Igehirdetés 2015. február 1.

Konstruktív kiút

Lekció: Ján 8,1-11

Textus: Jak 2,13

„…az irgalmasság diadalmaskodik az ítéleten…”

Imádkozzunk!

Hatalmas Isten, mennyei Édesatyánk, köszönjük megtartó jóságodat és a sok ajándékot, amivel elhalmoztál minket. Van otthonunk, ennivalónk, van ruhánk és van fűtésünk, és adtál nekünk nem csak családot, akik körében élhetünk, hanem lelki testvéreket is, akikkel együtt kereshetünk téged. Áldunk téged a szent nap öröméért, s azért, hogy most együtt lehetünk énekszóban, imádságban és igédre való figyelésben. Adj nekünk bensőséges, szívbéli felismerést, amely kinyitja előttünk mennyei titkaidat, és segíts minket megbecsülni azt, ami így megmutatkozik nekünk belőled. Olyan hevenyészett és esetleges az életünk nélküled, uralkodnak a vágyak és a remények – hadd legyél te az alapja és a célja is, valóban alfája és ómegája egész mivoltunknak. Ehhez az újra-alapozáshoz segíts mindnyájunkat, hogy ami épül bennünk, az valóban kősziklára épülhessen. Krisztusért kérünk, hallgass meg minket! Ámen.

Igehirdetés

A házasságtörésen kapott asszony története talán az egyik legmegrendítőbb néhány mondat az evangéliumokban. Egyedül János írja le, de a lábjegyzetben még nála is azt találjuk, hogy ez a rész a legrégebbi kéziratokban nem szerepel. Ez csak annyit jelent, hogy az evangélium szerkesztője, vagy éppen maga a megírója egy későbbi betoldással élt, mivel akkor juthatott hozzá ehhez a sajátos anyaghoz, ami egyébként szellemében és mondanivalójában tökéletesen megfelel a képnek, amit Jézusról összerakhatunk a többi evangéliumi történet alapján. Azért rendülünk meg, amikor ezeket a sorokat olvassuk, mert bűn és ítélet, élet és halál, igazság és irgalom egészen koncentráltan vannak jelen bennük. Némelyek szerint a műalkotás mindig sűrített élet – ebben az értelemben ez az egyperces novella drámaiságban, életismeretben és a legmagasabb rendű emberség felmutatásában messze felülmúl bármit, amit valaha is leírtak.

Foglalkozzunk ezúttal a rövid kis történetnek azzal a különös mozzanatával, amit kétszer is olvasunk benne, hogy Jézus a drámai pillanatokban, amikor elé hurcolják a tetten kapott bűnöst, lehajolt és ujjával írt a porba. Mikor pedig végre mégis csak megszólalt, utána ismét lehajolt, és írt a porba. Különös és titokzatos ez a dolog, hiszen – ahogy mainapság mondani szokás, testbeszéd, metakommunikáció zajlik benne – amit nekünk, olvasóknak kell valahogy megfejteni. A szavakat értjük, azok teljesen egyértelműek: aki közületek nem bűnös, az vessen rá először követ. Ezt az ott jelenlévők is nyilván azonnal felfogták. Amikor ilyesmit hall az ember, nem lehet nem szégyenkezni, hiszen Jézus ezek szerint pontosan tudja, nincsen közülünk senki, aki ezt elmondhatná magáról. És mivel az élet és a halál mezsgyéjén állunk, hiszen a történet szerint bármelyik pillanatban kezdődhet a kivégzés, azt is érezzük, hogy Jézus számára is halálosan komolyan vett ügy a bűn és a tisztaság kérdése. Szégyenkezésünk oka is itt rejlik: mi sokkal kevésbé vesszük komolyan ezt a dolgot. Vannak magyarázataink, ha a bűnről van szó, beszámítjuk a körülményeket, elemlegetjük, hogy vannak még az adott esetnél is rosszabb lehetőségek, és így tovább. Jézus azonban lehajol, és ujjával ír a porba. Hogyan értsük ezt, mit tesz hozzá ezzel a szavakban már elmondottakhoz?

