Igehirdetések

Jézus a feltámadás

Igehirdetés 2015. április 5. Húsvét I. nap

Jézus a feltámadás

 

Lekció: Luk 24,1-12

Textus: Ján 11,25-26

„Én vagyok a feltámadás és az élet, aki hisz énbennem, ha meghal is él. És aki csak él és hisz énbennem, soha meg nem hal!”

 

 

Imádkozzunk!

Mennyei Édesatyánk, hálát adunk az új húsvétért, amit életben és egészségben megérhettünk. A Krisztus feltámadásának napja mindig újra megmutatja, hogy a te kegyelmed erősebb a halálnál. Köszönjük, hogy végtelen nagy erőidet az ember javára használod, mint amikor kihoztad a halálból Jézust, s most is éppen üdvünket munkálod az anyaszentegyház közösségében. Hirdettesd Szentlélektől áthatottan a Krisztus bűnön, szenvedésen diadalmas áldozatát s harmadnapon feltámadását! Vigasztald a szomorúakat s a magánosokat, gyógyítsd a betegeket, és tisztogasd meg a téged keresők szívét minden bűntől és hitetlenségtől. Áldd meg a frissen konfirmáltakat, akik ma vesznek először úrvacsorát, és ajándékozz meg mindnyájunkat a kegyelem asztalánál Krisztusban való új élettel! Ámen.

 

Igehirdetés

A húsvét lényege az, hogy isteni erő tört át a legerősebbnek gondolt falon: a halál, az „utolsó ellenség” (1Kor 15,26) legyőzetett! A feltámadás, amit oly nagyon várt a választott nép, eljött hozzájuk. Igaz, ők akkoriban másféle feltámadást akartak: nagy és erős országot – Isten azonban másként gondolta. Adott nekik egy asszonytól született, valóságos embert, Jézust, aki igaz tanítóként járt közöttük, hogy őt kövessék – de akit legyalázhattak, sőt meg is öltek ellenségei. Benne, aki tökéletességre jutott, az örök Atya megmutatta, milyen lehetőség rejlik az emberi életben. Akik Jézust életében szerették, azoknak feltámadása után lelki testben megjelent, s megvigasztalta őket. Tanítványai mind megtapasztalták, hogy nem a múltban kell őt keresni, hanem a jelenben. A vallásos ember őrzi a múlt értékeit s szívesen foglalkozik azokkal, de ez kísértés és téves út is lehet. A Törvény korabeli tisztelői meg is tévedtek e tekintetben. Az ő Uruk és Istenük jelen volt ezer esztendő történelmében, sok-sok szabadításban és tanításban, amikre jó volt emlékezni – de hiányzott a jelenből, a mindenkori pillanatból. A tanítványok viszont megtapasztalták, hogy Jézus él, s jelen van a gyülekezet közösségében. Ahogy a költő mondja:

 

“Mert megölhették hitvány zsoldosok,
és megszűnhetett dobogni szíve –
Harmadnapra legyőzte a halált.
Et resurrexit tertia die!”                

                                                          (Pilinszky J.)

Jézus megjelent tanítványai között, holott az ajtó be volt zárva, s elhozta nekik a békességét! (Luk 24,36) Csatlakozott az Emmausba igyekvő két tanítványhoz, s megválaszolta kérdéseiket. Fölkereste a halászni induló Pétert, és visszaadta neki hitét és önbecsülését, sőt még Tamásra is volt gondja, a kételkedőre, hogy neki külön is megmutassa kezeit! (Ján 20,26-29) Ez volt a húsvét nagy tapasztalása: Jézus él és jelen van a gyülekezet közösségében! Nem a múltban kell őt keresni – itt van a jelenünkben!

