Igehirdetés 2015. szeptember 20.
Amit valaki egyszer elszalaszt
Lekció: Márk 14,53-65
Textus: Márk 14,61-63
„Ő azonban hallgatott, és nem válaszolt semmit. Ismét megkérdezte őt a főpap, és így szólt hozzá: Te vagy a Krisztus, az Áldottnak Fia? Jézus ezt mondta: Én vagyok, és meglátjátok az Emberfiát, amint a Hatalmas jobbján ül, és eljön az ég felhőiben. A főpap erre megszaggatta ruháit.”
Imádkozzunk!
Urunk Istenünk, adj nekünk lelki éberséget, mert kábán és félálomban leélve életünket csak az örök halál felé tartunk. Ámen.
Igehirdetés
Furcsa riportokat látni fiatal vagy akár idősebb rajongókkal, akik képesek kora hajnalban kimenni egy színpad elé, s aztán az egész napjukat ott tölteni, hogy az este fellépő sztárt az első sorból láthassák. Ha pedig az rájuk néz, esetleg autogramot is ad számukra, akkor azt életük beteljesedésének tekintik. Nem tudni persze, meddig tartanak az efféle rajongások, de nagy valószínűséggel éppen olyan hirtelen enyésznek el, mint amilyen hirtelen rátörtek az illetőre. Azt sem tudjuk, mi lenne, ha egy ilyen rajongó csak egyetlen hetet is eltöltene imádott bálványa társaságában, és közelebbről meggyőződhetne, ki is az az illető valójában – valami azt súgja, nem tartana túl sokáig a rajongása. Az emberek nagyon sokszor álmokat kergetnek, és amikor álmaik tárgyával szembesülnek, ott a kiábrándulás. Milyen különös ezzel szemben, hogy a Jézus Krisztus iránti szeretet és tisztelet két évezred alatt sem hunyt ki az embervilág szívéből, ma is újabb és újabb nemzedékek ismerik fel benne a mélyebb, jobbik énjüket: amilyenek valójában lenni szeretnének – azt a legnemesebb, bennük rejlő lehetőséget, ami még megvalósításra vár.
Ezért érdekes gondolat, hogy ki is lehetett hát Jézus, s milyennek látták őt, akiknek megadatott, hogy a közelségében lehettek. Szemtől-szemben a Világ Megváltójával – micsoda pillanatok, még akkor is, ha a legtöbb embernek fogalma sem volt arról, kivel is beszél tulajdonképpen… Mit nem adnánk érte, ha csak egyetlen percig is az ő társaságában lehetnénk – bizonyára többet annál, hogy hajnalban odaállunk egy színpad elé. S lám a csoda, hogy vele beszélhettek sokaknak megadatott, mindenekelőtt tanítványainak, akik vándoroltak vele városról-városra; az utolsó héten a templom pitvarában meg bárkinek, aki akart valamit kérdezni a nevezetes vidéki tanítótól, akiről annyit suttogtak az emberek – legvégül pedig a főpapoknak, véneknek és írástudóknak is, akik elfogatták, maguk elé állították, kifejezetten azért hogy “meghallgassák”…
Azt látjuk azonban, hogy a legtöbben elszalasztják a drága pillanatot, amikor őt felismerhetnék. Sokan beszéltek vele, kérdezgették – de nagycsütörtök este csupán Péter követi, ő is csak távolról, hogy baja ne essék. Teljesen mai történet, hiszen sokan a hívő családban születők, meg a templomot szorgalmasan látogatók közül sem ismerik fel igazán, ki is ő valójában. Tudnak róla, elvileg ismerik – de mégsem határozza meg életük döntéseit. Miért alakul ez így?
