A Vagyok oldalán

Igehirdetés 2016. január 10.

A Vagyok oldalán

Textus: Zsid 13,5

„Ne legyetek pénzsóvárak, érjétek be azzal, amitek van, mert ő mondta: Nem maradok el tőled, sem el nem hagylak téged. Ezért bizakodva mondjuk: Velem van az Úr, nem félek, ember mit árthat nekem?”

Fohászkodjunk:

Urunk Istenünk, te adtad nekünk a Lélek első gyümölcseit. Segíts, hogy a ránk és az egész teremtésre vonatkozó üdvözítő tervedet megértsük! Ámen.

Igehirdetés

Aki az egyiptológiával csak felületesen is, de találkozott, az elcsodálkozhatott a végtelen odaadáson, ahogyan a régi egyiptomi, közember vagy fáraó, egész életében a halál utánira készült. Erről szólnak maguk a bámulatba ejtő piramisok, de erről szól a lassan megfejtésre kerülő számos „halottas könyv” is, amiket papiruszra írva a sírokban és szarkofágokban találni. Imádságok ezek, amik mind a halálra felkészülő lélek útját egyengetik. Félreértve, sajnos legtöbbször mágikus ráolvasásnak magyarázzák őket, s nagyon is lehet, hogy valóban akadtak, akik eredetileg is így értették ezeket. Ám akik ilyen iratokat megírtak, azok szükségképpen saját emberi halandóságukra is gondoltak, s azzal győzelmesen megküzdve került ki kezeik alól efféle: „Lélek vagyok, a mennyei óceánból kiemelkedtem… vagyok az istenek nektárja… Istenség, aki gyűlöli a gonoszt. A törvény és igazság mércéje szerint törekszem a jóra. Szent nevem, az isteni lélek neve makulátlan. Csodás erőm révén teremtettem saját lényemet, és a mennyei életet is. Én vagyok a Fény Ura… Egyre magasabbra emelkedem, egyre magasabbra. S elérek oda, hol istenséggé változom… Nézzétek, lelkem az örök Isten lelke, testem pedig maga az örök élet. Határtalan létem a végtelen világkorszakok urává emel, vagyok az örök idők fejedelme… Jól tudom, az örök lélek bennem az Isten, testem pedig az öröklét maga.” (Kilépés a fénybe – Egyiptomi halottaskönyv LXXXV.)

Akik ilyen hittel hunyták le szemüket, azokat három-négy évezred után is inkább irigyelni, mintsem sajnálni kell. Az ő magas lelki kultúrájukról vált le, s önállósodott a bibliai zsidó nép gondolkodása: „Amikor még gyermek volt, megszerettem őt, és Egyiptomból hívtam ki az én fiamat.” (Hós 11,1) Az Ószövetség, majd az Újszövetség is tud erről a szellemi rokonságról, mikor a Jézusban kapott kijelentést próbálja megérteni és annak hitét jövendő évszázadoknak továbbadni. Miért fontos ez nekünk? Mert a lényegek lényegéről, emberi életünk legnagyobb témájáról van szó, akárcsak mai igénkben is: „Nem maradok el tőled, sem el nem hagylak téged… Velem van az Úr, nem félek.” (5Móz 31,6, Zsid 13,5-6)

Ezeket az igéket most ilyen összefüggésben olvassuk a Zsidókhoz írt levélben: „Ne legyetek pénzsóvárak, érjétek be azzal, amitek van”. A pénzsóvárság itt nem csak az anyagiasságot, hanem összefoglalóan a vágyak világát jelenti, ami az aggódással mindig összetartozik. Aki ugyanis nem győzte le félelmeit, értsd hitetlenségét, az szükségképpen a vágyaiba menekül, s édes álmaival kárpótolja valódi létezése hiányát. De a fordítottja is igaz: aki életprogramként átadja magát sóvárgásainak, s engedi, hogy azok szabják meg útját, annak lesz oka félelmekre is, mert a korlátok nélküli, elszabadult vágyakozás mindig illegitim területre sodorja az embert.

