Igehirdetés 2016. március 20.
A pálmaágtól a szamárcsikóig
Textus: Ján 12,12-15
„Másnap, amikor az ünnepre érkező sokaság meghallotta, hogy Jézus Jeruzsálembe jön, pálmaágakat fogtak, kivonultak a fogadására, és így kiáltottak: Hozsánna! Áldott, aki az Úr nevében jön, az Izrael királya! Jézus pedig egy szamárcsikóra találva, felült rá, ahogy meg van írva: Ne félj, Sion leánya, íme, királyod jön, szamárcsikón ülve.”
Fohász
Uram Istenem, aki az egész világot egyenlőképpen szereted, felhozod szép napodat mind a gonoszokra, mind a jókra, s esőt adsz mind az igazaknak, mind a hamisaknak – adj most csak egy morzsát is igédből, s élek! Ámen.
Igehirdetés
Gyermekkoromból úgy maradt meg számomra a virágvasárnap, hogy az a napfényes ünnep. A tavasz első igazán kék égboltja friss szelekkel, megszólaló madarakkal, sugárzik a napfény – s amíg nem lett az ország ilyen borzalmas színű, az emberek kimeszelték fehérre házaikat, rendbe tették a portákat. Pezsdült az élet, indult egy új tavasz – csupa öröm, kezdet és friss lehetőség.
Ám a legelső virágvasárnap Jézus jeruzsálemi bevonulásakor nem egészen ilyen volt. Nem a szikrázó napfény hiányzott belőle, valami egészen más: annak valódi megértése, ki is vonul ott be a szent városba a galileai zarándokok ünneplése közepette. Megdöbbenünk, mikor elolvassuk János evangéliuma 12. fejezetét, mert abból kiderül, hogy nem csak Jézust, de már Lázárt is meg akarják ölni, akit ő feltámasztott Bethániában. Halál a názáretire, hiszen már azt suttogják róla szerte az országban, hogy ő a Messiás – de még tanítványaira is halál, ha tanúskodni mernének tetteiről – ez a hivatalos álláspont. Amikor pedig kiderül, hogy Jézus a húsvét ünnepére Jeruzsálembe jön, a zarándokok hozsannázva kivonulnak elé pálmaágakkal, s Izrael királyaként üdvözölve őt leterítik elé felső ruháikat! (Luk 19,35) Ez az utolsó csepp a pohárban, készül is a nagytanács összehívása és négy nap múlva, nagycsütörtök éjszaka már megvan a halálos ítélet. Júdás árulása is ott a küszöbön – aki elvileg ugyan a szegények javára gyűjtene, valójában a saját zsebére dolgozik, mert régen nem hisz már Mesterében (Ján 12,4-6), Jézus pedig temetését említi megkenetése védelmében (Ján 12,7-8) – hát ez az első virágvasárnap igazi arca!
Mondhatnánk, hogy ritka az életben az ennyire kiélezett helyzet, mi emberek sokkal több szürke hétköznapot élünk meg – ám az evangélista nem véletlenül festi meg e részleteket. Virágvasárnapon arról van szó, hogy a Jézus ügye igenis élet és halál dolga – nem csak színes dekoráció, s nem is vallásos kellék egy évente lejátszódó egyházi előadáshoz. Az ember elfogadja a nagy király meghívását az ünnepi vacsorára, vagy lerombolják városait – mint Kr. u. 70-ben Jeruzsálemet a rómaiak. (Mát 22,4-7) Pár nappal Jézus halála előtt az a kérdés, hogy ki az, aki élő hittel követni akarja őt – s ki az, aki nem. A pattanásig feszült, drámai helyzettel a pillanat fontosságát mutatja fel az evangélista: virágvasárnap az utolsó napok közül való, mikor a Megváltót még személyesen hallhatják az emberek. És ma is ez a tét a hit számára: élet vagy halál. Nincs harmadik lehetőség! Amint egy autóbuszra sem lehet „egy kicsit” felszállni, meg egy kicsit nem is – az ember felszáll vagy sem. Valaki ott van a királyi vacsora asztalánál, ahova meghívták, vagy nincs ott – s mindez egyedül rajta áll. A virágvasárnap ezt kérdezi tőlünk: akarod-e, hogy Jézus legyen az életed királya – vagy sem. Azért olyan drámai és kiélezett itt a helyzet, azért van szó árulásról és temetésről – mert egyszer élünk! El ne zsongítson az egyházi év szépsége, az ismét ránk köszönő nagyhét és az ünneplés sem, mert itt rólunk és örök sorsunkról van szó: királyi menyegző vagy sírás és fogcsikorgatás a külső sötétségen? Minden döntésünkkel igent mondunk valamelyikre. A főpapok a hatalmat választották, Júdás a pénzt – Jézus pedig az Atyának való engedelmességet.