Nem véletlen, hogy János evangélista így foglalja össze mindazt, amit csak tud őróla: maga Jézus személye a feltámadás és az élet. Lukács pedig így fogalmaz: “Mit keresitek a holtak közt az élőt? Nincsen itt, mert feltámadott!” (Luk 24,5)

Mi is ugyanezt hirdetjük: Krisztus feltámadott! E megrendítően nagy hírben olyan mélységek rejlenek, amiket kár lenne sekélyes gondolkodással, modern felületességgel semmibe venni, vagy meg nem értés áldozatának dobni!

Mindenekelőtt azt halljuk meg, hogy az emberi élet távlata nem a testi pusztulás. A hitetlen ember ennyit tud az életről: születünk, és egyszer aztán meghalunk. Isten nélkül valóban ennyi is az élet. Jézus egy másfajta életet hozott, ami nem a születésünkkel kezdődik s nem a halálunkkal ér véget. Az a fajta élet benne kezdődik s benne ér céljához: ezt jelenti az, hogy „Én vagyok a feltámadás és az élet.” Húsvét reggelén ezzel a felfoghatatlan üzenettel szembesültek a sírhoz balzsamozni kimenő asszonyok: “Mit keresitek a holtak között az élőt?” Jézusban ugyanis élet van, éspedig olyan, ami győzedelmes a halálon. Ma a tudománytól megtanulhatjuk, hogy a természetben minden a lebomlás, szétesés, feloldódás irányába mozog. Az élet azonban, aminek mi emberek részesei vagyunk, éppenséggel összeáll egymásnak idegen elemekből, s csodálatos módon még magasabb szervezettségre s egységre törekszik, mint a puszta biológiai létezés – ami pedig már önmagában is csoda.

Krisztusban ezt a magasabb egységet lehet megtalálni: múlt és jövő, test és lélek, élet és halál őbenne egymásra lelnek, s egymást kölcsönösen áthatják. Így a test nem csupán biológiai létezés, mint az állatvilágban, hanem isteni Lélekkel áthatott tünemény, aminek egyszeri és megismételhetetlen a története. A halál sem végső pont az élet végén, hanem véglegessé vált létezés, amihez már nem lehet és nem is kell semmit hozzátenni – mert teljes, kerek és egész. Az ember a halálban lesz igazán s véglegesen önmagává. Az élet pillanatainak igazi értékét is éppen az adja, hogy a napoknak, amiket végigjárunk, egyszer vége lesz. Ezért kell nagyon megbecsülni a szeretet és az öröm áldott pillanatait, mert azokat visszük magunkkal az örökkévalóságba – az a mi kincsünk, az a mi lényegünk!

Amikor Jézus azt mondja, hogy „Én vagyok a feltámadás és az élet” – akkor azt mondja, hogy olyan életet érdemes élni, mint ő. Az ő odaadó szeretete az egyetlen reális élettartalom – minden egyéb mulandó. Hát ne a holtak között keressük őt, mert benne a legfőbb kincsünk, az élet maga telik meg méltó tartalommal: Ő a feltámadás, és Ő az élet!

Húsvét reggelén még ennél is többet érthetünk meg. Az élet, amit a Feltámadott hoz tanítványainak fénnyel és ragyogással áthatott élet! Erről szól a kép, hogy a róla beszélő hírnökök ruhája is fényes! Nem is lehet ez másként, hiszen tőle jönnek, vele beszélgettek, az ő megbízatását fogadták el – átjárta  őket a Feltámadott ragyogása! A hívő élete abban különbözik másokétól, hogy állandóan e belső fényből táplálkozik, ezért sosem merül el a rosszkedv és a hitetlenség sötétjében. Abból a fényből és ragyogásból él, amit a benne lakó Jézus sugároz. „Ti énbennem, én is tibennetek” (Ján 14,20) – ez a mondat elárulja, hogy követőiként járva ő maga él bennünk, személyesen ott van a szívünkben. Igen, ő – a Feltámadott! S ha ez így van, akkor nekünk mindig belülről származó fény világítja meg az életünket. Húsvét reggelének gyönyörű megfogalmazása az ének:

 

„Jézus Krisztus, szép fényes hajnal,

Ki feltámadsz új világgal,

És megáldasz minden jókkal!

