Áldott mosakodás

Igehirdetés 2015. augusztus 30.

Áldott mosakodás

 

Lekció: 2Móz 40,30-38

Textus: 2Móz 40,30-32

„A mosdómedencét a kijelentés sátra és az oltár között helyezte el, vizet töltött bele a mosakodáshoz. Ebben mosták meg Mózes, Áron és a fiai a kezüket és lábukat. Valahányszor bementek a kijelentés sátrába, és az oltár elé léptek, megmosakodtak, ahogyan megparancsolta az Úr Mózesnek.”

 

Imádkozzunk!

Jó lenne Urunk, ha mindig láthatnánk a sátor fényeit, nappal a ködoszlopot, éjszaka a tűzoszlopot, amivel vezetted tiéidet. Csak a világ fényeit látjuk, mert a vér és arany vonzásában élünk, és nagy ritkaság, ha mégis felcsillan valami a te hozzáférhetetlen világosságodból. Hadd legyen ez most másként! Vedd el szívünk vakságát, gőgös értelmünk zavarodott homályát, hogy szépen tündököljön bennünk az evangélium. Krisztus nevében kérjük, add ezt most mindnyájunknak! Ámen.

 

Igehirdetés

Isten népe olyan ősatyával büszkélkedhetett Ábrahám személyében, aki azt az ígéretet kapta: “Megáldalak téged, és áldás leszel… általad nyer áldást a föld minden nemzetsége.” (1Móz 12,2-3) Ez kezdettől sokféleképpen megnyilatkozott számukra, amikor csak megmaradtak Isten iránti engedelmességben, az áldás hiánya viszont mindig nagy nyomorúságokat hozott magával. Máig ott is a közbeszédben a fordulat, ha valami félresiklik: „Nem volt rajta áldás…”

Legszebb megnyilatkozása ennek Isten ószövetségi népe életében a pusztai vándorlás vezetettsége volt, amikor az Úr nappal ködoszlopban, éjjel pedig tűzoszlop alakjában előttük járt. Milyen jó lenne ilyen biztos léptekkel járni a magunk útját, tudva, hogy őt követve a pusztában sem tévedünk el! Ez olyan nagy jó, amiben együtt van külső védettség és a lélek békéje. Akik ilyen komolysággal figyelnek őrá, azoknak nem marad sem kételyük, sem félnivalójuk – hiszen az megy előttük, Aki nem vezeti őket félre sohasem!

Volt azonban e vezetettségnek, sok más egyéb között – egy fontos titka. A szent sátor szolgái, a papok, akik Isten üzenetét közvetítették, nem mehettek be az Úr elé tisztátalanul, kizárólag megmosott kézzel és megmosott lábakkal. Nem vihették be magukkal a mindennapok porát, annak megszokott önzését, hamisságait, emberi indulatait – csak úgy léphettek be oda, hogy előtte megtisztultak. A rézmedence is ezért került oda a szent sátor és az áldozati oltár közé. Áron és fiai szolgálata arra vonatkozott, hogy folyamatos lehessen Isten áldása a népen: ezért tanították őket (Mal 2,7 és Ez 44,20-23) s ezért végezték az áldozatok bemutatását is.

Mint a nép szellemi elöljárói tudták, hogy Isten csak megáldható dolgokat áld meg, olyasmit nem, amit szégyenkezve kell lemosni magunkról. Kérdezték tőlem hittanosok, amint felnőtt templomos emberek is megteszik olykor, szabad-e a lottó ötösért imádkozni. Igen, jó is lenne munka nélkül hirtelen nagyon gazdagnak lenni – de egyáltalán nem biztos, hogy áldás is lenne azon a meg nem szolgált gazdagságon. Ha lehet hinni az erre vonatkozó híreknek, nem is nagyon szokott lenni. Előbb-utóbb el kell költözni, a szomszédok és rokonok elől el kell bújni, hiszen jönnek kölcsönökért: mi az nektek ennyi pénzből! Ilyenkor emberek elvesztik kapcsolataikat, a barátaikat, még az ismerőseiket is. Gyakori a válás és a család szétesése, mert nehéz a dolgot megfelelően elosztani, a túl nagy “szerencsét” kezelni – pedig ott a gazdagság, minden munka és minden teljesítmény nélkül… Isten azonban csak megáldható dolgokat áld meg, ezt számtalan példa mutatja a Szentírás ezerötszáz oldalán éppúgy, mint a mai, mindennapi életben. Hát ezért nem volt szabad a kijelentés sátrába sem csak úgy, tisztulás nélkül belépni.