Virágvasárnap ezért úgy állít minket döntés elé, hogy fehéren-feketén szembesít a tévedésünkkel. Bármilyen kellemetlen, ott látjuk magunkat a tömegben, tele illúziókkal és hozsannázó lelkesedéssel, ám teljes tudatlanságban afelől, mit is teszünk valójában. A virágvasárnap hagyományos egyházi neve Palmorum, azaz pálmák vasárnapja. A történelemtudomány kimutatta, hogy a pálmaág a görög szeleukida uralom elleni, Kr. e. 168-ban győztesen lezajlott Júdás Makkabeus-féle szabadságharc nemzeti jelképe volt – amikor tehát ezzel köszöntötték Jézust, azt a hitüket fejezték ki, hogy ő fogja megszabadítani a népet a római iga alól. Csakhogy Róma százszor erősebb volt a szeleukidák birodalmacskájánál, és volt még fél évezrede, hogy megdőljön. Súlyos történelmi tévedésnek bizonyult tehát Jézust pálmaágakkal köszönteni – a káprázat uralma! Igen ismerős dolog annak, aki már felébredt: „whishfull thinking”, mondja az angol, vagyis vágyaktól átszőtt gondolkodás – amikor is azt látjuk valóságnak, amit nagyon annak akarunk látni. Ezért sír Jézus az Olajfák hegyén a bevonulás napján Jeruzsálem felett: „Bárcsak megismerted volna ezekben a napokban, amik békességedet (üdvödet) szolgálják – de már késő!” (Luk 19,42)
Mindnyájan káprázatok uralma alatt élünk, míg föl nem ébredünk – ez a virágvasárnap egyik üzenete. Illúziók és káprázatok – életpótlékok szép élet helyett… De ez sírnivaló, ha már valóban tudjuk, micsoda! Jézus tudta – és megsiratott bennünket. Mert hogy ő nem csak Jeruzsálem felett ejtette ott a könnyeit, az biztos: minket is látott, akik majd két évezred múlva születünk – és szánakozott rajtunk, mennyire el tudjuk hitetni magunkkal azt, ami nem igaz. Leplezze hát le ez a nap minden öncsalásunkat, lázálmunkat és aránytévesztésünket, akkor teszi velünk a legnagyobb jót!
Jézus szamárcsikóra ül – ennél beszédesebb válasza nem is lehetne a pálmaágakra. Az alázat egészen döntő része ennek a gesztusnak, hiszen szamárhátra legfeljebb nőket és gyermekeket ültettek, férfiember lóra ült vagy inkább gyalogolt – ám az evangélista hozzáteszi még ezt is: „…felült rá, ahogy meg van írva.” Ez a mellékesnek tűnő pár szó kifejezetten arra emlékeztet, hogy Jézus nem a régi hagyomány eltörlésére, hanem valódi tartalommal betöltésére jött: minden készen áll a szent hagyományban, újításra szükség nincs. Az ember helyes alapállása hibátlanul kiolvasható a Szentírásból. Ellenségeiért valóban soha senki nem imádkozott addig a kereszten – de még ez is csak a törvény és a próféták betöltése (3Móz 19,17-18) – igaz, immár univerzális erkölcsi igényként értve a mózesi igéket, nem pedig csak „a te néped fiai” iránt. Zakariás, aki az igaz és szabadító, szegény és szamárháton ülő eljövendő királyról szólt, jó félezer évvel Krisztus előtt lépett fel a fogságból hazatérő zsidók lelki erősítésére – ezért amit Jézus virágvasárnapon vele összhangban, őt idézve tesz, az nem más, mint az atyák hagyományainak méltó folytatása és igazi tartalommal betöltése.
