Igehirdetés 2016. július 10.
Élj már értelmesebben!
Lekció: 1Krón 22,1-19
Textus: 1Krón 22,10
“Ő épít majd házat nevem tiszteletére. Ő a fiam lesz, és én atyja leszek, és örökre megszilárdítom királyi trónját Izraelben.”
Igehirdetés
Ez az igehirdetés arról szól, hogy a butaság nem éri meg, kontra-poduktív. Ha már emberek vagyunk, használjuk a fejünket. Egy egész fejezet szól erről a Bibliában, a „nehezen érthető” Ószövetségben, a Krónikák első könyvének 22. részében – s az intés nagyon is helyénvaló, amennyiben az ember, ha őszinte magával, pontosan tudja mennyi, de mennyi butaságot elkövetett már életében.
Azt olvassuk, hogy Dávid szeretett volna templomot építeni az Úrnak, ám hadakozó ember lévén nagy háborúkat viselt, sok vért ontott – így az Úr csak fiának, Salamonnak engedte meg a templomépítést. Dávid ekkor azt mondta fiának: „Bárcsak adna az Úr neked észt és értelmet, amikor Izrael fölé rendel, hogy megtartsd Istenednek, az Úrnak törvényét! Akkor jársz sikerrel, ha megtartod és végrehajtod azokat a rendelkezéseket és törvényeket, amiket az Úr Mózes által parancsolt Izraelnek. Légy erős és bátor, ne félj és ne rettegj!” (1Krón 22,12-13) Egyszóval nem azt mondta fiának, hogy legyél vallásos, kegyes ember, hanem azt, hogy legyen eszed. Neked magadnak jó, ha megtartod, amit az Úr parancsol – s ennek belátása ma éppoly aktuális, mint háromezer éve volt. „Bárcsak adna az Úr neked észt és értelmet, hogy megtartsd Istenednek, az Úrnak törvényét!”
Azt mondja ki ezzel az ige, hogy esztelenség semmibe venni a szent hagyományt, amit Isten adott népének. Csak a bolond mondja, hogy „…nincs Isten, minden gonoszság megengedhető” (Zsolt 14,1) – a vétek ugyanis az élet tanúsága szerint előbb-utóbb visszaüt. De nem csak ennek elkerülése miatt kell „okosnak lenni”, vagyis megtartani az Úr által adott rendelkezéseket és törvényeket, hanem mert a magasabb, üdvösséges élet semmiképpen nem érhető el önkényes, a törvényt mellőző úton. (Zsolt 119,1) Akinek van „magához való esze”, az követi az erkölcsi törvény rendelkezéseit – nem azért, mert mózesiek, hanem azért, mert igazak! Ezért a mostani igemagyarázat címe is: Élj már értelmesebben – ami egyébként saját legbelső igényünk is, tehát kár magunkban elhallgattatni.
Több szempontot is kapunk igénkben az értelmes életfolytatáshoz. Salamont, az ifjú trónörököst trónjának szilárdsága érdekelte, s ez természetes. Még az állatvilág tagjai is megküzdenek azért, hogy a maguk génjeit örökíthessék át a következő nemzedéknek – az uralkodók pedig hatalmuk beteljesedésének tekintették, ha saját fiaikat láthatták utódként trónjukon. Ez aztán sok cselszövést és vérontást is eredményezett valamennyi nemzet történelmében, s alóla a bibliai történelem sem kivétel. Dávid ugyan ígéretet kapott Istentől arra, hogy fiának trónját az Úr „örökre megszilárdítja Izraelben” – de tudjuk, dinasztikus értelemben ez nem teljesült. Miért szerepel akkor ez a történet mégis a Bibliában? Mert az isteni ígéret elhangzásakor képet kapunk róla, mit értsünk az „örök királyságon”, mely nem rendül meg soha: „Ő fiam lesz nekem, én pedig atyja leszek” – mondja az Úr Salamonról! (1Krón 22,10)
A Biblia legfontosabb, leginkább központi témája az istengyermekség – amit Jézusban újra és hatalmasan megerősítve látunk. Az Újszövetség azzal a tartalommal tölti meg a szót, ami révén bűn, szenvedés és halál is átértelmeződnek. (Ján 1,12 Ján 17,3 Mát 9,8) S valóban, az istengyermekség híjával kallódó életek vagyunk, s különösen a mulandósággal szemben azok is maradunk. „Értelmesen élni” bibliai értelemben annyi, mint felhagyni a gazdátlan lelki sodródással, a divatok és trendek, főleg pedig a saját, személyes hangulatok mindenkori uralmával, mert nem visznek sehova. Ezek révén az élet lehet ugyan érdekes, forgatagos „hiúság vására” – ám lényegét elveszti, örök tartalma hiányzik. „Ő fiam lesz nekem, én pedig atyja leszek” – ez teszi az örökre megszilárdított királyságot (Luk 1,30-33) – s enélkül valóban reszketve állunk “ama nappal” szemben… Éljünk hát „értelmesebben”, vagyis erősítsük meg szívünkben a mennyei Atyánk iránti szeretetet – mert ez életünk legértékesebb tartalma!