Szeretem Bulgakov „Mester és Margarita” című regényét, de egy mondatát sosem tudom jó szívvel olvasni. Elfogadom, hogy Jézust egy naiv vallási álmodozónak látja, aki mindenkit jónak gondol, még a római katonák közül Patkányölőt is, aki két fejjel magasabb nála és úgy arcul üti Pilátus intésére, hogy kifröccsen a vére – legyen Bulgakov hite szerint, hogy Jézus ilyen volt. Ám amikor azt mondja róla, hogy piszkos kitonban vezették a helytartó elé, tiltakozik benső énem. Jézusnak nem volt saját háza, lakása (Luk 9,58) – ahol a fejét polgári kényelemben lehajthatta volna: vándortanítóként járta az országot, és ott aludt, ahol éppen befogadták, vagy a szabad ég alatt, mint az utolsó éjszakákon az Olajfák hegyén. Tanítványait is erre a szent egyszerűségre biztatta (Luk 10,5-9) – de a ruhája egészen bizonyosan nem volt piszkos. Kimosta a patakban, efelől nincs kétségem, ha arra volt szükség. Aki úgy ismerte az Ószövetség szent iratait, mint ő, hogy mondásainak tekintélyes részét is közvetlenül abból merítette, s annak legjobb, legemberségesebb hagyományait vitte tovább, sőt emelte áldozatával még sokkal magasabbra (Jel 19,8) – annak nem hiszem, hogy piszkos lett volna a ruhája!

Amint a ruha és a külső megjelenés mindig valami belső állapot kivetülése, úgy a kezek és lábak megmosása sem pusztán testi tisztálkodás a szent sátor előtt. A láb a távlati célokat, az ember nagyobb léptékű irányultságait, tendenciáit jelképezi. Azt, ahová készülünk, az ambícióinkat – ahová “megyünk.” A kéz ezzel szemben a konkrét cselekvést, életünk morálját, etikus szintjét jelenti. Mindkét dimenzióban szükséges a megtisztulás, éspedig naponta. A tegnapi mára nem elég. Nem elég, hogy beleszülettem egy derék, vallásos családba. Nem elég, hogy valamikor, talán már felnőtt fejjel elindultam a hit útján. Nem elég, hogy tegnap olvastam a Bibliát és imádkoztam – a megtisztulásra minden nap szükség van ahhoz, hogy “bemehessek az Úr elé.”

Ez néha egyszerű lemosást jelent, de ha valaki mondjuk zöld diót tisztított a héjából, annak barnák lesznek az ujjai, s napokba telik, amíg az onnan lekopik. Ha holnap újra diót tisztítok, megint barna lesz – ezt hívják a lélektanban “szokáserősségnek.” Nem lehet úgy megtisztulni bizonyos dolgoktól, hogy holnap ugyanazt teszem. Vegyük példának a hallgatás képességét – bizonyos emberek számára, akik szeretik magukat közölni, valóságos horror nem megszólalni. Ott a helyzet, amiben annyira kinyilatkoztathatnám bölcsességemet, tudásomat, okosságomat, egész nagyszerű rátermettségemet – de hallgatok, mert gyakorolni akarom magamat abban, ami nehezen megy. És ha ma gyakoroltam, holnap már könnyebb lesz – halványodott valamit az a bizonyos “szokáserősség” – pedig már egészen habitusommá is vált valami, s hajlok arra, hogy összetévesszem magamat azzal a tulajdonságommal… Az embernek még tulajdonságait is le kell mosni abban a rézmedencében. Mit jelent ez? Hogy sorra meg kell szabadulni mindattól, ami nem én vagyok.

Van a szanszkrit nyelvben egy különös mondás: neti-neti. Azt jelenti, hogy sem ez nem, sem az nem az. Vagyis a világban lévő dolgok egyike sem “az”, amit mi emberek olyan nagyon keresünk. Ez a távoli vallásos ige teljesen egybeesik a mi szigorú, bibliai bálvány-tilalmunkkal: semmit ne csinálj magadnak, amit imádnál. De ha ezt komolyan gondoljuk, akkor így kell folytatnunk: még saját tulajdonságaidat sem szabad abszolutizálnod, Isten helyébe tenned – mert azok sem te vagy! Rád ragadtak születésedkor, elirigyelted őket másoktól, fejedbe vetted, hogy egyszer majd igazán olyan leszel – de az valójában mind nem te vagy.