Először is valami olyasmit, amiről fogalmunk sincs. Máig nem tudni, mik voltak a szavak, amiket ő odaírt a porba, csak maga a mozdulat emléke maradt fenn. De nincs a Szentírásban semmi, ami véletlenül vagy fölöslegesen került volna bele, így hát ezt a mozzanatot is, ami immár örökre titokzatos marad, valahogy mégis értelmeznünk kell. Azt kell mondjuk, Jézusnak ez a titka arra utal, amit Istennel, az örök Atyával kapcsolatban úgy mond a teológia, hogy elrejtőzködő Isten. Van őbenne egy rész, amit kijelentett magáról, azt ismerhetjük is – de van egy rész, amit magából elrejtett, amit nem ismerünk belőle. Ő megmutatkozó, önmagát kijelentő Isten, de elrejtőzködő, titokzatos Úr is, és ez a kettő egyszerre igaz. Ezt látjuk viszont Jézusban, a Fiúban is. Ő is kijelenti magát egyfelől, de íme, le is hajol, és valamit ír a porba, amit soha nem tudunk meg, mi is volt valójában.

Azért fontos ezt így, világosan szembeállítanunk, mert a hívő ember hajlik arra, hogy egy idő után azt gondolja, mindent ismer már arról, akiről a templomban beszélünk. Igen, ha a nézőtéren üldögélünk, és hallgatjuk az előadást, akár ilyen illúziónk is akadhat, de amint felfogjuk, hogy ennek a történetnek valamennyi szereplője mi vagyunk, ez teljesen rólunk szól, ha nem is pontosan ezeknek a konkrétumoknak az összefüggésében – onnantól elkezd az ember belülről remegni. Jézus pontosan tudja, kik vagyunk – kell ennél megrendítőbb üzenet? Föl sem kell néznie, írhat a porba – akkor is ismer bennünket.

Valami azt súgja, hogy Jézus nem írhatott ott a porba egy lényegtelen semmiséget, ő egyszerűen nem ilyen volt. Amit ő odaírt, az ezerszeresen igaz igazság, örök igazság lehetett – de azt is látjuk, hogy ezt a porba írja, amiről maga is pontosan tudja, pár perc múlva betemeti a szél, egyetlen betű sem marad belőle – hát akkor miért írja oda azt az örök igazságot? A mi mulandó, emberi életünk kettőssége rejlik ebben a gesztusában, amely élet egyszerre örök és egyszerre tovatűnő is a pillanattal együtt. És ezt a mindennél fontosabb tényt Jézus nem szavakban mondja ki, hanem mintegy elénk rajzolja ebben a feledhetetlen képben – lehajol és ír a porba. Igen, ilyen az emberi élet: most, a múló pillanatban zajlik, és itt és ebben örök is egyszerre. Nekünk ilyen csodát, ilyen megfoghatatlanul és rejtélyesen gazdag életet adott az Örökkévaló – hát milyen lehet akkor ő maga, aki ilyen ajándékot tud adni? Benne élünk a csodák tömegében, mindenhol azok vesznek minket körül – nem lettünk már túlságosan köznapivá, lapossá és érzéketlenekké? Az evangélista fontosnak tartotta, hogy – ha utólag is a helyére téve – de ki ne maradjon a mi vigasztalásunkra ez a titokzatos, mégis csodálatosan egyértelmű történet a Szentírásból.