Az igazi istenhitből, azt látjuk itt, nem passzivitás és nem meditatív erdei barlangokba való elvonulás következik. Éppen ellenkezőleg, a küzdelmek vállalása: „Légy bátor és erős, ne félj, és ne rettegj!” – ami persze az istengyermekség csöndes, befelé forduló, elmélyült megélése után következik. Anélkül csak hazárd vakmerőség terem, ami történelmi bukásokra van ítélve – belőle fakadóan azonban bátor és kezdeményező – mégis vezetett élet. Ez a bátorság, amiről itt szó van, nem a felfújt ego-ból fakad, mint a kalandoroknál, hanem az ember csöndes, bensőséges bizodalmából – s ez nagy különbség, ami a következmények tisztasági fokában látszik meg igazán.
A legszebb összefüggést az „értelmes élet” megvilágítására mégis a kereső magatartással kapcsolatban láttatja az ige. „Izrael összes vezetőinek pedig megparancsolta Dávid, hogy segítsenek fiának, Salamonnak. Most azért igyekezzetek szívvel-lélekkel keresni Isteneteket, az Urat!” (1Krón 22,17 1Krón 22,19) Nem arról van tehát szó, hogy a hitre jutott ember olyan nagy biztonságra tenne szert, amitől feljogosítva érezhetné magát ítélni eleveneket és holtakat. Ez olyan félreértés, amely mindig lelki éretlenségre és elakadottságra vall, s abban jelenik meg, hogy valaki mások hitét fölényesen minősíti. Szó sincs róla, hogy a hívő ember birtokolná az igazságot – szorgalmasabban keresi másoknál!
„Igyekezzetek szívvel-lélekkel keresni Isteneteket, az Urat!” – ez nem kegyes szöveg, hanem az egyedül helyes emberi alapállásra buzdítás. Itt tér el egymástól egy ideológia vagy vallás vakbuzgó képviselete, és a szabad, megszólítható lélek kötelező szerénysége. Ahogyan Márai fogalmazza: „A szuverén ember, aki életét föltette az igazságok hirdetésére és gyakorlására, melyeket megismert és minden következménnyel vállal: természetesen mindig szerény és udvarias. Akkor is, amikor az igazságot hirdeti.” (Füveskönyv, 163) Isten dolgában ez sokszorosan igaz! Ő maga egyrészt nem szorul védelemre, mert ugyan ki tudná Istent megsérteni, de megvédeni is – az viszont általános tapasztalat, hogy merev és türelmetlen apológiával csak ártani lehet ügyének a világban. Jól látszik ez Jób barátainak ironikus ábrázolásában: a hívő buzgalom, ha mérsékelten bír okossággal, csak kárára van a valódi lelki előmenetelnek…!
Istent senki nem birtokolhatja – csak keresheti! Azok is, akik erre életüket feltették, s ennek az odaszánásnak minden következményét vállalták, kizárólag szerények és udvariasak lehetnek. Mert őt, az Örökkévalót, még egyszer, nem lehet birtokolni, csak szívvel-lélekkel keresni. Bizony, ebben a tekintetben a művészetek szabad útkeresése, mint emberi alapállás sokszor hitelesebb és értékesebb, mint a hívő önigazultság. Persze, a hitben mindig van bizonyosság, eleve tudás és gyermeki várakozás – de csakis olyan prímér és tiszta formában, ahogyan erről Augustinus is vall: „Nem kereshetnélek, Uram, ha te már meg nem találtál volna.”