Mert külsőleg Jézus éppen olyan ember, mint a többi. Semmit nem tudunk megjelenéséről, arcvonásairól, s bizonyára azért, mert az evangélisták nem láttak benne ezen a téren különöset. Olyan lehetett, mint bárki más; talán a szeme ragyoghatott világítóbban, meg az arca lehetett nyugodtabb és tisztább, mint sokaké – de ilyesmit ma sem nagyon szokás észrevenni emberekről, s akkor is napirendre tértek felette. Ha azt kérdezik, magunk miért is leltük fel őt, a válasz körülbelül az, hiszen minden templomban róla beszélnek. Néha hosszan és unalmasan, máshol érdektelenül, némely helyen fenyegetően és számonkérő hangon – de vele magával nem nagyon találkozunk, oly olcsón adják e portékát. Beszélnek valakiről, de igazából kell ez nekünk? Annyira emberi – még ha valami hátborzongatóan túlvilági, izgalmas érintésről lenne szó –
Jeruzsálemben más volt a helyzet. A város vallási és hatalmi központ volt egyszerre, a nép hitének fókuszpontja, ahol a római helytartó mellett a papi arisztokrácia igazgatta az eseményeket. A főpap és környezete féltették hatalmukat a nagy hírű vidéki tanítótól, akit tömegek hallgattak. Tehetetlen düh, frusztrált hiúság dolgozott bennük: miért sikerül neki, ami nekünk nem? S mielőtt meghallgatták volna s elgondolkodtak volna tanításán, már tudták, mi lesz az ítélete. Ezt a dolgot idegen szóval ressentiment-nak, magyarul ellenséges lelkületnek nevezzük. Aki ennek hatása alatt intéz valamit, az kizárólag a hibát keresi mások munkájában, viselkedésében, s azonnal diadalmasan jelenti a közvéleménynek, ha talál ilyesmit. Az ingerült, haragvó ember nem ismerheti fel Jézust, mert nem fogékony szelídségére – el van foglalva a maga nagy igazával. Mit irigyelhettek Jézusban a szelídségén kívül? A dinamikát és hallatlanul kreatív életet, amelyben csodálatos mondások fűzére született, s amit már mondogatni is kezdtek szerte az országban. Ők pedig, a hivatalos vallási vezetők élték a maguk lelki tekintetben megfeneklett életét, anyagilag és egyéb vonatkozásban is megvolt mindenük – az egy jó lelkiismeretű önbecsülésen kívül…
Valaki elmondta, őt leginkább azért kedvelik az emberek, mert bárkivel találkozik, országút melletti koldussal vagy miniszterrel, az emberi nagyságot keresi és látja meg benne, mert úgy véli, mindenkiben van valami, amit csak ő tud hozzátenni a világhoz, amiben ő a legjobb. Hát ez hiányzik a vének és írástudók viszonyulásából, ez az alapállás – ők azt keresik, hol a hiba, mit lehet végül majd Jézus ellen fordítani. Azért nem ismerik fel őt, a világ Megváltóját, mert frusztrált, boldogtalan, önigazult énjük megakadályozza őket ebben – s így marad el a megvilágosító találkozás, holott létrejöhetett volna.
Pedig éppen az ilyen embernek volna szüksége Jézusra. Akiket nem talált meg a feladatuk, akik eget verő ambícióik miatt olyasmikbe keveredtek, amihez sem tehetségük, sem pedig megfelelő felkészültségük nincs, azok vehetnék egyszer végre komolyan a maguk előtt is titkolt szégyenkezésüket, s önmagukkal őszintén szembesülve kezdhetnének újat – Jézussal! Ez nem történt meg azon a sötét, éjszakai órán a nagytanácsban, Arimáthiai Józsefet és Nikodémust leszámítva – ahol a többiek hangja érvényesült, nem az övék. Vajon mi mit kezdünk a bennünk dolgozó ressentimenttal? Tudunk-e róla egyáltalán, képesek vagyunk-e magunkban azonosítani, van-e erőnk fülön csípni: hékás, ez nem a jó út! Minden gyógyító igyekezet alapja a helyes diagnózis – amíg nem tudjuk, milyen mérgek dolgoznak bennünk, gyógyulásra se igen számítsunk!