Mert emberi életünk csodálatos és mégis bűnös természetének felmutatásán túl, ami szavak nélkül kevés helyen van ennél világosabban elmondva bárhol a világirodalomban, nagyon érthetően csendül meg itt még az is, hogy Jézus másként viszonyul az emberélet megromlottságához, a bűnhöz, mint mi emberek általában szoktunk. Mi vagy ítélünk, ez nagyon könnyen megy, ha más vétkéről van szó, vagy pedig mentegetünk és mentegetőzünk. Jézus egyiket sem alkalmazza, ő egy harmadik úton jár. Ő Isten örök szeretetének megtestesülése, ezért még az igazság dolgában is mindig az életet szereti, és az életet akarja. Amit ő mond, azt ezekkel a szavakkal tudjuk valahogy megközelíteni: a konstruktív kiút megmutatása. Jézus ezt hozza nekünk. Az emberiség civilizációjának hajnalán szinte minden őskultúra foglalkozott a labirintussal, az útvesztővel, mint emberi életmodellel. Különböző mítoszok keletkeztek, amiknek rendre az a lényege, hogy a hős nem tud segítség nélkül kitalálni a saját létezése szövevényéből.

És valóban, mindnyájan rászorulunk erre a segítségre. Hogyan érezhette magát az asszony, akit odavittek Jézus elé, hogy házasságtörésen kapták? A szégyenkezésen túl maga is azt kérdezhette magától: hogyan kerültem ide? Ennél sötétebb erdő már nincs, nem is létezhet, pedig fényes napvilágnál vagyunk – mert az eltévedt, vagy a megtévedt ember maga sem tudja, hogyan is került oda, ahol van. Szeretné érteni, de nem tudja. Bement az erdőbe, és nem talál onnan ki, benne van az élete útvesztőjében, és fogalma sincs, miként keveredik ki abból, amiben van. Hát ezért fontos a konstruktív kiút.

Amikor az élet szálai összegubancolódnak, akkor mindig kéznél van két rossz megoldás. Az egyik az, hogy nem teszünk semmit, marad minden kuszán és homályosan, rend és értelem nélkül. Ez a kényelmes megoldás, a halogató ember útja: majd csak történik valami. De a tapasztalat azt mutatja, hogy erre rendszerint hiába várunk. A másik rossz megoldás a rombolás: kövezzük meg az asszonyt, akkor egy pár évig rend lesz majd Jeruzsálemben, és meggondolják a népek, mit szabad és mit nem. Ha az összekuszálódott szálak képénél maradunk, akkor ez a gordiuszi megoldás volna, vágjuk csak ketté a csomót, minek okoz annyi fejtöredelmet. A jézusi út azonban sem a tétlenség és halogatás, sem pedig a rombolás útja. Amit ő hoz nekünk, az a konstruktív kiút. Nem az arany középút, hanem a konstruktív kiút, ami az életet akarja, mert az életet szereti. „Isten nem azért küldte a Fiút a világba, hogy elítélje a világot, hanem hogy üdvözüljön a világ általa.” (Ján 3,17)

Ha valaki nem hinne abban, hogy Jézus az Isten Fia, hát meditálja csak végig ezt a rövid evangéliumi történetet. Ahogyan Jézus viszonyul az emberi élet megromlásához, ezzel a végtelen nagy türelemmel és jósággal, hát abban nem nehéz ráismerni örök Atyánk türelmére és jóságára. És amint ő, a Kimondhatatlan nem azt akarja, hogy a bűnös meghaljon, hanem megtérjen és éljen (Jer 36,3  Ez 18,23  Ez 33,11  Jel 2,21) – Jézus is ezt akarja, és ez a történet egészen koncentráltan erről is szól. Jézus nem áll a bűn oldalára, miközben egészen a bűnös oldalán áll. Azt mondja “elmenvén, többé ne vétkezzél!” – ennél egyszerűbb és komolyabb pár szó szinte elképzelhetetlen. Isten irgalma abban mutatkozik meg a legvilágosabban, hogy megmutatja számunkra a konstruktív kiutat.

