Igehirdetés 2016. július 17.
Hát mi győzi meg őket?
„Ábrahám ezt felelte: Ha Mózesre és a prófétákra nem hallgatnak, az sem győzi meg őket, ha valaki feltámad a halottak közül.” (Luk 16,31)
Igehirdetés
Mi van a halál után? Az életbe túlságosan belefelejtkezett embert ez nem érdekli. A kérdés a mindenkor váratlan és mindig hihetetlen gyász idején válik fontossá – s valóban, ugyan miért foglalkoznánk vele, mikor nincs itt a halál? Azért, mert emberek vagyunk, akik szeretnék egészben, teljességében látni az életet – márpedig a halál mindig befejezetlenséget hagy maga után, akármikor jön. Ha valami, hát mulandóságunk emlékeztet emberi életünk rögtönzött, tökéletlen mivoltára. A Paradicsomon kívül, több más baj mellett az is kiderül, hogy „Por vagy te, és ismét porrá leszel”. Ezért aztán hiába bármilyen berendezkedettség, jólét és hibátlan egészség, ott bujkál a környéken mindig a ki nem mondott, sőt meg nem gondolt gondolat – mi lesz, ha majd mindettől búcsút kell venni?
Ezzel a dologgal tehát foglalkozni szoktunk a sok elhessegetés mellett is – s az sem vitás, hogy nagyon is rajta hagyja nyomát mindennapi döntéseinken, sőt létünk alapvető minőségén is, mire jutottunk ebben a dologban.
A gazdag és Lázár példázata látszólag a halál utáni igazságtételről szól, miszerint aki itt szegény volt, az odaát jólétben részesül, aki pedig gazdag, az majd gyötrődik. Ki is használták ezt a mindenkori hatalmak a fennálló társadalmi egyenlőtlenségek (egyházi) szentesítésére, természetesen a szegények vigaszaként. Azonban ebben a példázatban messze nem egy „önjáró” mechanizmusról van szó, ami személytelen igazságként lebegne a világ fölött, hanem éppenséggel arról, hogy az egyén cselekedeteinek mindenkor megvannak a maga kézzelfogható és egyértelmű következményei.
Természetesen van világtörvény és van isteni igazságosság is, de úgy érvényesül, hogy egy adott erkölcsi minőség az egyén életében mindig szükségképpen váltja ki a későbbi következményeket, amiket akkor viszont már nem lehet elkerülni. Korábban, a döntés idején még lehetett volna – de eljön a szakasz, amikor az okozatok veszik át az uralmat, s rajtuk már lehetetlen változtatni, vagy előlük akár kitérni.
Ilyen időszak a halál utáni is, amikor életünk minden eseménye együtt van már. Az életesemények summájaként, továbbá az Örökkévaló kegyelméből és ítéletéből összeáll aztán a végleges sorsunk. Részt vettünk kikovácsolásában, sőt, saját magunkon kívül mást nem is okolhatunk érte – de a halál utáni szakaszában sem elvenni, sem hozzátenni nem tudunk már az összességhez, ami előállt. Erről szól a példázat.
