A távollévő

Igehirdetés 2016. július 31.

A távollévő

Lekció: Luk 19,11-27
Textus: Luk 19,12

„Egy nemes ember távoli országba utazott, hogy királyi méltóságot szerezzen magának, és úgy térjen vissza.”

Igehirdetés

Istenről többféle módon beszél a Biblia. Közelsége ott a Paradicsomban, ám a bűn már elválaszt tőle – s akkor ő távolivá lesz. Az ószövetségi történelem ezer év lüktetés, éspedig ennek lüktetése: Isten közel van övéihez, legszebb ígéreteiben is arról beszél, hogy nem hagyja el őket, nem megy messze tőlük (5Móz 1,30-31) – mint „ahogy fiát viszi ölében az ember” úgy vigyáz rájuk a pusztában. Ám ha méltatlanná válnak elfordul és elhagyja őket (5Móz 28,63) – amin az ember részéről egyedül a megtérés, a megfordulás segít. (2Krón 30,6)

Nyitott kérdés tehát, Isten közel van-e vagy távol: nem tantétel dolga, hanem valós állapoté. Elvileg biztos, hogy ő mindenütt jelenvaló – ez hitünk nagy többlete, amihez, mint friss forráshoz mindig visszatérhetünk – de hogy miképpen van jelen, az már az ő titka. Ébernek kell lennünk, hogy egyáltalán érzékeljük, ha régen elfordult tőlünk – mert a bűn természetéhez tartozik, hogy észre sem vesszük, csak éljük tovább életünket szokásaink és vágyaink útmutatása szerint.

Jézus szavaiban is megtaláljuk e kettőt. Egyrészt úgy szól Istenről, mint gondoskodó Atyáról, aki szemmel tartja övéit és vigyáz rájuk (Mát 6,30-32), viszont több helyen, így a mínákról szóló példázatban is azt mondja, ő olyan, mint a kincseit szolgáira bízó és távolba utazott gazda. Ne keressünk itt könnyű és biztos egyeztetést: még a világ dolgairól sem lehet egyetlen fényképünk. Picasso műveiből éppen most van világraszóló kiállítás fővárosunkban: sokan elutasítják maguktól, mert „eltorzítja a látványt” ahelyett, hogy szépen, dekoratívan megfestené, idillt mutatna… Mások viszont döbbenten fedezik föl, hogy nem csak az ő képein lévő embereknek, hanem saját maguknak (és általában minden embernek) legalább két vagy három arca van, ha nem több – mégpedig egyszerre és egy időben! A megbicsaklott, kificamodott arcképek és látványok nem rémlátomások, hanem igehirdetések arról, hogy itt tartunk, ilyenek vagyunk, ennyiféle lényünk van – mindannyian ebbe a szétesett, sokféle állapotba kerültünk.

Ilyen „modern”, azaz ellentmondásokat tartalmazó híradás a Biblia is, amely egyszerre mondja Istenről, hogy közel van, nem hagy el, mindig hozzáférhető – ám azt is, hogy elfordult, elment, messzire utazott. S magunknak kell megítélni, ha elég őszinték vagyunk hozzá, hogy személyes élethelyzetünkben éppen melyik érvényes ezek közül – s akkor mit tegyünk!

A mínák példázat a tálentumokról szóló (Mát 25,14-30) egyik variánsa. Az evangélisták Kr. u. 50-90 táján gyűjtötték össze és foglalták írásba a gyülekezetek hitében élő, Jézusról szóló tanításokat és állandóan idézett mondásait – így ők azt írták le, amit a szájhagyományban találtak. Semmi baj nincs azzal, hogy több variáció is akadt, s került is az evangéliumokban leírásra – ez Isten ajándékozó szeretetének többlete! Aki csak denevérből 1240 (ezerkétszáznegyven) fajtát teremtett, és mindegyik tökéletes a maga nemében – nem tudnának életben maradni másként a sarkvidéken magukat hetekre hibernálni képes északi fajták, meg a déli esőerdők levélrágó-házépítő denevérfajtái is – ez a gazdag, teremtő Úr nem egyetlen, hanem négy eltérő evangéliummal ajándékozott meg minket! És ránk bízta, hogy a többféle képből összerakjuk magunknak, ami az evangéliumból éppen most ránk tartozik, és épülhetünk általa.

Egy tálentum a kortörténet szerint 60 kg, egy mína (a Károli-ban gíra) pedig 1 kilogramm. Az utóbbi, vagyis egy kiló színarany világpiaci ára mai árfolyamon 12 millió Ft, tehát mindkét példázatban mesés összegről van szó. Bármelyiket vesszük is lényege, hogy Istenünk olyan úrhoz hasonlítható, aki ugyan „távoli országba utazott” – de a gyarapodás elképesztő lehetőségével ajándékozta meg övéit. Mindkettő fontos.