Mit jelent ez a keresés a mindennapokban? Csöndet, befelé figyelést, és az ige iránti megszólíthatóságot. Életünk ugyanis sajnálatos módon az extroverzióban zajlik: minden érdekes, ami csak hír, ami kívül van, a világban zajlik – ami pedig odabent a szívünkben él elsatnyul, vagy éppen félrenövekedik és önmaga karikatúrája lesz. Pedig onnan, belülről indul ki minden élet, s ezért a szívünkre minden féltett dolognál jobban kell vigyázni! (Péld 4,23) Önmagunk nevelgetése első számú erkölcsi kötelesség, amit a lélektan nyelvén személyiség-kultúrának is nevezhetünk. Épüljön be a megismert igazság az érzületbe és a cselekedetekbe: ma ne maradjak olyan, mint tegnap voltam. Nem kis feladat – de embernek való! Az autonóm, „embernyi embert” éppen az különbözteti meg a tömegembertől, hogy csöndben előrelép és növekszik, szinte maga sem tudja, hogyan. Növekedése azonban, bár csöndes és belül zajlik, mégis megállíthatatlanul halad előre – mint a magától növekedő vetésé. (Márk 4,26-33)
Ehhez újabb és újabb indításokra is szükség van, amit az ige biztosít az embernek. Naponta olvasni a Bibliát – mely igéjével mindig aktuális lelki helyzetünkbe talál, s megmutat magunknak. Tükröt tart, amire azért is szükségünk van, mert tudattalanunk erői sok-sok meglepetéssel szolgálnak. A föld látszólag nyugodt felszíne alatt óriási tektonikus erők dolgoznak, amik megfelelő idő alatt Alpokat, Andok-méretű hegyláncokat, vagy Himaláját tudnak felgyűrni, s ha úgy adódik, földrengéseket, tengerárakat és pusztító vulkáni kitöréseket képesek produkálni!
Az ember lelkének “szerény számítások” szerint is kilenctizede a tudattalan mélységében rejtőzik, s arra vár, hogy átvilágítsuk, különben előbb-utóbb furcsa dolgokat művel. Ám nem csak veszélyes robbanóanyag rejlik ott, a tudatos énünk alatt: isteni rendeltetésünk maga is számtalanszor oda szorul! Elfelejtkezünk róla, kik is vagyunk, mire teremttettünk: az Örökkévaló jóságát és gondoskodását vagyunk hivatottak képviselni az alacsonyabb világ, a növények, állatok és ásványok iránt!
Az ő megbízottjaiként sosem vagyunk feladat nélkül. Tennivalónkat a körülmények és belső hajlamaink összjátéka kovácsolja ki, amit az ige motivál, állít helyes irányba – és a jó lelkiismeret szentesít. Békességnek is nevezhetjük, lényege mindenesetre a harmónia – életünkkel, világunkkal, sőt még testi mulandóságunkkal is. Ezt jelenti „okosan élni”, s így töltjük be legszebben az Úrtól adott törvényeket és rendelkezéseket.
Egyedül az örök és maradandó életünkben, ami istengyermekségünkből származik – ez volt a kiindulásunk. Itt és ebben rejlik az „örökre megszilárdított királyság.” Legyen a hívő bátor és erős, hisz nem akárki oldalán harcol – így szólt a folytatás. Istenünket viszont mindenkor szívvel-lélekkel keresnünk kell, nem birtokolhatjuk őt – így, és egyedül így lehetünk méltók arra, hogy ő nekünk Atyánk, mi pedig neki gyermekei lehessünk. Így is legyen. Ámen.
Fohász
Uram, ha életem megszokott kereteiben élek, az előbb-utóbb szűknek bizonyul. Ha kísérletezve valami más értelmezést találok, az új magával sodor és elbizonytalanít. Segíts abban, hogy téged, mindenek Atyját igazán megsejtselek, teljes szívemből szeresselek – s te magyarázd el nekem újra létezésemet! Ámen.