A „szent egyszerűség” gondolata tehát, hogy érjük be azzal, amink van nem öncél, hanem az élete boldogságát még kívülről váró embernek szóló, ébresztő üzenet. Hányan értek el messze többet anyagiakban vagy akár karrierben, mint sokan mások, a történetük mégis kiáltó üzenete maradt, hogy ők maguk nem lettek többek egyebeknél. Sőt, a habzsoló életek elmaradhatatlan árnyékaként ott ment velük a félelem is: mi lesz, ha mindezt valahogy elveszítem. De az ember leggyötrőbb félelme mégsem az, hogy valamit elveszít, hanem az, hogy ő maga elvész. „Por vagy te és ismét porrá leszel.” (1Móz 3,19) – a Biblia szerint a haláltól való félelem azonos az Istentől elszakadt állapottal. Ezért nagy biztatás olvasni mai igénket (de még annak egyiptomi előzményeit is): „Nem maradok el tőled, sem el nem hagylak téged. Velem van az Úr, nem félek!”

Pontosan ennek tudata az, ami hiányzik belőlünk, hitünkből, mikor is csöndesen rettegve és lehetőleg gyorsan hessegetjük el magunktól a mulandóságnak még a gondolatát is. S mert a modern időkben ez magától értetődően így zajlik szinte mindenkiben, ezért esik meg, hogy hívő, templomos emberek is, akik régóta szolgáló életet élnek, félelemmel, magánosan, a falnak fordulva, hitükben meghasonlottan és megkeseredve lépnek át Isten látható, anyagi világából Isten láthatatlan, szellemi világába. Mert, úgy lehet, egy hosszú hívő élet is kevés volt annak igazi elfogadására: „Nem maradok el tőled, sem el nem hagylak téged”.

Pedig a fejével, az értelmével minden hívő ember így gondolja. Akkor hol a hiba? A magvető példázatával élve: nem vert a mag gyökeret. (Mt 13,20-21) Ott volt az felszínesen, az értelemben, talán nagyon régóta is, tanultuk sok évtizede a hittanórán – de nem volt a szívben. Így hát a parányi ige-mag nem nőtt fel nagy fává, amin fészket rakhatnak az égi madarak (Mt 13,31-32), vagyis nem lett központi életelvvé. Valami mindig megakadályozta, hogy az első helyre kerüljön – gondok, ambíciók, a köznapok aggódásai – ez tulajdonképpen mindegy. Hát ezen próbáljunk most változtatni. Segít bennünket Kálvin szép összefoglalása, mikor is a keresztyén életet ezekkel a latin szavakkal jellemzi: Abnegatio seipsum, tolerantia crucis, meditatio futurae vitae, vagyis önmagunk megtagadása, a kereszt hordozása, és a jövendő életről elmélkedés. Mindegyik fontos, és a sorrend sem mellékes.

A „Velem van az Úr” mondat ereje először olyasvalaki életében ragyogott fel, aki ennek tudatában a világ urával mert szembeszállni. Az egyiptomi fáraónak egyetlen szemvillanása elég lehetett, hogy bárkit a halálba küldjön, Mózes mégis újra és újra elé merészkedett vakmerő kérésével – engedje el a zsidó népet, a félelmetes uralkodónak is hasznos munkaerőt, országából. Honnan volt ehhez bátorsága? A pusztai találkozásból az égő csipkebokornál, ahol Isten így szólt hozzá: „Én az vagyok, aki tényleg Van. Ha azt kérdezik, ki küldött téged, így felelj: a Vagyok küldött engem”. (2Móz 3,14) Ettől a pillanattól nem Mózes volt többé fontos, hanem a „Vagyok”, akinek a kezét fogta. Ö maga valamikor ugyan dédelgetett királyi herceg, aztán menekülő, véres kezű gyilkos, végül pedig számkivetett, névtelen vezeklő volt – de ebből most már semmi nem fontos. Csak az, akinek a kezét fogja, aki ővele szemben tényleg – van. Így is folytathatnánk: betegen fekszik valaki többszöri operáció után, az orvosok már mindent megtettek, végül lemondtak róla – de most nem ez a fontos, hanem a „Vagyok”, akitől az orvosok is, ő maga is, családtagjai is minden addigi évüket és napjukat, de még az azután következőket is kapják. Vagy így is folytathatnánk: fényes pozícióban, egészségesen és sikeresen ténykedik valaki, sokak elöljárójaként, de számára egyáltalán nem ez a fontos, hanem a „Vagyok”, akinek egyszer ő maga is számot ad majd arról, mire is használta hatalmát.