De nézzük az “előzményeket”! Lázár, a koldus hiába kér a dúskáló, lakomás asztal maradékaiból, csak az ebek nyaldossák sebeit. Kelet költészetének páratlan remeke ez a kép, amely azt mondja, hogy az irgalmatlan, önmaguk boldogításával elfoglalt embereknél még az állatok is emberségesebbek. S valóban, mennyi magára hagyott öreg, szeretet nélküli gyermek, gondozatlan és gyámolításra szoruló, peremre szorult ember! Jézus látta őket, szemben sok kortársával. Magához engedte és megáldotta a gyermekeket, gyógyította a betegeket, még a kivetett leprásokat is – és jó szót, evangéliumot mondott a megtört szívűeknek. Nem így a példázatbeli gazdag, akinél még kutyái is jobbak voltak. Ez a kemény, irgalmatlan szív az „előzmény”, amiből minden további következik majd – valami olyasmi, amit az illető neveltetésénél, anyagi bőségénél, társadalmi helyzeténél és emberi tulajdonságainál fogva nyilván észre sem vett magán. Ezeket, ahogy ma mondani szokás „az ő szintjén” természetesnek tekintették. Pilátus sem emlékezett Jézusra, ahogyan ezt a költő megírja. (Faludy: A judeai helytartó)
Pedig pontosan azok a dolgok a legfontosabbak, amiket észre sem veszünk, lényegtelennek vélünk – éppen azért, mert tudattalanok. A viselkedésünkben, moráljainkban, emberekhez való viszonyulásunkban ezek hatnak olyan erővel, hogy utólag csodálkozunk és nem értjük – tényleg ilyenek lennénk? Valaki egyszer fényképeket kapott magáról, amik ábrázolták, miként eszik, beszél, néz és gesztikulál – s elrémülve kérdezte, én valóban ilyen vagyok…? Igen, énünk egy része tudattalan, nincs átvilágítva, s éppen ezzel okozza a „következményeket” – amik eljötte idején viszont már késő. Korábban még lehetett volna valamit változtatni, de jönnek idők, amikor már hiába. „Küldd el hozzám Lázárt, egyetlen csepp vízzel az ujján, küldd el őt ébresztő igehirdetőként a testvéreimhez…!” – de nem lehet. Egyszer élünk, egyetlen egyszer! Hát erre utal a „nagy szakadék” kifejezés (a Károli-ban „nagy közbevettetés”), ami az örök “most” és az elmúltak közt található. Amit egyszer megtettünk, soha többé nem lehet meg nem történtté tenni: s mint látjuk, sem hozzátenni, sem elvenni belőle soha többé semmit nem tudunk.
Miért késnénk hát le életünk legfontosabb pillanatait? Azok mindig most vannak! Ne készüljünk sehová, legalábbis ilyen értelemben ne. Ha most nem, akkor sohasem – mert a pillanat értéke tökéletesen azonos az örökkévalóságéval. Aki mindig indul valahova, az sosem ott van, ahol van. Mond ugyan valamit, de nem egészen azt – szeret is, de nem úgy és nem annyira… Van is, meg nincs is. Hát ezekért „gyötrettetik a lángokban” a lecsúszott, tákolmány élet, még akkor is, ha minden nap dúsan vigadozna. Nagy kár – nem így kell “élni”. Az ilyen ember föleszi ugyan a pillanatot, de semmi haszna belőle, mert közben marad, ami mindig is volt – lelkileg faragatlan. Meg nem nemesedett; sem ezüst, sem arany. Csak fa, széna, pozdorja… íme, a nyomorult, a “mulandó” mulandóság! (1Kor 3,12-13)
Ábrahám magasából az is látszik, hogy „Ha Mózesre és a prófétákra nem hallgatnak, az sem győzi meg őket, ha valaki feltámad a halottak közül.” (Lk 16,31) Jézus itt járt közöttünk, Isten testté lett kegyelmeként, utolsó, megmentő lehetőségként – de még az sem emlékszik rá, aki halálra ítélte. Mert akinek a szíve általában zárva szokott maradni az igazság előtt, Mózes és a próféták előtt; a költészet, irodalom és zene pedig végképp nem hoznak közvetlen anyagi bevételt vagy karriert számára, hát nem foglalkozunk velük – nos, azt az sem győzi meg, ha valaki a halottak közül feltámad! És éli tovább egy személyes, boldogságot hajszoló életét – későn ébredve rá, hogy döntéseinek következményei vannak, mégpedig visszafordíthatatlan következményei.
Pedig ott a sok indítás, ott a sok tudás és igazság a dolgok rendjéről, törvényéről ezernyi példával, emberi életekkel, sorsokkal – de nem kell. Régies, konzervatív, mi pedig modernek vagyunk. És amikor mégis felébred az illető – akkor csodálkozik, hogy már semmin nem tud változtatni; mert nem kellett Mózes és nem kellettek a próféták, akik pedig mind az Emberfiáról, az isteni emberről szóltak. (Lk 24,44) Így aztán magára marad hosszú életében vágyaival, szenvedélyeivel, félelmeivel és kényszereivel – amik teljesen betöltik szívét és idejét – míg csak el nem száll az álom, amit életnek hívnak.
