Vázlat és iránytű

Elmélkedés 2016. május 22. (Reformátusok Lapja)

Vázlat és iránytű

Adventtől pünkösdig lélekben végigjárjuk az üdvtörténet eseményeit, utána következik Szentháromság vasárnapja, amely összefoglalja, ami addig történt. Maga a szó, “Szentháromság” az általunk ma ismert, kristályos formában csak a Kr. u. 3-5. században jelent meg – mégis elmondhatjuk, hogy a kétmilliárdos keresztyénség legfontosabb közös lelki kincse. Azt a hitünket fejezi ui. ki, hogy az asszonytól született, földi ember élete alkalmas színtér a teljes, üdvözítő isteni program végbe mentére! Halandók vagyunk, életünk földi korlátok között zajlik, születtünk és meghalunk, igaz – ezek ellenére nem csak bepillanthatunk az Örökkévaló szándékaiba, hanem a “fiúság” meglelése révén, Krisztusban élve magunk is egyek lehetünk ővele! „Az én juhaim hallgatnak az én hangomra, és én ismerem őket, ők pedig követnek engem. Én örök életet adok nekik, és nem vesznek el soha, mert senki sem ragadhatja ki őket az én kezemből. Az én Atyám, aki nekem adta őket, mindennél nagyobb, és senki sem ragadhatja ki őket az Atya kezéből. Én és az Atya egy vagyunk.” (Jn 10,27-30)

Ez nem csak Isten atyai szeretetéről, s Jézus fő-pásztorságáról szól, hanem az ember egészen kiváltságos helyzetéről is: a hívők egyek lehetnek a kimondhatatlan Név tulajdonosával, a végtelen szeretettel. Megismerhetik őt, ahogyan kijelentette magát a világnak, élhetnek szelíd, irgalmas jósággal boldog életet, sőt kiteljesedhet létezésük egész a végső ajándékig, az örökkévalóságig. A Szentlélek ezeket hozza: ahol ő van, ott jut az Atya és a Fiú hiánytalan, örök egységre, hiszen a Szentlélek ez az egység (Mt 3,16-17) – amint kezdetben is volt, örök időknek előtte…

Mindez csak tervrajz, ha úgy tetszik „vázlat” – még nem maga az épület. Fogalmazhatunk úgy is, hogy egy pontos és jó iránytű – amivel a felfedező útra, Isten valóságának személyes megismerésére azonban magunknak, embereknek kell elindulni! Mégoly igaz egyházi tanítás ismerete sem takarítja meg, csupán előkészíti magát az életet – döntéseket hozni nekünk kell! Igazán “emberek” pedig éppen döntéseinkben vagyunk. A dús életélmény lehetőségek közt magunk kell válogassunk, sőt jellemünk, lelki arcunk formálása dolgában is felelősek maradunk – így a végső eredmény dolgában sem okolhatunk senki mást…!

Érdekes fölidézni a görög filozófiának számjegyek dolgában született felismeréseit. Parmenidész azt mondta, hogy a Létező az „egy”, Platón szerint pedig a „sok” nem létezhetne az Egy nélkül, hiszen attól megkülönböztetésül nevezzük soknak. Plotinosz úgy okoskodott, hogy az Egy a meg nem nyilvánult Kettő, a Három pedig az egységre jutott Egy és Kettő. Mindezt az igen elvontnak tűnő, mégis magas rendű bölcseleti tudást, mint nyelvet, és mint „vázlatot” felhasználták az ősegyházi atyák, mikor megpróbáltak tisztánlátni és érteni, majd fogalmazni az első egyetemes zsinatokon. Isten népe másfélezer éves írott története és a Krisztus-esemény dokumentumai alapján arra az eredményre jutottak, hogy Isten Atya, Fiú és Szentlélek is – egyszerre. A “Szentháromság Istenről” való tudás ezért a Biblia emberi olvasata, ám a keresztyénség számára másfél évezred óta a legfontosabb, felekezetek határai felett is összekötő egyetemes igazság, mely kifejezi keresztyén hitünk lényegét.

A hittételek viszont önmagukban éppen úgy nem üdvözítenek, mint a Biblia betűi – amíg be nem váltják, meg nem valósítják őket! Érvényes ez a “Szentháromságról” való tudásra is. Amint odaadóan Isten gyermekei, Krisztusnak, az örök Fiúnak követői, egymásnak pedig a Szentlélek által testvérei leszünk, a “Szentháromság” titokzatos lényének örök üdve is kezd otthonossá lenni bennünk. Megtaláljuk teendőnket, egymásban a jót, életünkben az értelmet – s épül a közösség is, amely az égből szállt alá, és “olyan szép, mint a férje számára felékesített menyasszony.” (Jel 21,2-7) Érkezzünk hát a „vázlattól” a valóságig, a tantételtől az élő Istenig, s akkor a “Szentháromság vasárnapja” is több lesz egyházi ünnepnapnál – öröm és beteljesedés!