Az első tanulnivaló tehát ez: bátran megsemmisülni aggódó, hiú, hatalomvágyó és érzékeny énünknek, mert valóban nem mi vagyunk immár fontosak, hanem a „Vagyok”. Ez az önmagunk megtagadása, az „abnegatio seipsum”. Aki én utánam akar jönni, kezdje ott, hogy megtagadja önmagát (Mt 16,24, Lk 14,26), s aki erre nem hajlandó, az nem méltó hozzám. (Mt 10,37-38) Természetesen szó sincs arról, hogy a keresztyénnek gyűlölnie kellene rokonait – itt egyedül a sorrendről van szó. Aki bármit, bárkit jobban szeret nálam, az nem méltó hozzám – ez a dolog jelentése. De így is folytathatjuk: aki a maga biológiai létezését jobban szereti, az sem méltó hozzám. S mert általában jobban szeretjük, ezért halunk meg félelemmel, magánosan, a falnak fordulva, hitükben meghasonlottan és megkeseredve. Ne így legyen, mert nem kell így lennie!

Fiatal lelkészként egyszer haldoklóhoz hívtak, vigyek úrvacsorát. Az idős, nyolcvanhat éves Pista bácsi ágya mellett ott sírtak felnőtt fiai, mind nagyszülők maguk is. Először voltam ilyen helyzetben, nem tudtam, mit tegyek. Kérdem Pista bácsit, mi a kedves éneke, hogy azt énekeljük az úrvacsora előtt. Énekelni, halálos ágynál…?! De az öregúr, kezével a paplanon összekulcsolva, egyszer csak ezt mondja: „A csillagos égnek seregei ott fenn…” Hát kikeressük és rákezdünk:

„A csillagos égnek seregei ott fenn / Tündöklő fényükkel dicsérik az Istent. /Az egek boltjai alatt forgó világok / Mély bölcsességéről beszélő bizonyságok. / Az ő szavára lett tenger, hegy, füvek, fák, / Jó voltát, s erejét szüntelen kiáltják. /

Hát én, kibe lelket a jó Teremtő tett, / Némán vesztegeljek, s ne dicsérjem őtet? / Nem, sőt minden lelki erőmet összeszedem, / Elmémnek szárnyain székihez emelkedem. / Szólok, s ha tétováz rebegése nyelvemnek, / Könnyűim tanúi lesznek tiszteletemnek. /

Ó, ha kivetkezvén e testből idővel, / Állok széked előtt koronázott fővel, / Több lesz énekemben az erő és méltóság, / Magasztalván téged, ó felséges Valóság. / Röpüljetek elő, kívánt idők sebesen, / hogy örömimben több változás ne essen!” (248. dics. 1, 2. és 9. vers)

Az első verset még velünk mondta Pista bácsi, aztán a második és harmadik közben csendben elpihent. Keze összekulcsolva maradt a paplanon, ahogyan fogadott is. Szóval így is lehet meghalni – átmenve az Úrhoz, az egyetlen igazi Valóság dicsőítésében.