 

Te vagy nékünk egy reménységünk,

Isten előtt közbenjárónk,

Szép koronánk, ékességünk!”

                                           (485. dics. 1-2. v.)

 

Akinek már ő a „szép fényes hajnala” – annak van ereje elviselni az élete terheit, talál vigasztalást a veszteségek idején, s nem néz sötét tekintettel a saját mulandóságára sem. Fény és ragyogás – ezt hozza a Feltámadott minden küzdő ember szívébe! Hát engedjük, hogy ezen a napon a mi szívünket is megtölthesse önmagával – s akkor bennünk is lesz világosság és ragyogás! Fényesebbek lesznek szavaink, ragyogóbbak az érzéseink, világítóbbak tetteink – a Feltámadott cselekedhet bennünk!

Végül még egy fontos mozzanat. Jézus nem csak életet, s nem csak ragyogó fényességet hoz nekünk, hanem – erőt is. Az ő jelenléte isteni erő s hatalom kiáradása: hiszen bűnösök kezébe adatott, akik keresztfára szögezték, de harmadnap – feltámadott. Ilyesmit csak Isten végtelen ereje tud véghezvinni. Ezért fogalmaz úgy az apostol, hogy célja “megismerni az ő feltámadásának erejét, s hogy maga is valami módon eljusson a halottak feltámadására.” (Fil 3,10) Aki a húsvétban helyt ad Krisztusnak, mint Feltámadottnak a szívében, az meglepődve fogja tapasztalni, hogy ő elvégez bennünk olyasmiket, amiket magunk képtelenek voltunk elvégezni magunkban, megbocsát olyanoknak, akiknek mi nem tudtunk volna, mert nem is méltók arra, s értelmessé tesz olyan próbákat, amik alatt önmagunkban csak roskadozunk. Elhozza ezekhez az erőt! Nem kell többé tehetetlenkedni, van megoldás; s nem kell kétségbeesni, mert van kiút – egyszerűen azért, mert lehet megismerni az ő feltámadásának erejét!

Pál így vall erről: „A zsidóktól ötször kaptam negyvenet egy híján. Háromszor megostoroztak, egyszer megköveztek, háromszor hajótörést szenvedtem, éjt-napot a mélységben töltöttem, gyakorta való utazásban, veszedelemben folyó vizeken, veszedelemben rablók között, veszedelemben népem között, veszedelemben pogányok között, veszedelemben városban, veszedelemben pusztában, veszedelemben tengeren, veszedelemben hamis atyafiak között. Fáradtságban és nyomorúságban, gyakorta való virrasztásban, éhségben és szomjúságban, gyakorta való böjtölésben, hidegben és mezítelenségben. Mindezeken túl van az én gyakorta való zaklattatásom, az összes gyülekezet gondja.” (2 Kor 11,24-28) Igen, és ezt is el lehetett viselni! Volt erő, éspedig a Feltámadott Krisztustól való.

Amikor ma az úrasztalához jövünk, ő ezt a kincset akarja velünk közölni. Életet, a maga életét, mely győzedelmes bűnön, szenvedésen és halálon! Nekünk akarja adni e nagyszerű életnek minden fényét és ragyogását. Egy régi egyiptomi halottas-könyv imádsága így fogalmaz arról a pillanatról, amikor a hazatérő lélek a halál után igazi hazájába érkezik: “Most pedig kilépek a fénybe!” Lám, az általunk pogányoknak tekintett népek is meg-megpillantottak valami fontosat – amit mi Krisztusban már igazi szépségében látunk s érthetünk. És azt is tudjuk, hogy ő ezt a fényt nem csak odaát, de itteni életünkben is nekünk kívánja adni. Az élet és a ragyogás ajándékához pedig erőt is ad, hogy mi ne a vergődők, és ne az alulmaradók között legyünk – ha egyszer őhozzá tartozunk!

Legyen húsvétunk ezekkel az ajándékokkal teljes! Ámen.