Ha mindezt jól értjük, meg is szégyenülhetünk folyamatos „újat keresésünkben” – a kereskedelem uralta mai világban ugyanis szinte kizárólag az jó, ami „új”. Erkölcsi-szellemi értelemben viszont minden készen van – mindent leírtak és kimondtak már – éppen csak meg kell valósítani. Ami azért figyelemre méltó, mert végtelen nagy biztatás is: bonyolult és megoldhatatlannak tűnő emberi kérdéseinkre igenis régen készen vannak a helyes válaszok! Nem kell értük a mennyek magasába vagy a holtak hazájába vándorolnunk – Istenünk ugyanis mindenütt jelen van. (Zsolt 139,7-8) Nálunk, embereknél vannak a kérdések, ez igaz – nála viszont a feleletek. Mi küszködünk és harcolunk – ő pedig a Fénylő győztes, a Feltámadott!
„Mert megölhették hitvány zsoldosok,
és megszűnhetett dobogni szíve –
harmadnapra legyőzte a halált.
Et resurrexit tertia die.”
(Pilinszky J.)
Hát ezért „Örülj nagyon, Sionnak leánya, örvendezz Jeruzsálem leánya! Imé, jön néked a te királyod; igaz és szabadító, szegény és szamárháton ülő!” (Zak 9,9) Így, és ennek tudatában – már szabad őt királyként köszöntenünk, és méltó hozzá a hozsannás ének is:
„A nagy király jön, Hozsánna! Hozsánna!
Zeng e kiáltás előtt, utána;
Zöld ágakat szeldelnek útára,
Békességet hoz népe javára.
Áldott, aki jött az Úrnak nevébe’
Általa léptünk az Isten kedvébe,
Békesség ott fenn a mennyországban,
Áldott az Isten a magasságban!”
(331. dics. 1.v.)
János evangélista már így emlékezik a zakariási ígéretre: „Ne félj, Sion leánya…!” (Ján 12,14-15) – mert az évszázadok ezzel a tartalommal töltötték meg a régi próféciát. És igen, leginkább erre van szükségünk, hiszen életünket rettegés szegélyezi. Ki hősködhetne vagy hetvenkedhetne? A minap egy beteg kórházi ágya mellett álltam: nyolc hét alatt nyolcszor műtötték, a csövek miatt szinte mozdulatlanul kell feküdnie. Egyetlen mozgatható lábának sarkán hatalmas felfekvés, alig gyógyuló nyílt seb – és pár hónapja még úgy járt közöttünk, mint bárki más! Ilyenkor nagyon kicsinek érzi magát az ember. Egy másik helyen szép kerek évforduló, családi ünnep, ahol mindenki boldogan együtt van és örül – a családfő pedig másnap reggel már nem ébred fel ágyában – hazatért az éjjel egyik csöndes óráján. Megszólalni is nehéz ilyenkor. De említhetnénk más élethelyzetet is, mikor magunknál ezerszer nagyobb erőkkel találjuk szembe parányi voltunkat. Ilyenkor aztán tényleg ott a kérdés: legyőztük-e már mi is a halált. Resurrexit tertia die..?
Ha nekünk még nem sikerült – hát neki igen! Virágvasárnapi könnyei miattunk is hullottak, a kereszten értünk is könyörgött, s a régi próféta szavait nekünk címezte: „Ne félj, Sionnak leánya…!” Csak éppen ne feledjük, hogy az első Palmorum napján élet és halál álltak szemben – mint teszik ma is. Minden azon múlik, ki az életem királya! Akinek nem kell a királyi menyegző, annak jut majd a külső sötétség. Ezért ne feledjük azt sem, hogy a káprázatok lelepleződése nem megrövidít, hanem éltet – s leginkább ne feledjük, hogy Jézus valóban legyőzte a bűnt, a szenvedést és a halált, így nem kell már félnie Sion leányának! Őt, aki igaz és szabadító, holott szegény és szamárháton ülő – joggal és teljes szívvel köszöntheti hozsannánk: így is legyen e mostani virágvasárnapon! Ámen.
Imádság
Urunk Jézus, könnyeid és fájdalmaid közt is Fénylő Győztes – hódolunk előtted virágvasárnapon! Fogadj magadhoz, s légy a mi királyunk! Ámen.