De nézzük Kálvin második pontját: ez a kereszt hordozása. Aki magát megtagadta, az így kell folytassa. Mert hát a szoros kapu hová is nyílik? A keskeny útra… (Mt 7,13-14) A magunk elhordozni és elviselni valóit persze soha nem hasonlíthatjuk a Jézus keresztjéhez, ahogy erre Simone Weil figyelmeztet is, mert abból egyetlen egy volt a világ történelmében. De a „sátorfánkat” – mert valójában ezt jelenti a bibliai szó – fel kell tudjuk szedni, ha Jézust tényleg követni akarjuk. Minden megrögzöttségünket feladni, szeretett lelki torzulásainkat odahagyni, és folyton úton lenni. Ahogy a vándorló nép a pusztában, nem berendezkedni és nem „állva megpihenni”. (455. dics. 1. vers) Ez az állandó adaptáció, a folyamatos tanulás képlete, ami az emberi élet legnagyszerűbb tulajdonsága: alakulni úgy, hogy közben lényem közepe, lényege változatlanul megmarad. Ami persze néha valóban nehéz, sőt keserves dolog, mintha kereszt lenne a vállunkon – de megéri. Mert egyedül így leszünk többek: így leszünk egyre inkább azok, akinek ő, a „Vagyok” már lát is minket.

S végül a jövendő világról elmélkedés – ami nélkül az eddigiek félben maradnának. Ez segít ugyanis leginkább az előzők elmélyítésében, ettől fognak az ige csírázó örök-élet magvai tényleg gyökeret verni a szívünkben. És csodálatos módon tényleg lesz is belőlük nagy fa, amin fészket rakhatnak az égi madarak – de a „meditatio futurae vitae” azért napi tennivaló. El se aludjunk nélküle! „Uram, mennyei Édesatyám, én tőled jöttem, hol is lehettem volna máshol a születésem előtti évmilliárdokban. Te raktad össze lényemet a föld porából s a magad örök Lelkéből. Segíts hát tiszta, biztos és igaz hithez, ami méltó módon kapcsol hozzád, Alkotómhoz! – hogy kivetkezvén e testből idővel, állhassak előtted koronázott fővel! A te örök, atyai szeretetednél nincsen jobb, hová vágyakoznék? Látom jóságodat, s tudom, hogy abban van végleges otthonom. Hadd gyönyörködjem benne már most, amíg e testben vagyok, s lefoglalnak még életem dolgai.” Vagy, ahogyan az apostol mondja: Vigasztaljátok egymást azzal, hogy ott mindenkor az Úrral leszünk! (1Thessz 4,17-18)

Töltsünk hát sokat az ő társaságában, közelében és vele beszélgetve; kérlelve őt, legyen segítségünkre hitünk erőtlenségében – és meg fogja hallgatni kérésünket. Lelkünk az őszinte könyörgésben erősödni fog, félelmeink pedig elenyésznek, miközben ő egyre inkább átjárja valónkat erejével és örök Szentlelkével. Hiszen még egy negyedik dinasztiabeli egyiptomi is tudta, hogy ő, az ember lélek az, aki a mennyei óceánból is kiemelkedik! Tudta, hogy az örök lélek benne Isten, teste pedig az öröklét maga! A Feltámadott népe ne tudná ezt? Várná az átlépést a fénybe – rettegések között? Milyen furcsa lenne!

Önmagunk megtagadása, a mindenkori tanulás, és a jövendő élet felől elmélkedés – ezek révén valóban magunk is egyre inkább „az Úrral leszünk”. Itt a földi életben, küszködve, de mégis olyan gazdagon, hogy minden pénzsóvárságot már csak szégyellni tudunk, s olyan létezően, hogy a testi elmúlás sem rettent már – mint Pista bácsit. Hanem dicsőítjük azt, Aki egyedül méltó arra. Így legyen! Ámen.

Imádkozzunk:

Ki ruházott fényt a sok ezer napokra, színes sugárokat rakva orcájukra? Ki indított útnak számtalan földeket? Ki kötött egymáshoz ennyi ezer testeket? Kimért útjaikon ezeket ki mozgatja? Uram, a te szádnak mindenható szózatja! Ámen.