Igehirdetés 2016. szeptember 4.

Harag és megbékélés

 

Lekció: Ef 2,1-10

Textus: Ef 2,3

„Egykor mindnyájan mi is közöttük éltünk testünk kívánságaival, követtük a test és az érzékek hajlamait, és a harag fiai voltunk emberi természetünk szerint éppúgy, mint a többiek. De Isten, gazdag lévén irgalomban, az ő nagy szeretetéért, amellyel minket szeretett, minket is, akik halottak voltunk a vétkek miatt, életre keltett a Krisztussal együtt.”

 

Igehirdetés

Jókedvet látni mindig örömteli, szinte átragad az emberre – családban, boltban, villamoson földeríti a szívet. Ám a negatív érzések is kihatnak: ha két ember veszekedésének vagyunk fültanúi, magunk is bosszússá válunk, vagy egyik fél pártját fogva haragudni kezdünk a másikra. Az élet már csak ilyen – pozitív dolgok pozitívumot, negatív dolgok negatívumot keltenek.

A harag egyértelműen negatív érzés. Rendszerint abból fakad, hogy a világ, vagy egy másik ember nem olyan, mint amilyennek látni szeretnénk: “meg kellene változtatni” – csakhogy nem tudjuk. A tehetetlen ember ezért boldogtalan és neheztel, s noha ezzel kifejezi és rövidtávon enyhíti belső elégedetlenségét, valójában semmin nem segít.

Ügyes emberek remekül fel tudják használni mások haragját közéletben, sajtóban, különböző hatalmi harcokban, ugyanis a harag a “lelki ventiláció” igényének nyújt teret, s míg jobb megoldást nem találunk, mintegy napi szükséglet. Éppen csak tárgyat kell hozzá találni, s a dolog működik. Az ismert adoma szerint „Apát lehordta a főnöke, apa ezért itthon anyával balhézott. Anya aztán Pistikén töltötte ki a haragját, aki Hugit nyöszögtette. Neki viszont már csak a macska maradt.”

Ezen a lelki „tüneti kezelésen” túl létezik a haragnak egy közösségi vonatkozása is: a társadalom-lélektan megfigyelései szerint a csoportot legbiztosabban a “közös ellenség” tartja össze. Súlyos tény ez, a történelemben a háborúk létrejöttének egyik döntő faktora – amit uralkodók hibátlanul alkalmazni is szoktak. A harag édestestvérei ugyanis lelkileg a félelem és az agresszió. Civilizációnk nagy “eredményének” számít, hogy az ellenség közvetlen fizikai megsemmisítése mellett enyhébb fokozatokat is fölfedezett, mint a lejáratás, a morális megsemmisítés és mind a többi – de sajnos azt látjuk, hogy a „harag kultúrája” változatlanul döntő tényező az emberiség életében. Nem véletlenül mondja Hölderlin ezt a pár szép mondatot:

 

„…Így tett
hajdan Isten szeretett
prófétájával is, ki egészen ifjan
együtt járt volt
elválaszthatatlanul az Atya fiával.
Szerette pedig a Viharthozó az ifjú
jámbor szívét, amaz pedig színről-színre
látta az Isten ábrázatát.
S mikor a bor-változtatásnál,
vacsorájuknál egymás mellett ültenek,
szólott az Úr, emelkedett
lélekkel s bízvást sejtve, a halálról s a végső szeretetről.
De jóságát nem érhették utol
szavai, s akkor se, mikor
vigasztalni akarta a haragvó földi világot.”

/Pathmosz/

 

Mert a haragvó ember valóban vigasztalásra szorulna, csak éppen nem kapja senkitől… Mindnyájan a „harag fiai” vagyunk – egészen addig, amíg Isten végére mehetetlen, nagy kegyelmével nem találkozunk, azt be nem engedjük szívünkbe. A bibliai gondolkodásmódban valami, vagy valaki „fiának” lenni nem csak testi összetartozást és genetikai meghatározottságot jelent, hanem tanítványságot is – ami viszont már személyes választás dolga is. Ezért a „harag fiai” kifejezés egyszerre vonatkozhat sorsra, amitől nehéz szabadulni, hiszen mintegy kapja az ember – és szellemi szándékra, irányultságra is, ami viszont már rajta áll.

Milyen a sorsunk, amíg a „harag fiai” vagyunk? Be vagyunk zárva, össze vagyunk csukva a saját érzelmeinkkel, s ennél nincs nagyobb rabság. Az ember természete szerint önző, nem is lehet más: meg kell védenie érdekeit – mások úgyis a magukét védik! Érzelmeink úgy örvénylenek a lélek mélyén, mint föld gyomrában a láva, s mindig csak körülmények kérdése, mikor és hogyan kerülnek a felszínre…

Az apostol szerint ebben az állapotában az ember élete egyszerűen a „harag gyűjtése”, ami azonban mind ellene fordul majd a nagy, végső szembesítésben. „Te azonban kemény szívvel megtérés nélkül gyűjtesz magadnak haragot a harag napjára, amikor Isten nyilvánvalóvá teszi, hogy igazságosan ítél, mert mindenkinek cselekedetei szerint fog megfizetni.” (Róm 2,5) Szomorú távlat, aminek ráadásul még csak tudatában sincs az ember, mikor rohan a maga útján, a legjobb énjétől elfelé – idegen törvények irányítása szerint. Gyűjti a haragot, “haragot a haragnak” – az sokasodik lelki batyujában. Keserű portéka, de ő – viszi magával az örökkévalóságba is…

