Igehirdetések

Az álmok revideálása

Igehirdetés 2015. április 12.

Az álmok revideálása

 

Lekció: Gal. 2,13-24

Textus: Luk 24,21

„…pedig mi abban reménykedtünk, hogy ő fogja megváltani Izraelt.”

 

Imádkozzunk!

Mennyei Édesatyánk, köszönjük neked az elmúlt húsvéti ünnepeket, amik öröme itt él még a szívünkben. Köszönjük a feltámadás hírét, amivel megújítottad hitünket és általa ismét a helyes alapokra állítottál – a te bűnön, szenvedésen és halálon is diadalmaskodó irgalmas szeretetedre. Ma is azt kérjük, erősítsd meg hitünket, hogy ne magunkra építsünk, és ne a világtól meg az élettől várjuk, amit egyedül te adhatsz, az üdvösséget. Különösen is segíts bennünket, amikor át kell alakítsuk vágyainkat és elképzeléseinket, mert te újat hozol azok helyett az életünkben. Adj az ilyen időkhöz éberséget, elegendő józanságot és mindenekfölött tőled való Szentlelket! Ámen.

 

Igehirdetés

Ennek a mai igehirdetésnek azt a címet adtuk, hogy „Az álmok revideálása.” Maga a húsvéti történet tanít minket erre, hiszen még Jézus tanítványai is mást képzeltek Izrael megváltásáról, mint amit Jézus a valóságban hozott, és Pál is úgy kell beszámoljon élete történéseiről, hogy volt idő, amikor maga is nagyon mást gondolt erről a dologról. Nem csak a Szentírásban, hanem a modern élet mindennapjaiban is ott van ez, mint fontos emberi életmozzanat – amikor emberi álmainkat, terveinket át kell alakítsuk, újra kell fogalmazzuk, mert valami megváltozott.

„…pedig mi abban reménykedtünk, hogy ő fogja megváltani Izraelt” – mondják az emmausi tanítványok, s beletelik egy időbe, amíg felfogják, hogy régi elképzeléseik nem fedik azt, amit az Örökkévaló gondolt az ember megváltásáról. Újat kell gondoljanak, más tervet kell készítsenek: a valóság nem az, amit ők arról eddig gondoltak. Néha szükség van az álmok revideálására.

De kezdjük az elején, vagyis ott, hogy embernek lenni valóban annyi, mint álmodni: terveket készíteni és azokat dédelgetni. Már a családi otthonból, a szülői házból hozunk ambíciókat, a szüleink értékvilágát alapjaiban rendszerint átvesszük és folytatjuk – igaz, hozunk sérelmeket is, mert bizonyos nevelést mindnyájan kaptunk és nem minden szándékunk kapott megerősítést. Meg aztán, ha részesülhettünk egyáltalán a testvér élményében – a rivalizálás, versengés is előfordulhatott ott, ami némelyeket élethossziglan elkísér, mint lelki program – egyszóval színes a kép, hogy kinek milyen “álmok” születnek gyermekként a lelkében és főleg, mit kezd azokkal majd felnőttkorában…

Álmok nélkül lehet talán élni, de nem nagyon érdemes. Az egészséges lelkű ember mindig készül valahová, szeretne valamit elérni, felmutatni – ez természetes és egészséges. Akinek üres az élete, nem akar semmit, az maga szenved attól a legjobban. Nem is tanácsos úgy hagyni az életünket, hogy mindenről leteszünk, magunkat célok elérésére érdemtelennek vagy képtelennek tekintjük, mert eljöhet, hogy e vélekedésünk elkezd működni és tényleg olyanná válunk, amilyennek magunkat ítéltük. Nagyon helyénvaló, ha az ember hordoz álmokat, amik megvalósulásra várnak. Úgy annyira az, hogy Joel könyve szerint maga a Szentlélek adja népének álmait, s Péter is idézi ezt jeruzsálemi igehirdetésében: „Azután kitöltöm Lelkemet minden emberre. Fiaitok és leányaitok prófétálnak, véneitek álmokat látnak, ifjaitok látomásokat látnak.” (Joel 3,1) A Szentlélek adja tehát a látomásokat, amikkel egy-egy ifjú ember, ha valóban Isten népéhez tartozik, az életnek indulhat, és amikor az a kép őt lelkesíti, amit a szívében hordoz. Valaki elmondta még főiskolás korában, amikor az életben való helyét kereste, ha nagyon a szívébe néz, úgy látja magát, hogy áll a katedrán az osztály előtt és tanítja a gyerekeket. Pedig éppen akkor nagyon össze volt keveredve az élete, nem tudta, mit is kezdjen magával – de azért ott volt a mélyben az a kép. Azóta elteltek évtizedek, ő pedig ma kitűnő tanárként valóban ott áll az osztály előtt a katedrán és tanítja őket, s nagyon szereti a hivatását. Mert fontos a kép, amit a szívünkbe fogadtunk.