Mostanában egyre több egyházközség használja azt a számítógépes adminisztratív programot, aminek Ariadné a fantázia-neve, és amelynek alkotóját gyülekezetünk egyik pót-presbiterében tisztelhetjük. Ariadné volt az ókori mitológiában az a segítő királylány, akinek aranyfonalával Thészeusz, a hős kitalált a labirintusból a szörny legyőzése után, amellyel meg kellett küzdenie. Ha másról nem, hát erről az ókori névről, hogy Ariadné bármikor eszünkbe juthat, hogy a mi labirintusunkból is van kiút, éspedig nagyon is konstruktív kiút, mert minket maga Isten Fia vezet ki a sötét mélységből a világosságra. A mi kezünket ő fogja, előttünk ő maga megy. „Az én juhaim hallják az én szómat, én ismerem őket, és ők követnek engem. Én örök életet adok nekik, és nem vesznek el soha, mert senki sem ragadhatja ki őket az én kezemből.” (Ján 10,27) Milyen fontos lenne elmondani ezeket az igéket kívülről, amikor ott a félelem, ott a terminális betegség, ott az elmúlástól való rettegés! És mi éppen ezeket a nagyszerű üzeneteket olvashatjuk ezekben a hetekben Kalauzunk szerint, erőt és vigasztalást meríthetünk belőlük, éspedig annyit, amennyire csak szükségünk van!

Ma a rejtőzködő Jézusról hallottunk, aki a porba írva kiábrázolta nem csak Isten elrejtőzködő mivoltát, hanem a mi emberi létezésünk titkát is, mely egyszerre örök és egyszerre a pillanattal tovatűnő, egyszerre igaz és egyszerre megromlott, aminek gyógyulásra van szüksége. Becsüljük meg életünk csodáját, töltsük meg méltó tartalommal, hiszen erre kaptuk ajándékozó Urunktól e megfoghatatlan tüneményt. Ha pedig sötét erdőbe, átláthatatlan útvesztőbe keveredtünk volna, amit a tetten kapott asszony érzései ábrázolnak ki oly sokatmondóan, akkor van, aki nem az ítéletet és a rombolást, de nem is a tétlen halogatást akarja, hanem a konstruktív kiutat, az élet újból való megtalálását. Menjünk oda hozzá akkor is, ha magunk nem volnánk cégéres bűnösök, csak egyszerűen eltévedt, utat kereső emberek: ő majd megmutatja, merre tovább. Mert igaz, amit a Jakab leveléből így olvastunk az előbb: „…az irgalmasság diadalmaskodik az ítéleten.” Milyen jó, hogy így van; milyen jó, hogy mint az Atya, aki teremtette, úgy Jézus, a Fiú, aki megváltotta, ő is szereti az életet. Hát szeressük mi is, és halljuk meg a szívünkkel a mai történetből, ami csak ránk tartozik belőle. Így legyen! Ámen.

Imádkozzunk!

Urunk, mindnyájan rászorulunk bocsánatodra és irgalmadra, hiszen nincs köztünk egy igaz is, aki foltok nélkül állhatna színed előtt. Légy áldott, hogy nem kárhoztatsz bennünket, mert az irgalmasság valóban diadalmaskodik az ítéleten. Add, hogy így nézhessünk saját vétkeinkre és megtérjünk azokból, de így nézhessünk mások vétkeire is, amiket szívünk szerint megítélnénk. Köszönjük a haladékot, amit azért kapunk tőled, hogy rendezhessük életünk dolgait, a kegyelem idejét, amit egészen nekünk adtál. Imádkozunk gyászoló testvéreinkért, akiknek családjában az elmúlt héten volt temetés, vigasztald őket Szentlelked csöndes, belső szavával. Imádkozunk a gyülekezetünk betegeiért, ezen a vasárnapon különösen is azokért, akiknek betegsége gyógyíthatatlannak tűnik. Adj élő hitet és megújuló reménységet abban, hogy mi Krisztus által a tiéid vagyunk, és örökre azok is maradunk. Ámen.

Nyomtatás