Van azonban itt egy pár szó, amit Jézus mond a nagytanács előtt, s amikben hallatlan gyógyító erők fakadnak fel. Így olvassuk: „Ismét megkérdezte őt a főpap, és így szólt hozzá: Te vagy a Krisztus, az Áldottnak Fia? Jézus ezt mondta: Én vagyok, és meglátjátok az Emberfiát, amint a Hatalmas jobbján ül, és eljön az ég felhőiben. A főpap erre megszaggatta ruháit.” Tudjuk, hogy a főpap éppen arra várt, ami kapcsán majd megszaggathatja ruháit – s íme, valóban el is hangzik valami, aminek pontos értelmezéséről nem esik ugyan szó, ám a végeredmény biztos – Jézust ki kell végezni. Pedig, ha elemezzük a hallatlanul tömör párbeszédet, azt látjuk, hogy mint oly sokszor ma is az emberek, itt is “elbeszélnek egymás mellett.” A főpap kérdését ugyanis így lehetne megfogalmazni: „Olyasvalaki vagy-e, mint Júdás Makkabeus volt, aki másfél évszázada maroknyi önkéntesével megszabadította népünket a jól felszerelt és kitűnően képzett reguláris görög seregektől?” Jézus válasza ezzel szemben azt jelenti: „Igen, én közel vagyok az Atyához, ha már ezt kérdezed – de te is lehetsz így, meg bárki más! E közelség, hidd el nem kevesebb, mint hogy az Úr a maga jobbjára ültet, azaz teljesen felszabadít, s egészen rám hagyja, mit kezdek életemmel, a világ és az emberek dolgaival – mert annyira megbízik bennem, és mindenekfölött nagyon-nagyon szeret.” A kérdezőt a politika érdekelte, miközben vallásinak tűnő kérdést tett fel; a válasz pedig semmi ilyen vonatkozással nem bírt, holott politikai kérdésre feleletként hangzott el.
Jézus Dániel látomására utal. A négy alulról érkező, fenevadak jelképezte birodalom után (négy égtáj van – az emberek a földkerekségen erre képesek) immár felülről, az égből “Emberfia”, vagyis emberséges uralkodó érkezik. Ő nem hatalom-megszállottja, másokat letipró király. Nem is lehet megdönteni, uralmának nem lesz vége! (Dán 7,1-14) A főpap nem hitt ebben a hagyományban, csak a fegyverekben, s arra várt, hogy vonják már ki az ideiglenesen országában állomásozó római csapatokat, hogy aztán az egész hatalom az övé lehessen. E hitetlenségéért, s az ebből fakadó hatalomhite miatt nem ismerhette fel a Megváltót.
Mások viszont igen, s maguk is az „Atya jobbjára” ültek. Nehéz szebb jelképét találni annak a nyugalomnak, békének és boldogságnak, amit a Jézus követésében való istenfiúság jelent! Merítsünk hitet belőle magunk is: ülhetünk Isten jobbján – hiánytalan és teljes békességben! Letehetünk bilincset, megszabadulhatunk illúzióktól s félrevezető álmoktól, kilábolhatunk a ressentimentok posványából, s uralkodhatunk Istenünkkel együtt örökké tartó boldogságban! Lehet, hogy magunk is távolról “leselkedünk Jézus után”, ahogy Péter a főpap udvarában tette, összesen ennyi van még a dologból… De ne feledjük, ez is ezerszer jobb, mint a dühödt elutasítás, aminek alapján egy koncepciós perben eleve elhatározták az ítéletet a Jézus ügyében. Csak leselkedjünk, ha még ott tartunk – de ne feledjük, kerülhetünk hozzá sokkal, de sokkal közelebb! Már csak azért is, mert ő maga lép oda hozzánk – amikor “eljön.” És valóban eljön! Nem biztos, hogy harsonákkal érkezik, de jön „néma, igaz öleléssel.” (Ady E.) Boldog, aki nyitott szívvel várja, sőt, már hívja is őt: az ilyeneket mindig meghallgatja kérésükben. Így legyen most, és így legyen velünk is! Ámen.
Imádkozzunk!
Urunk, szereteted mindenre elég, a mi hitetlenségünket is át tudja törni, a rosszból is jót tud kihozni. Adj igaz megtérést, hogy a találkozást veled el ne szalasszuk! Ámen.