Ám jó itt megállni egy percre és kitérnünk arra, hogy bizony vannak azért eltúlzottan „jó” és ugyanúgy, eltúlzottan „rossz álmok” is, éspedig rendszerint akkor, amikor valaki nem Istentől vette a látomását, csupán a saját lényéből, annak is talán éppen egy szerencsétlenebb lelkiállapotából. Ide tartoznak a túlméretezett ambíciók, amikor valaki világbajnok sakkozónak gondolja magát, s közben egy általános iskolás megyei győztes ronggyá veri három mérkőzésben egymás után. Néha lebecsüljük a fiatalokat (sőt, sajnálatos módon felnőtt embertársainkat is), pedig éppen a fiatalok tehetsége kellene több alázatra tanítson. Sokan várnak tökéletességet például életük párjától, legyen ő hibátlan. Ezt az “álmot” őrizgetik magukban, hogy társuk ilyen – de elfelejtik, hogy maguk sem tökéletesek és egyáltalán nem hibátlanok. “Más szeméből a szálkát eltávolítanátok, a magatokéban pedig ott a gerenda” – mondja Jézus. A magunk tökéletességének gondolata eredményezi mások lebecsülését, vagy éppen leckéztetését – ezért nagy segítség a magunkról alkotott képet olykor szembesíteni a valósággal…!

Ugyanilyen kártékonyak a „rém”-látomások is, amikor valaki nem túltengő önbizalomban, hanem vészes önbizalom-hiányban szenved, s azt gondolja, ő aztán semmire nem alkalmas. E negatív énképekkel kapcsolatban mindig eszembe jut egy idősebb asszonytestvér, akit egy másik gyülekezetben ismertem meg, s aki arra panaszkodott, hogy nem mer bejönni a templomba, mert ő ott biztosan rosszul lesz. Mondtam neki, hogy ha eleve ezzel a gondolattal érkezik, akkor tényleg megtörténhet. Amilyen képet az ember az immaginációjába helyez, az megvalósul. Amin sokat álmodozunk, az egyszer csak valóban olyan lesz. S ez érvényes a rossz irányba is… Egyetlen biztosítékunk van “álmaink” voltának megítélésében, s ez Isten Szentlelke. Amikor őrá figyel, az ige által pontosan megkapja minden álmának minősítését, éspedig engedelmessége és alázata mértéke szerint. Mert hiába szól az ige, hiába jön el maga a Feltámadott is, amíg a szemeket még zárva tartja hiúság, akarnokság, az eget verő ambíciók!

Mai igénk azokról az időkről szól, amikor a tanítványoknak radikálisan kellett újrafogalmazni álmaikat, mert még ott tartottak: „…pedig mi abban reménykedtünk, hogy ő fogja megváltani Izraelt.” Ha ezt a mondatot igazán megértjük, akkor elég szomorú kép bontakozik ki a tanítványok hitbeli állapotáról. Azt mondják ugyanis ezzel, hogy valójában politikai Messiást vártak, aki helyreállítja a nagy, erős és független Izraelt. Jézus pedig nem ezt hozta. Ő szenvedni “tanította” őket, a szenvedés felemelésére és átnemesítésére adott számukra példát. Ő ilyen megváltást hozott, nem pedig hatalmi átrendeződést, ahol a hiúságuknak megfelelő, kedvezőbb szerephez juthatnak. A hívő embert is mindig megkísérti, hogy szépen csendben, szinte saját magának is észrevétlenül átmenjen a testi oldalra, ahol állásokat osztanak, ahol pénzt és hatalmat lehet szerezni – s bár hivatalosan nem tagadta meg hitét, a valóságban már régen mást tart fontosnak, mint a Jézus követését. Így kell érteni, hogy „…pedig mi azt reméltük, hogy ő fogja megváltani Izraelt.” Jézus magyarázza el az emmausi tanítványoknak, amit régen megmondtak a próféták: ezeket kellett szenvednie a Krisztusnak! (Luk 24,25-26) Mi, mai tanítványok nem ítélhetjük meg őket értetlenségükért – főleg akkor, ha tőlünk sem állnak távol a pusztán testi értelmű „üdvösség” dolgai.

