenni – legalább adventben egy kicsit. És nem baj, ha nincs meg még a tökéletes ajándék, hiszen még csak december 7. van, és az sem baj, ha nem leszünk az ajándékozás világbajnokai! Tudjuk bevárni – vagy kivárni – egyre megy, amíg szépen kialakulnak a dolgok, eljönnek a megfelelő gondolatok és fölmerülnek az ötletek, és minden a lehető legszebb lesz így is, sőt inkább így, mint amikor erre képtelenek vagyunk és csak loholunk.

Ha pedig a „bevárni” szót Istennel kapcsolatban alkalmazzuk, akkor ne higgyük, hogy nekünk kellene őt bevárnunk – mert ő előttünk megy! Ő az, aki minket be szokott várni. A Feltámadott Jézus is ezt mondta a tanítványoknak: előttetek megyek! (Mt 26,32) Nem nekünk kell arra várni, hogy majd csak utolér valahogy minket a nagy loholásunkban, hanem arra érdemes figyelni, valóban követjük-e még őt, megyünk-e utána. Ez az igazi adventi kérdés! Figyelünk-e szavára, halljuk-e, hogy az ajtó előtt áll, és zörget, s aki meghallja szavát, és megnyitja az ajtót, ahhoz bemegy és vele vacsorál? (Jel 3,20) Merjem tőle bátran kérni: Jöjj be hozzám Uram, és vacsorálj velem, én pedig te veled! És majd szépen elbeszélgetünk, és te megtanítasz engem arra, miként legyek ember. Hadd legyek a kis inasod, aki mesterére figyel még éjszaka is, ahogy azt Rilke olyan szépen mondja az Áhítat Könyvében.

A legszebb és legteljesebb szó azonban a „megvárni”. Nem csak azért, mert a legáltalánosabb, hanem azért is, mert ehhez kell a legtöbb türelem. Márpedig aki türelmes, az isteni tulajdonságot tudhat a magáénak – hiszen a mi Atyánk valóban elképesztően az. Hányszor vártuk volna már tőle, hogy tegyen rendet, és ő tétlen maradt. Ránk bízta emberekre, hogy mit kezdünk a csöndjével. A modern ember szívesen emlegeti „Isten csendjét” (Bergmann), mintha nem lenne kezünkben ezerötszáz oldal arról, hogy milyen sokszor és milyen sokféle módon szólott ő hajdan az atyáknak a próféták által (Zsid 1,1), meg a történelem eseményeiben is, és mintha nem lenne ő felfedezhető ennek a világnak minden, de minden egyes porcikájában is. Isten kijelentése, szava és igéje valóság, ami nem csak a Bibliában szól, hanem mindenben, ami szép és jó, ami csak igaz és gyógyító. Ő ott van a műalkotásokban, a muzsikában, ő ott van a népek hagyományaiban, és ott van talányosan, de nem megfejthetetlenül még a vadon törvényeiben és a tenger titkos mélységeiben is. Ahogy Berzsenyi mondja:

“….A legmagasb menny s aether Uránjai,
Mellyek körülted rendre keringenek,
A láthatatlan férgek: a te
Bölcs kezeid remekelt csudái.

Te hoztad e nagy Minden ezer nemét
A semmiségből, a te szemöldöked
Ronthat s teremthet száz világot,
S a nagy idők folyamit kiméri.”

Hát fedezzük fel őt ma a zsoltáros vívódó, mégis nagyszerű mondataiban is: „Várom az Urat, várja a lelkem, és bízom ígéretében… Meg is váltja Izraelt minden bűnéből.” Ezek a szavak csupa evangéliumot tartalmaznak. Még az éjszaka aludni nem tudó ember nyűglődése is, és az őrök reggelt várása is megtelhet ezzel a tudással: nem hiába várjuk őt, mert eljön. Bízhatunk ígéretében. És ha ő valóban eljön, akkor letisztít rólunk mindent, ami csak méltatlan. Meg is váltja ő Izraelt minden bűnéből. Lehet, hogy ez néha nem megy könnyen. Most folyik 270 éves parókiánk felújítása, és az egyik boltív javításakor elkezdtek kiesni a téglák. Hirtelen egy egyszerű repedésről kiderült, újjá kell építeni magát az egész boltívet egy egész méter magasan. Ne féljünk ezektől a pillanatoktól, mert így jöhetnek rendbe a dolgok akár a következő száz évre is.

Elvárni? Isten iránt ne tegyük. Inkább arra figyeljünk, vajon ő mennyi ajándékot és mennyi csodát pazarol ránk, csak a mindennapokban is, és a karácsonyt is azért adja majd, hogy ebbe ismét bele gyönyörödjünk. Bevárni? Ha valaki leszakadt, maradjunk tőle halló-távolban, de Istenről ne feledjük, nem nekünk kell őrá várnunk, hiszen ő mindig előttünk megy. Megvárni? Bizony, ez a legszebb adventi szó – mert a legnagyobbra is érvényes, megváltásunkra. „Várom az Urat, várja a lelkem, és bízom ígéretében… Meg is váltja Izraelt minden bűnéből.” Így is legyen! Ámen.

Fohász
Köszönjük Urunk, hogy tanítgatod szívünket várni. Bocsásd meg türelmetlenségünket, hogy mindig sietünk valahova, s alig jut időnk elmélyedni. Köszönjük a zsoltáros háromezer éves hitét, amiből most erőt meríthettünk, hogy nem hiába vár rád adventi lelkünk – te valóban megváltod népedet minden bűnéből. Adjál csöndes, szemlélődő időket ezekben a hetekben, hogy méltó módon készülhessünk érkezésedre. Gyógyítsd a betegeket, szabadítsd meg a foglyokat, és nyisd meg a vakok szemeit – hadd dicsérjünk téged, az Érkezőt a karácsony örömével! Ámen.

Nyomtatás