Ijesztő kép, de ilyen az emberélet az ige nélkül – mely megsebez ugyan, de be is kötöz (Jób 5,18) – megítél, de jóra is vezet. (Gal 3,24) Szükségünk van indításokra! Önmagunkban restekké és iránytalanokká leszünk, lelki házunk pedig félbehagyott, gazdátlan épületté válik – mert egyedül az ige az, ami gondozza növekedésünket. Néha rászorulunk még a Gazdag és Lázár típusú, sokkoló képekre is, mert bizony, el lehet játszani az életet. De a Biblia sok-sok helyen egészen szelíden int, és jótékonyan buzdít – képes vagy rá, mondja nekünk. Emlékezetünkbe idézi legszebb álmainkat, amiket már föladtunk, feléleszti a “pislákoló mécsest” szívünkben – s lesz újra világosságunk! Kiderül, hogy igenis nagyszerű lehetőségekkel bírunk, éspedig pontosan azért, mert Isten gyermekei vagyunk: így hát nyitva előttünk az ő országa!
Most csak egyetlen ilyen szelíd intést, Isten keze ujjának egy apró mozdítását hadd idézzem fel – amit magam kaptam tőle ajándékba. A Miatyánk kétmilliárd keresztyén napi könyörgése, s mint ilyen, a legegyszerűbb szíveknek is lelki tápláléka. Nekem is az, s mostanában sajátosan felragyogott a befejezése, amit egyébként doxológiának, dicsőítésnek is szokás nevezni. Mikor esténként a saját imám után, elalvás előtt elmondom, különösen szép fények gyulladnak ki e szavakból, hogy „Mert tied az ország, a hatalom és a dicsőség”.
“Tied az ország – azaz milyen jó, hogy neked, Atyánk, megvan a koncepciód, sőt tervrajzod, méghozzá nem csak a mi parányi életünkre – mi azt sem tudjuk rendesen átlátni – hanem az egész nagy világfolyamatra is! Akkor pedig immár nyugodtan aludhat az ember.
De lám, tied a hatalom is – azaz van erőd és képességed azt a bizonyos csodálatos, nálad lévő tervrajzot és koncepciót kivitelezni, végbevinni – s így már valóban nem lehet gond semmivel, és senkivel!
Ám végül, tied a dicsőség is – ami nem csak a tiszta fényt, az örök ragyogást jelenti, hanem még annál is többet. Arra utal – ha utána járunk az itt szereplő bibliai görög, majd a mögötte álló héber szónak – hogy valami arányos, szép, odaillő, a helyén van, s pont olyan, amilyennek lennie kell. Akkor pedig, valóban – mitől aggódjunk? Ha tényleg tied a dicsőség, akinek átgondolt és jó terved van országod mikéntjéről, és megfelelő erőd is kivitelezni, amit csak szándékozol – akkor minden pont úgy lesz jó, ahogy te akarod – mindörökké, ámen…!”
Ez csak három szó a Szentírás ezerötszáz oldalából, s micsoda töltés lakik bennük! Tegyük oda üzenetüket a ma végiggondolt példázat komoly intése mellé, hogy bizony, egyszeri az élet – s mindjárt megnyugszik a szívünk. Hiszen tied az ország, a hatalom és a dicsőség! Nekünk ilyen, igen, ilyen Édesatyánk van. És mi akkor is egészen az övéi maradunk majd, ha elmegyünk innen – amint a gazdag is, Lázár is elmentek egyszer. Tudva ezeket, valóban örömmel és egész szívvel mondhatjuk – így legyen! Ámen!
Imádság
Köszönöm Uram, hogy imádkozó ember lehetek, s ha el is rontottam már sok mindent életemben, mint a példázatbeli gazdag is tette, de a tőled tanult imádság megmaradt, és éltet! Ámen.