A tanítványoknak mindenesetre revideálniuk kell álmaikat, ahogyan a mai életben is eljönnek idők, amikor ilyesminek kell történnie a keresztyén életében. Megfigyelések szerint élete közepe táján mindenki áttekinti, mit ért el álmaiból, és mi az, amit újra kell fogalmazzon, hozzáigazítva azokat a helyzetéhez, valós képességeihez és ha valóban keresztyén, hitből jött céljaihoz. Ez olykor nem megy keserves szembenézés nélkül: válságos pillanatok is eljöhetnek, ami az ember belső életét illeti. Gondoljuk meg, a mi életidőnkben is micsoda történelmi kataklizmák tanúi voltunk – ám ha nem ezeket vesszük, is akad elég, saját életünkön belül változás, aminek meg kellett feleljünk.

A bibliai eseménysor nem hiába világítja meg utunkat két évezrede – íme, most is valami fontosra hívja fel figyelmünket. Arra, hogy meglehet, revideálni kell egy “álmunkat” – vagy akár többet is, amely “álmok” esetleg épp vigyázatlanságunk miatt ejtették meg lelkünket – de az új, amit kapunk majd, ha megvan a kellő engedelmesség és alázat, jobb lesz a réginél. Így voltak az emmausi tanítványok is, akik a kenyér megtörésében, vagyis az úrvacsorában ismerték fel Jézus jelenlétét. Igen, lehet, hogy fáj egy megválás, nehéz egy dédelgetett tervünkről letenni – de ha már maga Jézus magyarázhatja az Írásokat, mint ahogy megteszi, s élő hittel ott vagyunk az úrvacsorai közösségben, akkor a születő új többet ér a réginél, amitől meg kellett válni.

Erről beszél Pál is, amikor azt mondja, bizony, elég fanatikus voltam, atyáim hagyományaiért végtelenül buzogtam, de amikor eljött az ideje, s tetszett annak, aki engem anyám méhétől fogva kiválasztott, kegyelme által elhívott, hogy kijelentse magát bennem, akkor “nem tanácskoztam testtel és vérrel.” (Gal 2,14-16) Valóban ez a kérdés: testtel és vérrel tanácskozzuk meg életünk dolgait, vagy pedig felszabadulunk Isten fiainak szabadságára. Mert “…a fiak szabadok” – mondja Jézus. (Mát 17,26) Ennél a szabadságnál nincsen jobb semmi, ami persze messze több mint érzés: létállapot. Más szintre lép az ember. Katonai megváltás helyett immár Jézus jelenléte fontos számára – megnyíltak szemei látni nem csak a testi valóságokat.

Hát ne féljünk az álmok revideálásától, mert a javunkat szolgálhatják. Amint Jézus maga magyarázhatja nekünk az Írásokat, már ott vagyunk a küszöbön, s egyszer csak valóban megnyílik a szemünk látni, amire eddig vakok voltunk. Legfontosabb pedig, hogy őt magát lássuk, őt szeressük, hiszen itt van velünk, feltámadott és él – az összes többi pedig már magától adódik. Így is legyen! Ámen.

 

Imádkozzunk!

Urunk, köszönjük, hogy megnyitod tanítványi szemeinket, hogy többet lássunk, mint testi szemeinkkel: lássunk téged, aki itt vagy és élsz közöttünk. Nélküled az írásokat sem értjük igazán, szavadra azonban minden világossá lesz. Vedd el szívünk félelmeit, nélküled való indulatait, sőt terveinket is, hogy azok lehessenek valósággá, amiket te akarsz velünk. Imádkozunk e vasárnapon a kárpátaljai magyar reformátusokért, minden ott élő magyar testvérünkért, hogy nehéz anyagi helyzetükben is megmaradhassanak a hűséges szolgálatban. Imádkozunk a hittan-beíratásokért, hogy minél többet lehessenek, akik gyermekként hozzád mehetnek, hiszen te is így akartad. Hisszük Urunk, hogy szem nem látta, fül nem hallotta, ember szíve meg sem gondolta, amit a téged szeretőknek készítettél – add, hogy ezt mi is megtapasztaljuk és dicsőítsünk téged! Ámen.