Egyrészt ugyanis tény, hogy őt magát szemünkkel nem láthatjuk, fülünkkel nem hallhatjuk, de bizony még rendesen elgondolni sem tudjuk. Ráadásul a nagy elsötétedés óta, amit Felvilágosodásnak neveznek, s ami a földi egyház hatalmi összeesküvéssé züllésének indokával polgári jognak tekintette az emberek gépesített, tömeges lefejezését – Istent közmegegyezéssel nem létezőnek nyilvánították. Azóta maradinak számít, aki nem így gondolkodik, s haladónak, aki igen. A 20. századi európai költészet szinte másról sem szól, mint hogy valami nagyon hiányzik, és rajtunk embereken semmi nem segít, mert úgyis meg kell halni… Isten tehát világkorszakunkban valóban olyan, mintha „távoli országba” utazott volna – a legtöbbeknek egyáltalán nincs jelen. Ez a korszellem, mindnyájan ebbe születünk bele, s ezt sulykolja tudománytól költészeten át a médiáig minden. Kivételes és szerencsés ember, aki terrorjuktól függetleníteni képes önmagát.

Ám ne gondoljuk, hogy a bibliai időkben ez ismeretlen volt – különben nem szólna a jézusi példázat úgy Istenről, mint távoli országba utazott nemes úrról. Az ő “messzi volta” örök emberi élmény, sőt elkerülhetetlen sors, mert mindahányan a Paradicsomon kívül születtünk, s küzdelmes életünk mindenkor ott is zajlik. Ne vessük meg azokat, akik még csak ennyit tudnak őróla, mert gyermekségüktől ezt a tanítást kapják, s ezt is élik meg: szegény, kisemmizett társaink ők, akik maguknak is legfeljebb annyit róhatnak föl, hogy nem keresték őt eddig igazán és egész szívükkel.

Ámde a példázatbeli nemes úr, aki királyi méltóságot szerezni utazott el – s ez sem mellékes, mert a történelem végső beteljesedésére, Isten királyságára utal – hagy nekik fejenként egy-egy kiló színaranyat, azzal a felszólítással, hogy kereskedjenek vele. Szokták mondani, mindig az első millió a kérdéses, a többi már jön magától. Hát ezek a szolgák fejenként 12 milliót kapnak – igazán nem lehet panaszra okuk. Gazdájuk még azt is megmondja, mit tegyenek, amíg ő oda van – szóval az “orientációs mínusz” esete sem forog fenn. Csak éppen hozzá kellene fogni, és el kellene kezdeni.

Ez viszont lelki értelemben egy új “világ” megteremtésének nehézségét jelenti. Mondják, hogy jelenlegi Univerzumunk előtt ott kellett legyenek valahol az un. univerzális állandók, éspedig ezred-számjegyig pontosan meghatározva, s azoktól lett aztán éppen ilyen a világunk, amilyen. Senki nem tudja, miért annyi a fénysebesség, amennyi, vagy miért pont annyi a proton és az elektron tömegaránya – de senki nem tud rajtuk változtatni sem. Ahol pedig törvény van, ott törvényadónak is lennie kell, valljuk mi, hívő emberek – aki eldönti, mekkorák legyenek azok a szent számok – hát ezért nehéz embernek is lenni! Mert a mi dolgunk, hogy hetven vagy ha feljebb, nyolcvan esztendőnk (Zsolt 90,10) „szent számait” magunknak meghatározzuk, más szóval hitbeli döntéseinket naponta meghozzuk – és aztán annak megfelelően cselekedjünk is. Ez valóban olyan feladat, mint naponta egy új “világ” teremtése: nehéz és súlyos dolog – vagy, ami ugyanaz, egészen könnyű. Csak éppen meg kell csinálni! S ez az, ami már jelentős: a megvalósítás. Mert beszélni, elveket hangoztatni általában megy mindenkinek – ám engedelmesnek maradni halálig, mégpedig a keresztfának haláláig (Fil 2,8) már más ügy! Megfeszülni, azt már nem. “Én is akarok élni” – hányszor halljuk, és hányszor hangoztatjuk vagy legalább gondoljuk magunk is…

Itt bezárul a kör, a szó legszorosabb értelmében – innen ugyanis minden körben jár, mint a körhinta. Nehéz leszállni róla, hisz érdekes és olyan szédítő is! Pedig a megvalósítás éppen abban áll, hogy hozzáfogok és csinálom – s nem érdekel, mi mennyire és hogyan nehéz.

Hát ezt a pillanatot festi meg a szentíró a képpel: kaptál egy kiló színaranyat, ember! Mit akarsz még? Tíz kilót, százat…? Máté evangéliumában hatvanat kap minden szolga – de teljesen mindegy. Aki el akarja játszani, elásni vagy kendőbe kötni, az azt teszi majd – nem lehet rajta segíteni! Kosztolányi írta egyszer morfinista unokatestvérének, aki tehetséges művész volt, mint maga is, hogy „mostanában javasolom neked a ráeszmél, felismer, rádöbben igék ízének kóstolgatását…” – de az nem akarta ezeket az igéket kóstolgatni. Hamarosan fiatalon bele is pusztult abba, amiben volt, pedig inkább hatvan kiló aranyat kapott, mint egyet – ám ez őt ebben az összefüggésben sajnos egyáltalán nem foglalkoztatta…

Mindegy a mennyiség – hisz Lukácsnál egy kiló, Máténál hatvan – de mindnyájan színaranyat kaptunk! Úgy hívják, életidő. Út, amit végig kell járnunk. S ez Urunk ajándékozó szeretetéből színarany – ám ő egészen ránk bízta, mit kezdünk vele!