Hát akkor mi vagyok? Örökkévaló lángocska, lélek vagyok, Isten Lelkéből egy kis darab – egy csodálatosan működő, emberi test edényében! Ő alkotott, szabta meg lényegemet, még a helytartójává is tett egy időre, amikor a nagyszerű, izgalmas feladattal megbízott, hogy ember legyek. (1Móz 5,1) Végigvezet egy lenyűgözően szép úton – de közben még a testem sem én vagyok, az is csak hordozója valami magánál értékesebbnek: örökkévaló, eltaposhatatlan mivoltomnak – lelkemnek!

Istenből vagyok, az ő megnyilvánulása és teremtménye – s mégis, az életem egyetlen porcikája sem “az”, amit egész utam során olyan nagyon vágyom megismerni, elérni és birtokba is venni. Ha magamat meg akarom fogalmazni, jobban teszem, ha azt sorolom fel, mi minden nem vagyok – hiszen egyedül így jutok oda, hogy megválva végre bálványaimtól, valóban szabad Isten-gyermeke legyek! Ez jelképként mind ott rejlik már abban a rézmedencében és az elrendelt mosakodásban – a kéz és láb naponkénti megtisztításában.

De hát valóban lehetséges mindez? “Embereknél lehetetlen, de minden lehetséges Istennél.” (Mát 19,26) Olyasmi ez, amit minden erőnket összeszedve sem tudunk elérni, Isten ingyen kegyelme mégis lehetővé teszi. Mindkettő fontos: tehetetlenségünk bánkódással való tudomásul vétele, ugyanakkor az ő végtelen jóságának és türelmének felismerése, amivel folyton vár minket haza – most is, a tékozló fiú apjának módjára. És ha egyszer valóban arra kanyarodunk, hát megszán, elébünk szalad, átölel és megcsókol… (Luk 15,20)

Aki ezt a végtelen jóságot Isten részéről még sosem élte át, az vak, süket és szegény nyomorult – aki viszont megtapasztalta csak egyszer is, annak nem tanácsos elfelednie, s kezdenie megint minden előröl, ahol abbahagyta a távoli vidéken! (Luk 15,16) Az “Anomymus Alcoholicus” (AA) összejövetelein mindenki csak úgy szólalhat meg, még akkor is, ha már harminc éve nem iszik: „XY vagyok, és alkoholista” – hogy senki el ne feledje, honnan is jött, s hova nem akar visszaesni.

Ebben áll a nagy evangélium: van megtisztulás! Senki ne higgye el, amit a Gonosz valamikor Júdás fülébe is suttogott, hogy „úgysincs kiút” – mert igenis van. Nekünk olyan szabadítót adott Isten, aki minden bilincset letört, és minden tömlöcben lévő lélekért alászállt! (1Pét 3,18-19) Ő Isten kinyújtott keze, amivel magához emeli az odalent küszködőket – emlékezzünk csak Michelangelo freskójára a Sixtus-kápolnában! A rézmedence mosakodása azt mondja, van megtisztulás. S ne feledjük, amikor a tanítványok ott ültek zavarodottan, dicsőség és kétely közt hánykolódó szívvel az utolsó vacsorán, Jézus megmosta a lábukat (Ján 13,8) – egyértelművé téve számukra, hogy éppen erre van szükségük. Azoknak is, akik megfürödtek, azaz megmerültek már a Jordánban a bűnök bocsánatára.

A tegnapi megtisztulás mára nem elég. Ne féljünk lemosni magunkról a világ porát, ezer kísértését, de még a saját tulajdonságainkat sem, hogy végre hozzájussunk örökkévaló énünkhöz. Ő bennünk lakik, mi pedig őbenne (Ján 14,20) – ezt tudva nincs már mit félnünk a test feloldódásától sem. Megtaláltuk őt, s benne igazi önmagunkat (Ján 14,16-17) – mindazt, ami belőle való és hozzá visz vissza. Legyen ez elég, mi volna ennél több? Ámen.

 

Fohász

Köszönjük Urunk áldozatodat, amivel magadra vetted a világ bűneit, és elhoztad a kegyelem esztendejét mindeneknek. Ne engedd felednünk, hogy mi már hozzád tartozunk – a tieid vagyunk és örökre azok is maradunk! Emlékeztess erre a félelem és kétely óráiban, hogy győztesen futhassuk meg pályánkat, s hozzád érkezzünk: az örök ragyogásba! Imádkozunk a sok tízezer iskolásért, akiknek a napokban kezdődik az új tanév: segítsd őket és tanítóikat a legjobbakra! Ámen.