Nem kell pedig ennek így maradnia. „Egykor mi is mindnyájan közéjük tartoztunk”, mondja Pál, immár múlt időben – mert történt valami. Micsoda? Valami fontos, ugyanakkor mégis egyszerű – egy ajtónyitás az egész. “Bejött” életünkbe Isten szeretete – ami a halálból életre keltett! Ő csupa jóság és szeretet – s mi megnyitottuk szívünket előtte! Azóta van “életünk” – nem csak lélegzetünk és vérnyomásunk. S ha nem is vagyunk képesek mindig „színről-színre látni Isten ábrázatát” – de már valóban, hitelesen tudunk őróla, s legalább egy-egy pillanatra minden oly világossá válik, mint az erdőn nyiladékhoz érve s messzire pillantva tudjuk már, merre tovább.

Az Úrtól tanult imánkat így kezdjük „Mi Atyánk” – s ott éppen ezt a nagy jóságot szólítjuk meg! Milyen kár, ha elhalványodik, ragyogását veszti ez az ima, s csak lelketlen keret marad belőle! Mert az ember szíve lehetne egészen közel Istenhez, hisz ő a maga számára teremtett minket (Augustinus) – s mindvégig nagyszerű dolgok történhetnének! Az ő örök erőiből olyan dolgokra telik, mint amilyen a szeretet, az öröm és a békesség is – hogy a „Lélek gyümölcsei” közül csak e hármat, a legfontosabbakat említsük. (Gal 5,22) Izland szigeténél találkozik egymással az eurázsiai és az amerikai tektonikus lemez, s ott a föld forró, belső magva sokkal közelebb van a felszínhez, mint egyebütt. Ha lefúrnak százötven méterre, ott már kilencven fok körüli a hőmérséklet – hát leküldik egy szivattyúval a tengerparton a vizet, s felhozva azzal fűtik ingyen, az egész fővárost, Reykjavikot! Pontosan ilyen szerencsés helyzetben él, aki közel van Istenhez: neki is elképesztő energiák állnak a rendelkezésére.

Vegyük csak a Lélek legszebb gyümölcseit! A szeretet csuda energiaigényes dolog, hiszen az embernek nem “önmagára’, élete legérdekesebb témájára kell figyelnie – hanem valaki másra, annak rezdüléseire. Ki képes erre? Akinek van hozzá ereje. De hát a hit első felfedezése éppen ez: az Úr maga a szeretet (1Ján 4,16), belőle pedig – telik..!

Öröm? Ugyan mitől, és hogyan? Magából a Létezőből, „…aki van, volt, és aki eljön, a Mindenhatótól”! (Jel 1,8) Elég elfelejtkezni önmagunkról egy pillanatig, s igazán őrá gondolni – már nem is örömtelen az élet. A vele töltött pillanatok fölhevítik hideg és örömtelen szívünket, mint az izlandiak hűvös tengervizét a nem is túl nagy mélység geotermikus energiája – s már lehet is fűteni vele…!

Békesség. De ebben a világban…?! Igen – mégpedig rendíthetetlen, nyugodt és méltóságos. „Békességet hagyok nektek; az én békességemet adom nektek: nem úgy adom nektek, amint a világ adja. Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, se ne féljen!” (Ján 14,27) Nem azért van belső nyugalmunk, mert a világ olyan megbízható volna – nem az. És nem is azért, mert az emberek olyan jók – magunkról tudhatjuk, hogy nem azok… Hát akkor? Azért, mert „az én békességemet adom nektek”, ami végleges és teljes – az legyőzte a „bízvást sejtett halált” a “végső szeretettel”!

A hit művelete ezért összesen ez: átmenni a harag fiai nagy táborából az életre keltek parányi seregébe. Mert ugyanaz a szeretet, amely Krisztust a halálból kihozta, minket is ki tud hozni onnan! Elég gazdag irgalomban ahhoz, hogy ezt mindenkivel, velem is megtegye…!

Még egyszer hadd mondjuk: egy ajtónyitás az egész… Belül történik, a „szív elrejtett emberében” (1Pét 3,4), ahol mindig a legfontosabb dolgok is eldőlnek. A szívben, amire ezért „minden féltett dolognál jobban kell ügyelni” (Péld 4,23) – ott válik ugyanis el, hogy Isten végtelen nagy üdvösségéből mennyit kívánunk befogadni. Ne maradjunk a harag fiai, ha egyszer lehetünk Isten gyermekei is, az ifjú János módján – aki „…elválaszthatatlan az Atya fiával.”

Akkor megértjük, hogy ezt a dolgot mi nem csak a testi halál utáni, „túlnani” időkre kérhetjük, hanem a prózai mindennapok perceire is:

 

„S majd vezess az égbe föl,
Irgalomnak napvilága,
Könnyek gyászos völgyiből
Üdvösségnek szép honába,
Hol az üdv és béke majd
Egyre tart!”  Ámen.

(489. dics. 4. v.)

 

Imádság

Urunk, azt kérjük, adj olyan hitet, ami veled kapcsolja össze szívünket – s elég az nékünk! Ámen.