Volt a Jézus idejében egy közmondás: „Akinek van, annak adnak is, akinek pedig nincs, attól még azt is elveszik, amije van.” (Mát 13,12) Afféle világkorholó mondás volt, hogy milyen csúnyák az emberek – ám az evangélisták idézték, éspedig nem is akárhogyan: mint örök világtörvényt! Aki nem forgatja, nem használja a lehetőségeit, kifut belőlük – így kell ezt a közmondást fordítanunk. Jézus erről így tanít: „Nekem cselekednem kell annak dolgait, aki elküldött engem, amíg nappal van: mert eljő az éjszaka, amikor senki sem munkálkodhatik.” (Ján 9,4) Ne várjuk meg az éjszakát – úgyis eljön az magától! Becsüljük meg a mai napot, annak minden percét és minden óráját. Fordítsuk az időt arra, amire kaptuk – van hozzá legkevesebb egy kiló színaranyunk!

És a szorongás, az aggódás nem mentség. Féltél? Tudtad, hogy én könyörtelen ember vagyok, s behajtom azt is, amit nem fektettem be? A saját szavaid alapján ítéllek meg, gonosz szolga – vegyétek el tőle az egy mínát, és adjátok annak, akinek tíz van…!

Persze, sikoltozhatunk mi a példázatbeli szolgákkal együtt, hogy „Uram, annak már tíz mínája van!”– de attól még ez a dolog így működik. És nem csak a kapzsi, anyagias világban, hanem Isten országában is: aki nem forgatja, nem használja a színaranyat, amit kapott, az előbb-utóbb elveszti azt. Az arany itt a lehetőséget jelenti. Az pedig mindig van még egy, ha valamelyik a sok közül elveszne – legfeljebb az már egy másik… Csak az „éjszaka” az, amikor senki nem munkálkodhat – vagyis az, amikor meghalunk. Addig mindig van “aranyunk” – nézzünk meg egy átlagos hajnalt, vagy napnyugtát. Ki meri azt mondani, hogy nem aranyból van – ha netán szürke is volna? S hogy alátámasszuk színelméletinek igazán nem nevezhető eszmélődésünket, fontoljunk meg itt egy még meghökkentőbb, ám valóban költői metaforát: „Szürke minden elmélet, barátom! Csak az élet aranyfája zöld!” (Goethe: Faust)

Ezek után világos, hogy a köznapi ember szokásos gondolatainak, lapos igazságainak és dühödt életvágyának nincs keresnivalója ezen a szinten. Itt egy másik világról, az isteni emberről, az ég felhőivel, felülről érkező Emberfiáról van szó. (Dán 7,13-14) Bár a példázat nem említi Jézust név szerint – mi már tudjuk, hogy az egész Szentírás minden betűje róla szól, hozzá vezet! (Ján 1,46) Márpedig „aki nékem szolgál, engem kövessen” (Ján 12,26), és nem is akárhogyan, hanem „tagadja meg magát, és vegye fel az ő keresztjét…!” (Mát 16,24)

Ez nem kevesebbet jelent, mint hogy régen rossz, ha saját magunkból, azaz érzéseinkből és gondolatainkból indulunk ki. Az ilyen kiindulás csak téves eredményhez vezethet. Nem mi vagyunk az Alfa, és vigyázat, nem mi vagyunk az Ómega sem! (Jel 1,8) Az ember ne vegye túl komolyan saját magát, mert ő csak egy változandó, önellentmondásos lény, törékeny sajka a tengeren, semmi több. Viszont sem a tenger, sem a sajka nem magától és nem véletlenül van ott: egy nagy-nagy Szeretet el akarja juttatni azt a sajkát valahová! Hová? Ő tudja hová, ez biztos – sőt mi is tudhatjuk, ha jól figyelünk rá!

Pedig elment, “távoli országba utazott” a mi Urunk… Meglehet, így van. Ám hagyott nekünk addig is egy fazék színaranyat – le ne becsüljük! Mint mondtuk, mai árfolyamon egyetlen mína 12 millió forintos indulás a „vállalkozásunkhoz” – kezdjünk bele! És ha elakadtunk, kezdjünk bele újra. És megint újra. Mert a mi kis megteremtendő univerzumocskánk „szent számait” nekünk kell hitbeli igenjeinkkel megterveznünk, vagy ha kell, „újraterveznünk” – s aztán napról napra megvalósítani cselekedeteinkkel. Ha a megvalósítás útján járunk kiderül, hogy mi valójában csak igent mondtunk mindarra, amit ő már réges-rég, a világ teremtése előtt elgondolt felőlünk… Milyen jó, hogy így van!

„Vezess engem utadon:
Magad légy az út,
Melyen lelkem a halálból
életre jut!” Ámen.

(468. dics. 4.v.)

Fohász

Uram, legyél újra te magad az Alfa és az Omega, a Kezdet és a Vég életemben – s akkor nem marad semmi félnivalóm! Ámen.